"Szétfeszítettem a világot!" - Máthé Erzsit köszöntjük

Ma ünnepli 85. születésnapját a Nemzet Színésze, a Katona József Színház művésze, a Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas Máthé Erzsi. Összeállításunkkal és egy videóval köszöntjük, melyben kollégái vallottak róla.

"Zsigereimbe égette magát a színház". (Máthé Erzsi)

A videó Katona József Színház 60 perc című beszélgetős műsorában jelent meg, amelyet Veiszer Alinda vezet. Készítette: Tóth Berta

Gyerekkor: Budafok szőlőtermő vidék. (Pont itt van egy könyv a Péter Pál utcáról mellettem. Ragaszkodom az emlékeimhez.) A hegybe ásva, a földet és az így nyert teret is felhasználták – pincének, borpincének. Ebbe a barlanglakásba születtem és ott nőttem fel – szüleimnek más lehetősége nem volt. A barlanglakás fölött volt egy telek, amelynek egy részére, később épült egy ház. Itt éltem a kitelepítésig. A Czuba-kastély mellett kóboroltam gyerekkoromban és áhítattal, vágyakozással tekintettem az épületre. Tudja, amikor egy kislány az utcákon sétálva szép kastélyokat lát, álmodozik, szép ruhákat szeretne... Nagyon egyszerűen fogalmazva: miután nagyon szegény családba születtem, megvolt bennem a nagyratörés.

Titkárnő: Nagyon közel a polgárihoz volt egy gimnázium, ott végeztem a kereskedelmit – nem érettségiztem, hanem szaktanfolyamot végeztem. Briliáns jó titkárnő szerettem volna lenni. (…)
Szóval, elhelyezkedtem a gyárban és az első szabad május elsején táncoltam, valamint Rostand Sasfiókjából adtam elő egy jelenetet. Rávettek az ott dolgozó fiatalok, hogy csináljunk egy műsort, és ebben léptem fel. Az előadás után a gyárigazgató azt mondta, hogy menjek el színésznőnek. Lehet, hogy azért, mert olyan állati rossz titkárnő voltam. De mondom: nekem nem volt elképzelésem arról, hogy milyen színésznőnek lenni! Sőt, nem is akartam színésznő lenni! Csak annyira, mint minden fiatal lány: gyönyörű ruhában jönni-menni, sóhajtozni. Ért engem: az ember álmodozik egy filmen.

Mercz: Volt még akkor a Dohány utcában az Országos Színészképző Iskola, remek tanári karral, talán emlékszik még a nevekre: Pethes Sándor, Rajnai Gábor, Lázár Mária, Ascher Oszkár, Gobbi Hilda, Rátkai Márton. Jelentkeztem és felvettek. Itt változtattam meg a vezetéknevemet is: nem maradhattam Merz, mert amikor Gobbi Hilda elvitt a Nemzetibe – hiányzott egy fiatal, szőke jelenség a színpadról – Major Tamás rendezésében a Dohányföldekre, azt mondta a Major, „ilyen névvel, kérem, nem lehet, hogy Merz – tessék magyarosítani!” S a plakátra már Máthéként kerültem fel.
A Színészképzőt három év alatt végeztem el, vagyis ’48-ban. Rögtön kaptam egy szerződést a vizsga után, az akkori Vígszínházhoz, amely színháznak igazgatója volt a Tolnay Klári-Benkő Gyula-Somló István triumvirátus. ’48-ban jött az államosítás. ’49-ben Szilágyi Bea párttitkár azt mondta, hogy tehetséges vagyok, de politikailag nevelni kell. Mert volt egy polgári újságíró szerelmem. S az már nagy hiba volt! Persze. Elirányítottak Miskolcra Szendrő Ferenchez. De az okos Szendrő József látta a vizsgaelőadást és cserével kikért Miskolcról és leszerződtetett Pécsre három évre. Tetszhettem is neki, mert az első év végén megkérte a kezemet. Férjhez is mentem hozzá.

