Seress Zoltán 50

Ma ünnepli 50. születésnapját a Bárka Színház igazgatója, Seress Zoltán. Összeállításunkkal ez alkalommal köszöntjük.

szólj hozzá: Beszélj hozzád! Seress Zoltán

Rövid életrajz: Kiskunfélegyházán született. 1987-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. A diploma megszerzése után 1993-ig a Vígszínház társulatának tagja volt. 1995 és 1996 között a Miskolci Nemzeti Színházban lépett fel majd 1996-tól 1998-ig a Thália Társaságnál, valamint a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színháznál játszott. 1998-2000 között a Szegedi Nemzeti Színház színésze volt. 2000 és 2003 között a szolnoki Szigligeti Színházban lépett fel. 2003-tól tagja a Bárka Színháznak. 2008 óta igazgatója.

Sors: Itt élek, Közép- Kelet-Európában, sorsom tipikusan közép- kelet-európai sors. Sűrű, erős, izgalmas hely ez itt, és milyen izgalmas lehetne, ha nem fenekednénk egymás ellen, hanem szellemi-filozófiai értelemben együtt gondolkodnánk és cselekednénk. Itt élek, idevalósi vagyok. De valóban, engem egyszerre vonz a Kelet, a japánok tradíciókba kapaszkodó, fájdalmas eleganciája és igen, közel áll hozzám az angolok hűvös, szellemes, visszafogott attitűdje. Szeretem, sokra tartom az angol színészeket, tisztelem azt a kiművelt, a verbalitás esszencialitását elfogadó színművészetet, ami náluk hitelesíti a kimondott szót. A klasszikus táncban is elsősorban az angol iskolát kedvelem. A színészet két végpontja pedig, ami lenyűgöz, az az angol és az orosz. E kettő közt kifeszíthető egyenesen megtalálok mindent, amit nekem, hangsúlyozom: nekem érdemes megtanulni.

Sir Alec Guiness: Nemrég láttam egy tizenöt-húsz évvel ezelőtt készült riportfilmet Sir Alec Guinnessel, ezzel a nagy mesteremberrel. A szokott okos, hideg, angol eleganciával elmondta, hogy rettenetesen unja a színészetről és a színházról folytatott beszélgetéseket, és tulajdonképpen nem is nagyon kedveli azokat a vehemens, tűzzel égő alkotókat, akiknek az életben nincs más, csak a színház. Idős, bölcs ember, aki ifjúkorában megélte ugyanezt a vehemenciát, önirónia is volt tehát a szavaiban. És tulajdonképpen igaza van: nem kötelező folyton-folyvást, megveszekedetten színházról papolni, az még semmiféle tehetséget nem igazol, hogy valaki nem tud másról beszélni, csak a színházról. Hajlamosak vagyunk eleve értéket tulajdonítani a megszállottságnak: "Úristen, fantasztikus, milyen elhivatottan szónokol a szent hivatásról!" - csak azért, mert az illetőnek egy liter tejről, egy villamosjegyről is a színpad jut eszébe. 

Irány: Ha most titkos szavazást tartanánk arról, hogy a színházi szakma minőség szerint melyik színházat hova sorolja, akkor meglepően nagy egyetértést tapasztalnánk. Mindenki pontosan tudja, hogy melyik színház hova tartozik. De ezt kimondani senkinek nincs elég vastag bőr a képén. Ezt mint lehetséges törvényi szempontot senkinek nincs mersze bevállalni. (…) Csak abban a pillanatban, amikor ez kimondódik, megszületik az ellenség, a vita és veszekedés. Ugyanakkor azt sem szeretném, ha az történne nálunk, mint Thatcher idejében Angliában, amikor rá akarták venni az összes színházat, hogy úgy működjön, mint a Westend. Mert ha ráküldik a könyvelőket a színházra, akkor végünk. Sajnos szerintem most ebbe az irányba történtek lépések.

Bárka: Ha hiszek benne, és minden erőmet és energiámat bele is fektetem, hogy a Bárkán létrejöjjön egy erős alkotói közösség - akkor az megszülethet anélkül is, hogy letegyem itt a rendezői névjegyemet. Lehet, hogy az élet bebizonyítja az ellenkezőjét, és az is lehet, hogy az okosok és tapasztaltak azt mondják, hogy "nézd csak meg a valamirevaló színházakat, ott mindig rendezők az igazgatók" - de erre ironikusan azt mondom, hogy nem akarom a Bárka társulatát azzal terrorizálni, hogy megpróbálom lebonyolítani velük életem második ilyen kísérletét. Egyszer végigcsináltam, és kiderült, hogy nem az én személyiségemnek való. Akkor minek? Persze szakmailag is foglalkoztat az igazgatóság, de azt gondolom, ez nem a karriertörténetem része - engem most tényleg az érdekel, működnek-e az elképzeléseim.

Álmodozás: Csak álmodozni tudok - de nem baj, álmodozni isteni. Öt év múlva én ötvenegy éves leszek - könnyen lehet, hogy addigra lesz egy 25-30 éves valaki, akinek azt tudom mondani: csináljuk együtt. Akitől később meg lehet kérdezni: nem akarsz még többet vállalni? Tudom, milyen fontos egy nagyapafigura, ahogy azt is tudom: rossz, hogy a nemsokára megszületendő gyerekemnek nem lesz egyik oldalról sem nagyapja. Mindig borzasztóan becsültem azokat az öregeket, akik még idős korukban is alkotni tudtak - így Andrzej Wajdát is, aki nyolcvanévesen is csavart egyet magán, és megcsinált még egy filmet. ' is azt mondta: ezzel az apjának tartozott. Én nem akarom megjátszani a nagy öreget, talán nem is tudnám, de azt gondolom, hogy ha a folytonosságot, a tradíciót ilyenformán meg lehet valósítani, az nagyon jó. Miért kell a fiatal színházi alkotóknak házalniuk, addig kopogtatniuk, amíg bele nem fáradnak? Miért ne lehetne ezt valahogy másként - támogató és támogatott együtt? Ezekkel az álmokkal szemben áll egy ironikus megjegyzés, egy általam nagyon kedvelt színidirektor mondta nekem öt évvel ezelőtt, a kecskeméti színház igazgatásáért benyújtott pályázatom kapcsán: "Zoli, én nagyon szeretném, ha te a színházi életbe mint kitűnő színművész és becsületes ember vonulnál be - és nem mint színházigazgató."

Szívlapát: Sok minden összesűrűsödött, leülepedett bennem, de ehhez akkora lapátot, szívlapátot!, kellene megfogni, és olyan mélyre kellene ásni, amit valószínűleg nem merek bevállalni. Egymásnak ellentmondó szándékok kavarognak bennem: jellemez bizonyos higgadtság, nem akarom mindenáron elharapni a vasat, viszont rettentő nagy a kíváncsiság is önmagam iránt, és ami talán a leglényegesebb: nem akarok senkinek megfelelni. Sem az igazgatónak, sem a rendezőnek, sem a kollégáknak - csakis magamnak.

Kíváncsiság: Ha a kíváncsiságom megmarad (egyelőre kíváncsi vagyok), ha a minőség létrehozásához van képességem (és van, tudom), és ha nem rombolok (márpedig nem rombolok), akkor megszülethet az a bizalmi viszony, amiben elfogadott fél leszek egy adott produkcióban. Vagyis abban bízom, hogy nem a megfelelni akarás, hanem az önmagammal szemben támasztott igényesség hozza létre azt a munkát, ami aztán megfelel a kollégáknak és a rendezőnek is.” 

Forrás: Bárka Színház, Napló, Napvilág.net, stb.