Interjú és pályázat - Szikora a székesfehérvári színházról

Az alábbiakban közzétesszük Szikora János pályázatát, amellyel elnyerte a székesfehérvári színház igazgatását és egy villáminterjút, melyben arról kérdezzük miért indult a posztért.

“A színház minden korban a közösséget, annak érzéseit, gondolatait, és szellemi(ségének) struktúráját tükrözte. Eszménye felfogható művészetként, ugyanakkor megközelíthető, mint társadalmi esemény is.” (Szikora János)

Villáminterjú Szikora Jánossal:

Miért pályáztál a székesfehérvári színházra?

Szikora János: Az Új Színházban kialakult egy impozáns rendezői csapat, melynek tagjai Bagó Bertalan, Hargitai Iván és jómagam voltunk. Sokat egyeztettük az elképezléseinket és rájöttünk arra, hogy együtt sokmindenre lennénk képesek. Amikor eljöttünk az Új Színházból abban maradtunk, hogy megpróbáljuk egymást szem előtt tartani. Amikor újra kiírták a pályázatot a Vörösmarty Színházra, akkor ezt lehetőségnek láttam arra, hogy újra együtt dolgozhassunk. Emellett azért is pályáztam, mert elkezdett foglalkoztatni Székesfehérvár és a város történelmi adottságai, amire végül az egész pályázat ráépült. Egy olyan színházmodellt vázoltunk fel Csányi Jánossal és Matuz Jánossal, ami messze túlnő a színház falain és feltételez egy olyan közeget, ami szeretne együttműködni kulturális és oktatási téren is a színházzal. 

Hargitai Ivánt és Bagó Bertalant említed, de mégis három János írta a pályázatot. Csányi Jánossal hogy találtatok egymásra?

Szikora János: Ismertem a debreceni pályázatát, párhuzamosan igazgattunk Debrecenben illetve Szolnokon és akkoriban elkezdtünk azon gondolkodni, miként tudnánk együtt csinálni valamit. A terveinkből nem lett semmi, hiszen a János elég gyorsan távozott a színház éléről, de addigra kiderült, hogy ő hozzám hasonlóan nagy struktúrákban gondolkodó ember. Ez megmutatkozik a közös pályázatunkban is.

Milyen módon?

Szikora János: Kiderül a pályázatból, de ha röviden kéne válaszolni, azt mondanám, a színház előadásai illeszkednek egy, a város szellemi arculatát meghatározó programba, ami magábafoglal nyári programokat, fesztivált, az iskolákkal való együttműködést.

Egy nagyszabású színházi illetve kulturális projekthez, ami a várossal való együttműködésben valósulhat meg mindenképpen kell a város támogatása… Ezt hogy nyertétek meg?

Szikora János: Elég egyértelművé tettük, hogy mi az egykori királyi székhely történelmi hagyományainak felélesztését tűztük ki célul. Kiderült, hogy a város évek óta várt egy olyan koncepcióra, ami felhívja a figyelmet a hely történetiségére, arra, hogy valaha centrumként működött. Ez a történelmi-színházi projekt, ami "A közösség művészete" címet viseli megmozgatta a helyi kedélyeket.

Vártak egy ilyen pályázatra? Úgy hangzik, mintha a város határozott elképzeléssel rendelkezett volna arról, hogy milyen színházi működést akarnak, de ehhez képest az előző sikertelen igazgatóválasztási procedúra során csak az derült ki, hogy a társulat és a szakmai bizottság által támogatott Pesty-Nagy Katit nem szeretnék igazgatónak. Hogy alakult ki konkrét elképzelés? 

Szikora János: Erről a városvezetést, konkrétan Breier Évát kéne megkérdezni, aki egyébként rendkívül szimpatikus módon azt hangsúlyozta, hogy Fehérváron színházat szeretnének alapítani. Tehát nem egy folytatást kívánnak, hanem tiszta lapot, újfajta elképzelést szeretnének.

Egy színházalapításnál minden új, Székesfehérváron azonban nem csak az épület, de a társulat, sőt a jövő évad is adott.

Szikora János: A fehérvári pályafutásunk valóban egy nulladik évaddal kezdődik, a már kész programhoz nem is fogunk hozzányúlni, ahogy a társulathoz sem. Tehát a 2012/2013-as évad úgy fog megvalósulni, ahogy meghirdették. Arról nem beszélve, hogy a programban számos olyan előadás és rendező fog megjelenni, akinek a szereplésével egyetértek. Szerencsés dolognak tartom, hogy nem kell rögtön nyakig elmerüli a sürgősebbnél sürgősebb teendők káoszában, hanem figyelni kell és gondolkodni. Tehát a színházvezetői belépés egy év múlva történik meg, addig előkészítéssel fogunk foglalkozni, melynek során felhasználjuk azt, amit Quintus Konrád eddig felépített. Hangsúlyoznám, hogy számítok a Konrád segítségére, bízom abban, hogy ezirányú kérésemet nem fogja visszautasítani.