Szarkazmus: Schiller Ármány és szerelem-jében Lujzát szerettem volna játszani. Akkor a Szendrő volt az igazgató és már a férjem is, s rágtam a fülét, hogy azt a szerepet én szeretném. Nem! – mondta, és Lujzát Gordon Zsuzsának adta. Végül azért párszor mégis eljátszhattam. Egyszer fölvette a tévé, s mi megoldottuk a Gordonnal, hogy mindketten játszhassuk a szerepet. Amikor ezt az ominózus adást megnéztem, akkor jöttem rá, ez a szerep miért nem volt nekem való. Hiszen hiába voltam huszonéves, hiába voltam szőke, hiába potyogtak a könnyeim, mégis volt bennem valami szarkazmus. Valami furcsa belecsúszott ebbe az arcba, valami szarkazmus. Valami mindig átütött a lényemen. Rájöttem, hagyni kell, hogy a rendező ossza rám a szerepet, ne én döntsem el.

Erősen: Anyám mindössze kétszer látott színpadon. Nem szeretett, mint színésznőt. Azt mondta: „Túl erősen játszol!”. …igen, zárkózott vagyok, gyanakvó, nehezen nyílok meg. És sajnos a bizalmamat túl könnyen vonom meg a barátaimtól… Lehetett volna simábban is! Lehetett volna, de így alakult. Ez egy csodálatos pálya, de szenvedni kell. Sokat! Ez a borzalmas – de ez a gyönyörű is benne!

Küszködő alkat: Küszködő alkat voltam. Meghatározó volt a külsőm, az orgánumom. Persze, amikor már a hatszázadik üvöltözős nőt játszottam, akkor egy időre elegem lett belőle. De mindent eljátszottam. (…) Nem vagyok önmutogató! Az ember tele van gátlásokkal… De tehetségesnek születtem, ez volt a baj. Végül öregkoromra lett igazán az enyém a színészet. Ha jól játszom, oké, örülök, de ha nem, akkor jön a „Miért is mentem színésznőnek..?!?” (…)Mindig azonnal akarom megcsinálni a dolgokat. Nem tudok jól próbálni. Tudja, állandóan bizonyítani akartam. A maximalizmus inspiráló ugyan, de sokat ki is vesz az emberből. Igen, ez a hajtóerő. Pedig szerettem volna olcsóbban megúszni! Figyeltem is a kollégáimat. Tudni akartam, ők hogyan próbálnak legbelül, gyötrődnek-e, félnek-e ők is, mi történhet bennünk, mi a titkuk. Igen, szerettem volna megtudni mások titkát. Senki sem egyszerű, s nem tudhatod, mi zajlik a másikban. Én meg mindig ezt szerettem volna kilesni. Hagytam magam a helyzetekbe kerülni. Mentem. Mentem? Kiborultam, sírtam, összeomlottam! De én soha nem tudtam meg titkot a másiktól. Miért nem erről kérdeznek? Arról, hogy milyen emberek vagyunk!

