Várkonyi 100 - A nyertesek konferenciája az SZFE-n

A Vígszínház és a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) háromnapos programsorozattal és életmű-kiállítással emlékezik a 100 éve született legendás színész-rendezőre, színházigazgatóra és tanárra, Várkonyi Zoltánra. Vasárnap kerül sor a Várkonyi-pályázat nyertes dolgozatainak prezentálására, majd kerekasztal-beszélgetésre a szerzőkkel az SZFE-n. Az alábbiakban a pályázók ajánlását olvashatják.

Cziráki Judit: Várkonyi, a színházteremtő

Dolgozatomban arra törekszem, hogy a hatvanas-hetvenes évek színházi közegét vizsgálva, áttekintést nyújtsak a színházpolitika alakulásáról, a hatalom és színház viszonyáról, a műsorpolitika változásairól. Próbálom számba venni e két évtizedben a színházművészet megszólalásmódjának lehetőségeit. Továbbá, mindezen hatások hogyan, mutatkoznak meg a Vígszínházban, Várkonyi Zoltán művészeti irányítása alatt? Végül, melyek voltak az összetevői, sajátosságai színházeszményének – melyet Várkonyi ebben a korszakban maradéktalanul meg is valósított – s amelynek mottója : „Érdekesen, értékesen, sikeresen.”

Fekete Anetta: Cédulák a postaládában

Várkonyi Zoltán utolsó színházi rendezése Örkény István: Pisti a vérzivatarban című drámája volt. A mű tíz évvel korábban íródott – a Tóték színpadi sikere után –, azonban a kultúrpolitika folyamatos tiltása és kifogásai miatt nem kerülhetett színpadra. Közben több Örkény drámát színre vitt Várkonyi és a jó barátság mellett kialakult köztük egy sajátos kommunikáció: Örkény levelekben rögzítette szerzői észrevételeit, valamint a postaládákba dobott rövid üzenetekkel adtak híreket és kéréseket egymásnak.

Egy adaptációs munkamódszer rekonstruálásán keresztül vizsgáljuk a szerző – politika – rendező hármas viszonyát. Megpróbáljuk tetten érni azokat a pontokat az életműben, melyek elvezettek az európai szellemiségű Várkonyi és a magyar identitás(zavar)unkat kíméletlenül pellengérre állító Örkény találkozásához. Együttműködésük harmadik szereplőjévé vált a szocialista hatalmi mechanizmus, mely ideológiájával erősen befolyásolta a színrevitel lehetőségeire.

Várkonyi Zoltán történelmi filmjeinek látványvilága

Várkonyi Zoltán egy látszólag járt úton halad tovább:közönségfilm.Válasza a szakmának és a világnak: népszórakoztatás. Várkonyi történelmi témájú filmjeinek elhelyezése a korában, életművében, gondolatiságában. Összpontosítás az Egri csillagokra. Az Egri csillagok, mint festmény, felolvasás, képeskönyv, és elsősorban új-historikus mű. A historizmus festészete a történelmi festészetet jelenti, mely a kései romantika jellegzetes műfaja.Várkonyi ugyanezt a műfajt követi filmjeinek látványvilágában, témájában.Az anyaghasználat maga a filmtekercs. A montázs. Ha megállítom a képeket, akkor beszélhetek kompozícióról, előtérről, háttérről, tónusokról. Várkonyi történelmi filmrendező is. Népszórakoztató is. Tanító is.Várkonyi Zoltán "köztéri szobrász" (is). Filmjeivel így készít sajátos monumentális szobrokat.

Muntag Vince: Molnár mint saját hagyomány

Az előadás Várkonyi Zoltán A testőr című Molnár-színrevitelének példaanyagán keresztül mutatja be, hogyan viszonyult a rendező (és általa a Vígszínház) a Molnár fémjelezte dramatikus hagyományhoz a hatvanas években (a premier 1966-ra, felújítása 1971-re datálódik). Két szempont nyújt segítséget e viszony feltárásában. Az egyik a tárgyalt produkció színházkulturális kontextusa, vagyis helye a színház műsorpolitikájában és a Molnár-recepció általános alakulásában. A másik az előadás formanyelvének vázlatos vizsgálata. A rendezés rekonstrukciója mindkét megközelítésben azt tette láthatóvá, hogy Várkonyi Vígszínháza identifikáló erőként tekint Molnárra. Egyfelől emblémának szánja az önmegjelenítésben, másfelől egy olyan ritmusalapú játéknyelv textuális emlékezeti formáját látja benne, amely régóta a színház sajátja, és amely sejthetően része a „vígszínházi stílus” néven ismert poétikának.