Bagó Bertalan és Hargitai Iván miként illeszkednek a tervekbe?

Szikora János: Ők szerves alkotótársaink, csapattagok lesznek, nem meghívott rendezők. Ez a pályázatban is szerepel. Nem hármasfogatban, hanem ötösfogatban indultunk.

Milyen hangulatban készülsz az igazgatásra?

Szikora János: Igazán nagyon nagyon jó hangulatban, örülök, jól vagyok. Itt vagyok május közepén, tudom, hogy június végén gyermekem születik, ráadásul elkezdek egy színházat egy új városban. Ennél többet mit lehet kívánni az élettől? Úgy érzem magam, mint aki megnyerte a lottóötöst.

Részlet Szikora János pályázatából - Előszó:

Egy követ őrzök az íróasztalomon lassan egy évtizede. Egyszerű barnás-sárga kavics, amelyre valaki filctollal ennyit irt : „2005. okt. 21. Székesfehérvár„

A dátum életem sötét időszakára emlékeztet: ekkor feküdtem kómában, élet-halál közt lebegve a Szent László kórház intenziv osztályán kevés eséllyel, hogy túlélem a fertőző agyhártyagyulladást. A kavicsot hajdani osztálytársaim hozták el nekem, mikor felépültem. Arról a fehérvári térről származik, ahol a kavicson jelzett időponttól fogva márványtábla hirdeti emlékét annak a zseniális tanárnak, írónak és embernek, aki ifjúkorunk bálványa volt. Jávor Ottónak hivták. Mi csak úgy hivtuk : „A Jávor”.

A világra nyíló eszmélésem, szellemi fejlődésem meghatározó mestere volt Ő. Az európai műveltség nagy klasszikusainak tiszteletére, a humánum és az emberi méltóság mindenek felett álló ethoszára tanított. Most, amikor e pályázat kapcsán gondolataimat rendszerezem a színházról és a városról (amit még nem ismerek), gyakran téved tekintetem e kőre, és a Sors különös gesztusát vélem látni abban, ahogy ez a kő itt figyel engem évek óta . Mintha csak erre az alkalomra várt volna, hogy visszavezessen régi tanárom mondataihoz:

„Áll a nevelő az össztűzben…keresi elvaduló világunkban a megőrzésre, továbbadásra érdemes értéket. És eszébe jutnak azok a tanárok, kollégák, akik makacsul mindig csak önmagukat adták, bármilyen szerepet osztottak is rájuk. Lassan elhalad mellettük az idő, az élet, de ők ott maradtak a katedrán, szinte már önmaguk karikatúrájaként kalucsniban, esernyővel, szemüvegesen, csíkos zakóban vagy pulóverben, farmerben, kék köpenyben, öregen vagy még fiatalon, ujjukat magasra tartva azt mondják, amit a bennünket körülfogó cinizmus áradatában szinte már röstellek leírni, és csak S-ai tanár úr esete bátorit rá, hogy mégis leírjam: szeretet. Meg: haza és emberiség. És lelkesülten vagy keserűen, hittel vagy kétkedve, de a megszokottól egészen eltérő hangon: Lesz még egyszer ünnep a világon.„

(Élet és Irodalom, l981. június 6.)

Tanár Úr! Köszönöm.

A Művészeti koncepció általános elemeiről:

1. Fehérvár mindig szerette a szinházát. Ez világosan kiolvasható a történelmi visszaemlékezésekből, és ez tükröződik a régebbi évek statisztikáiban is. Ha azonban az elmúlt három év látogatottsági mutatóit vesszük szemügyre, azok látványos hanyatlásról tanuskodnak. Nem témája ennek a dolgozatnak, hogy az okokat kutassa és elemezze, azonban a leendő igazgató legfontosabb feladata, hogy ezt a folyamatot megállítsa és visszafordítsa. Enélkül minden szép elképzelés csak vágyálom marad. A feladat azért nehéz, mert nem a számokkal, hanem a közönséggel kell tenni valamit. A közönség érdeklődése megcsappant a színház iránt, a feladat tehát : érdeklődést ébreszteni az emberekben.

Hogyan? Mire figyelnek ma oda az emberek, akik belefásultak a hirdetésekbe és érzéketlenné váltak a sablonos marketing fogások iránt. Nem veszett azonban ki az ösztönös vonzódás a személyiség varázsa iránt. Az egyéniség az, ami még mindig képes lenyűgözni az embert. Mivel tudok érdekessé, vonzóvá tenni egy színdarabot? Mivel tudom kíváncsivá tenni az embereket ? A „ hívó nevekkel“ . Ami behívja az embereket. Álljon itt egy felsorolás, hogy konkrétan mire gondolok.