Házasság: Igen, szóval még mindig tudok tanulni, föl tudok kelni, csak a szervezetem áll ellen. A lábam, a fizikumom, a szívem. Szeretném, ha ezeket kikerülhetném, de nem lehet. De a tehetség az megmarad. Mondja, mire kíváncsi? Hogy szerettem volna-e visszavonulni? Igen, minden évben. S azt kérdezi, miért? Talán azt hittem, hogy valami kimaradt az életemből? Nem! A magánéletet igenis össze lehet egyeztetni a színházzal. Volt egy gyerekem. Meghalt. Első férjem a Szendrő volt, akkor ő volt Pécsett az igazgató. Egyszercsak megkérte a kezem. Nagyon meg is lepődtem. Erre nem lehetett nemet mondani! Három évig volt a férjem. Emlékszem, egyszer tanácsot kértem tőle, mint színésznő. Megkérdezte, ki rendezi a darabot, amiben azt a szerepet játszom. Mire mondom, ki. Erre azt felelte, majd a rendeződ megmondja! Ennyi volt a segítsége. Ő fantasztikusan tehetséges színházi ember volt, de túl elfoglalt és magának való ahhoz, hogy ne érezzem mellette magányosnak magam. Kétszer voltam férjnél, a második férjem mérnök volt. Amikor Marokkóban kapott állást, egy esztendőre vele mentem. De hazajöttem, ő viszont még hét évig kinn maradt. Valahogy mindig olyan kapcsolatokba kerültem, ahol magányos maradtam. Megfigyelte már, hogy a legsúlyosabb mondatok mindig csak úgy mellékesen hangzanak el? Ül a konyhában, a másik tesz-vesz, majd a konyhaajtóból odaszól: –„Ja, egyébként aláírtam még egy évre a munkaszerződést Marokkóba!” – Az ember meg csak összerezzen: „Micsoda?!?” – Így hangzanak el a legsúlyosabb mondatok. A gyerekem meghalt, nem volt kit fölnevelnem. A színház volt az én igazi házasságom. A leggyönyörűbb és legfájdalmasabb szerelmem volt. S a legtöbbet a színháztól kaptam.

Nemzeti: Akkor csodálatos viccelődés és humor volt – ma már nem jellemző. Nem tudom, miért, de elmúlt a színészekből. A „civilekből” pedig még inkább… Csak a takarítónőmtől hallok jó vicceket. Jó vaskos vicceket hoz, amikor Erdélyből visszajön. Kettő olyan viccet mondott nemrég is, hogy majdnem leestünk a hokedliról.
S akkor! Suka Sándor, Makláry Zoltán sztoriztak a büfében. Dőltünk a nevetéstől! Pedig nehéz időszak volt. Makláry Zoltán, például, nem tartott Major Tamástól. Básti Lajos, Balázs Samu sem. Befutott színészek nem tartottak tőle. Tudja, hogy hívták őt? Kopasz. A füle hallatára. „Mi van, kopasz?” – jött a büfén keresztül. Édesanyja is ott várta az ő szeretett fiát. Édes Mariska néni! – rendező volt, ő is.
Boldog voltam, hogy ’52-ben a Nemzetibe kerültem.

Egy robbantásról: Szendrőtől elváltam.
Dátumokat nem fogok mondani.
Amikor azt a csodálatos intézményt, „A” Nemzeti Színházat felrobbantották…

Nem álltam végig a robbantást. Bekerítették az egész területet. De ültem a nézőterén, hosszú ideig. Azt sem felejtem el. Csodálatosan szép színház volt. Hasonló az Operaházhoz, méreteiben, arányaiban, szépségében. Ültem „tök” egyedül abban a sötétben – világítás már nem volt. A színpadhoz képest – ahol annyi minden játszottam – jobboldalon, fönt, a kormánypáholyt – Horthy Miklós, később Rákosi, Kádár trónoltak ott – kivájták. Hova került, nem tudom. És ebbe a szörnyű nézőtéri sötétbe, ott, a kormánypáholyi lyukon keresztül szüremlett be a fény. Úgy éreztem magam, mint egy halottasházban. Órákig ültem egy piros bársonyszéken. Szörnyű volt. Nem a robbantás, vagy a végignézése volt a szörnyűség. Tépkedtük a cirádáit, hoztuk el emlékül, a páholyok aranyozott gipsz stukatúráit. A halál akkor következett be, amikor közölték velünk, hogy ez van. Ültem egyedül a nézőtéren és arra gondoltam, hogy „Őrület! Ilyet megérni!” Nem néztem végig a robbantást. Hatalmas, erős épület volt. Mit nézzek a robbantáson? Ültem a nézőterén…