Stuber Andrea: A Várkonyi-korszak

A dolgozat a Vígszínház Várkonyi-korszakának műsorpolitikáját vizsgálja, három szempontból. Bevezetésül felvázolja a Várkonyi előtti helyzetet a Vígszínházban és a hivatalos kultúrpolitikában. Első megközelítésben feltérképezi a megvalósítani kívánt színházeszményt, tekintettel Várkonyi Zoltán művészi ízlésére és szándékaira. Taglalja Várkonyi elkötelezettségét a kortárs magyar drámák, a kortárs nyugati drámák és a vígszínházi hagyományokat továbbvivő szórakoztató színház iránt. Második részében a tanulmány áttekinti, hogy az igazgató műsorpolitikája miként szolgálta színészeit és a társulatépítést. Harmadsorban a dolgozat avval foglalkozik, hogy a korszak hivatalos kultúrpolitikája milyen módon határolta be a Vígszínház műsorpolitikáját a hatvanas években, amikor inkább a nyugati szerzők darabjai bizonyultak problematikusnak és a hetvenesekben, amikor a magyarokéi. Végezetül az írás érinti Várkonyi Zoltán titokzatos „továbbélését” a Vígszínházban.

Varga Kinga Anikó: A Várkonyi-éra a Vígszínházban

Várkonyi Zoltán és a Vígszínház a mai napig összetartozó fogalmak, a „Várkonyi-féle Vígszínház” szókapcsolat a színháztörténetben kevéssé járatosaknak is ismerősen csenghet. Az előadás azt próbálja meg körbejárni, hogy valójában mit is értünk ez alatt (azon a formai kitételen túl természetesen, hogy az 1962 szeptemberétől főrendezőként majd igazgatóként az intézmény élén eltöltött 17 éves intervallumot illetjük ezzel a terminussal). Figyelembe véve azonban az olyan nem mérhető kvalitásokat, mint a névadó szakmai zsenialitása és személyes kisugárzásának varázsa a lényeget valószínűleg csak megközelíteni lehet, pontosan megfogalmazni nem.

Az előadás az egyéni életút (ezen belül is főként a Művész Színház időszaka), a vígszínházi hagyomány és a politikai, társadalmi körülmények adta meghatározottság találkozási pontjában mutatja be a „Várkonyi-féle Vígszínház” megragadható vonatkozásait. A társulat, a játszóhelyek fontossága mellett ez főként a műsor összeállítását, a magyar és külföldi színdarabok arányát jelenti és azt, hogy ez hogyan áll összefüggésben az igényes szórakoztatás Várkonyi-féle általános kívánalmával, amit maga a következőképpen fogalmazott meg: „A Vígszínház emberi arcú. Általában az igazságot keresi, de nem mellőzi az egészséges kísérleteket sem, ha azok is az igazságot fürkészik, és nem a formális modernség, a majmolás és a feltűnési viszketegség jegyében születnek.”

Vajdai Viktória: Várkonyi Zoltán: Rómeó és Júlia

Várkonyi Zoltán életéről, pályafutásáról már sokan beszéltek, sokféleképpen. Alkotói nagysága, innovatív személyisége a művészet több területén is megnyilvánult, igazi polihisztor volt. Ám nem feladatom a magánéletének, személyiségének mérlegelése, és egy teljesség igényét magán hordozó életmű felrajzolása sem. Egy előadás, az 1963-ban bemutatott Romeo és Júlia rekonstrukciós folyamataiból mutatok fel eredményeket, amik jellemezhetik Várkonyi egyik arcát, nevezetesen a rendezőt. Kutatásaim során egy olyan rendezői tekintet rajzolódott ki, ami rendkívüli éleslátással tudta, hogy mi, valamint hogy ki lesz az, aki sikerre viszi az elképzeléseit. Jelen esetben: Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán, akik neve végérvényesen összefonódott a tragikus szerelmespár ikonikus alakjával.

Közel ötven év távlatából vizsgálható a rendezés, tehát egy egészen más munkamódszert kell követni, mint egy friss előadás elemzésekor. Azonban a hatástörténet világosan kirajzolja azt a képet, amit meg is kívánok erősíteni, nevezetesen, hogy a Romeo és Júlia 1963-as bemutatója igenis színháztörténeti kánonba illeszkedő előadás, innovációja pedig nagyrészt Várkonyi Zoltánnak köszönhető.