-       Az ügynök halála – Gáspár Sándorral

-       A velencei kalmár - Cserhalmi Györggyel

-       Az öreg hölgy látogatása – Udvaros Dorottyával

-       A kurázsi mama – Eszenyi Enikővel

-       Pygmalion – Hirtling Istvánnal

Ez a névsor egyben jelzi azt a vezetői szándékot is, hogy a fehérvári társulat átalakítását milyen irányban szeretném elindítani: feltett szándékom, hogy a jelenlegi társulat művészi értékeire alapozva állandó társulati tagként vagy rendszeresen visszatérő vendégként az együttes nagy vezető színészegyéniségekkel gazdagodjon. Számomra az ideális felállás a több generációs színház, ahol az apákat nem huszonévesek, és a tinédzsereket nem borostás harmincasok játsszák, ahol a különböző életkorú színészek együttese valamiképpen az emberi élet természetes keresztmetszetét tükrözi vissza . Ezért szívesen venném jelenlétét : Almási Évának, Tordai Terinek, Tordy Gézának, Sinkó Lászlónak, Blaskó Péternek és mellettük új, tehetséges pályakezdő fiataloknak.

2. Az emberek azért járnak színházba, mert szeretnék jól érezni magukat. Egy olyan világban, ahol az emberek többsége nem érzi igazán jól magát, egész üzletágak épülnek erre az egyszerű emberi igényre: jól akarom érezni magamat. Mi más lendítette fel a wellness ipart mint a testi, lelki feltöltődés iránti vágy ? A színház vajon nem az egyik legősibb wellness ? Ezt tudták már az ősi görögök , akik a tragédiák közé szatírjátékokat csempésztek, és tudta Shakespeare is, akinek volt gondja rá, hogy drámái közben a nézők egy kicsit lazíthassanak: ha igazán meg akarta ríkatni őket, előbb megengedte nekik, hogy nevessenek.

Fontos igazgatói feladatnak tartom, hogy az emberek jól érezzék magukat a színházban. Tiszteletben tartom az embernek a nevetéshez való jogát. Nevetni jó, nevettetni nehéz. Mégis, például a két világháború közti nyomaszató években a magyar kabaré uralta a szinpadokat, népszerűsége mindent elsöpört. A műsorpolitikában tehát hangsúlyozott szerepet szánok a vidámságnak. Nyitottá szeretném tenni a színházat a humor valamennyi igényes megnyilvánulása előtt: - kabaré és bohózat – zenés vígjáték és klasszikus komédia állandó fűszerei lennének minden évad műsortervének. Szívesen adnék teret a humoristák rögtönzésre épülő egyszemélyes új műfajának a „standup comedy”-nek. „SZOMBAT-KOMEDI”-nek hívnám, és különleges hétvégi, éjszakai szórakozásként kínálnám – speciális éttermi vendéglátással egybekötve.

3. Felnőtt kamaszfiamhoz nem tudok szólni, mert elmélyülten nyomogatja mobiltelefonja billentyűit. Kiváncsian de egyre fogyó türelemmel várom, mikor óhajt halaszthatatlanul fontos „facebook”-olása közben néhány megvető pillantásra méltatni. És szerintem ez nem csak az én egyéni élményem. Mert létezik még a világban egy olyan nemzedék, akinek tagjai egykor szerettek könyvtárba járni, szabadidejükben könyveket olvastak vagy szenvedélyesen vitatkoztak róla. Hallom a hírekben, hogy Amerika néhány államában komolyan foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy a gyerekeknek nem kell többé kézírást tanulni. Elegendő lesz a gépírásra megtanítani őket. Hurrá! Milyen jó, hogy nem élek Amerikában. Ránézek legkisebb fiam füzetére: olvashatatlan macskakaparás. Elborzadok : így ír az én fiam ? Miért beszélek ezekről   egy   igazgatói pályázatban ? Mert óriási lehetőséget és felelősséget látok a színházcsinálásban. Jávor tanár úrnál kívülről fújtuk : „ Én egész népemet fogom, Nem középiskolás fokon, taní-tani .” Most már értem is, amit akkor csak magoltam. Mi, a színház művelői, nem mondhatunk le arról a morális parancsról, hogy az emberi szellem legnemesebb, legértékesebb műalkotásait közvetítsük az emberek felé. Négy évadra szóló műsortervem azt a fokozatosságot is tükrözi , ahogy óvatosan de folyamatosan emelni szeretném a színház iránti szellemi igény szintjét.

Szikora János teljes pályázata itt elérhető.