Szindbád: Huszárik zseniális rendező volt. Az ilyen, egészen kirívó, nagy tehetségeket, nagyon szeretem. Nagyon jó hatással vannak az emberre. Olyan impulzust adnak! Összekerültem egészen zseniális színészekkel. Latinovits-csal, egy villanásra. Tartottam tőle is, igazán nem tudom, miért. Talán a hangulataitól…, talán… talán… A Szindbádban hosszú, fekete, téli kabátot adtak rám, vagy hálóinget. Mezítláb kiviszem Szindbádot, beteszem a lovaskocsiba, „Gyerünk, vidd a gazdád a szeretődhöz! – mondom a lónak. Megint egy ilyen harcias, belevaló, kemény némber. Megint nem nő, megint nem szép, megint nem estélyi ruha. Elindul a lovaskocsi Szindbáddal – így kezdődik a film. Pedig olyan sok szép nő volt benne – és megint nem én voltam az.
Viszont, csodálatosnál csodálatosabb szerepeket játszottam a színházban. Ott lehettem szép – meg is mutatom –, ott lehettem nagyszerű…! Ért engem? Na tessék, nézze! Hát nem voltam szép?

Hát, Lollobrigida elbújhat! (Nevet) Édes, igen! Úgyhogy a sors kárpótolt, a színházzal. Az a véleményem, hogy a színházban lehet kísérletezni. A filmnél nem lehet, ott biztosra kell menni. Kell egy szereposztást csinálni, mert holnapután indul a gyártás. Slussz. A színházban kiderült rólam valami egyszer, és utána már nem kellett megnézni, hogy tudom-e azt, hogy jó vagyok-e arra. A filmesek nem nagyon néztek utána, „ó, jó lesz a Máthé erre, ordít egy nagyot és fejbe vágja a párttitkárt!” Ha van ilyen, hogy beskatulyázás… Kategóriák vannak. „Bejön a Máthé és széttépi a fotelt!”

Máthé Erzsi díjakról: Az Akadémián, most Színművészeti Egyetemen évadzáráskor egy fiatal fiú és egy fiatal lány kapja az alapítványi díjat, 150-200 ezer forinttal. A Katona József Színházban is a szezonzáráskor jár a Máthé Erzsi-díj. Igen. Támogatni kell a fiatalokat, a színészeket, szeretem őket. Drukkolok nekik – nincs sok lehetőségük.

Idő: Én már egy nyolcvan éves öregasszony vagyok. De nem vagyok öreg! Az agyam, a lelkem úgy működik, hogy az fantasztikus. És még mindig tudok tanulni. Magától is, bárkitől!

Csinálni kell: Ha még egyszer kezdeném, akkor azt valószínűleg megbeszélem odafönt előtte, a Kaporszakállassal, hogy azért még egyszer színésznő nem akarok lenni. Azért nem szeretnék, mert én valahogy nem tudtam a magánéletemet a színházzal egyeztetni. A családi életem valahogy elúszott.
 Az ember nem akar meghalni. Az nulla. Semmi. Az a jó, ha gyötrődni kell, szenvedni kell, az jó, amikor csinálod az életet! Sose menjen nyugdíjba! Dolgozni kell életünk végéig! Most már nem játszom annyit, de ez sem jó. Csinálni kell a hivatásunkat! Bármilyen fáradtnak érzem magam, ha bemegyek a színházba, magamhoz térek. Fiatalok között vagyok. Akkor képzelje el, milyen voltam húszévesen! Szétfeszítettem a világot!

Ugyanaz: Mintha ugyanaz a tizenhat éves lány lennék, csak az engem körülvevő burok változott volna meg. Talán ez az én szerencsém, hogy meg tudtam maradni annak, ami voltam. Maradtam a Katonában indulása óta, most már lassan másfél évtizede és nem bántam meg. Jó szerepeket osztottak rám, hol kisebbet, hol nagyobbat, de igen szeretem az itteni légkört, a kollégákat, az egészet. 50 éve vagyok színész, mindent megkaptam, amit ezen a pályán megkapni lehet, hát mi kellene még?"

Máthé Erzsivel friss beszélgetést tekinthetnek meg a Katona József Színház honlapján, itt.

Forrás: Művész Világ, Filmkultúra, Színház.hu, Katona József Színház