Fassbinder és a színház - kiállítás nyílt Münchenben

Rainer Werner Fassbindert az egyik legnagyobb német filmesként tartják számon,színházi alkotásai viszont többnyire feledésbe merültek - ezen kíván változtatni egy pénteken Münchenben nyílt kiállítás.

Kiállítás nyílik

A Rainer Werner Fassbinder: THEATER című tárlat Fassbinder halálának harmincadik évfordulójára emlékezik. Bemutatja a színész, rendező, szerző pályájának kezdetét a müncheni akciószínházban, intendánsi munkáját a frankfurti TAT-ban (Theater am Turm).
"Színházi tevékenysége mindig szorosan összefonódott filmes munkájával. Mindenhol ott volt, ahol valami új történt" - mondta el Fassbinderről Claudia Blank, a kiállítás kurátora.

Margit Carstensen ésRainer Werner Fassbinder a Hedda Gabler próbáján a berlini Volksbühne-ében 1973-ban

Rainer Werner Fassbinder 1945-ben született, Bajorországban nőtt fel. Szülei válása után már kisgyerekként megtapasztalta a sehová sem tartozás élményét. Tanulmányait ugyan elvégezte, de az érettségit már nem tette le, inkább a színház világába vetette magát. A sikertelen filmfőiskolai felvételi után 1968-ban a brechti színjátszást követő társulatot alapított Antitheater néven. Mindent hagyományt felrúgó előadásaik nagy visszhangot, sokszor botrányt keltettek.

Fassbinder saját darabja plakátján

Első játékfilmjét 1969-ben forgatta A szerelem hidegebb, mint a halál címmel. Témáinak gerincét a társadalmi értékek miatt megsemmisült emberi kapcsolatok, az érzelmi és lelki válság adta, a halál hősei végső menekülése, a kiszolgáltatottság jele. A hollywoodi melodrámák elemeit alkalmazta társadalomkritikával és avantgárd technikával. Politikailag az erőszakmentes anarchiát, elsősorban a fantázia anarchiáját hirdette. Művészetét sokan 
vitatták, gátlástalannak, sőt magamutogatónak is tartották. 

Negyvenkét filmet rendezett, emellett számos forgatókönyv, hangjáték, vágás, színházi rendezés fért rövid életébe. 1982-ben kábítószer- és altató túladagolásban halt meg.

Fassbinder és a színház - Stőhr Lóránt írása

Fassbinder első színházrendezői próbálkozásaiban a Living Theater – részben áttételes, részben közvetlen – hatása érvényesült. Az amerikai társulat 1967-es németországi turnéja nyomán gomba módra szaporodtak a kis avantgarde pince- és utcaszínházak, amilyen az Ursula Strätz és Horst Söhnlein által alapított, kommunisztikus szervezeti formájában és játékstílusában a példaképet utánzó müncheni Action-Theater is volt. A Julian Beck és Judith Malina által létrehozott New York-i társulat nemcsak egy esztétikai programot, hanem létformát is jelentett, aminek lényege a kommunisztikus társadalmi utópia megvalósítása. A színház és az élet közti határvonalat eltörölni akaró társulat erősen testi, erőszakos megoldásaival és improvizatívnak álcázott színpadi jelenlétével a nézőt aktív érzelmi és fizikai részvételre igyekezett sarkallni, vagyis tulajdonképpen happeninggé alakította a hagyományos színházi formákat. A Living Theater tipikus modernista színházi formát képviselt, amely Antonin Artaud-nak a „kegyetlenség színházáról” alkotott elképzeléseit ültette át a gyakorlatba. Artaud színháza testi színház, az „emberi szervezet belsejében” akar érzéseket felfakasztani, katarzist okozni fizikai sokkhatásokkal és egyfajta, a „dinamikus és térbeli kifejezésmód tartományába” tartozó gesztusnyelvvel. Artaud a polgári színház kényelmét, megelégedettségét, távolságtartó voyeurizmusát igyekezett széttörni radikális elképzeléseivel, amelyek igazán csak a hatvanas években szökkentek szárba. A Living Theater Artaud fizikai színházról vallott elképzelését a kor politikai ideológiáival elegyítette, így hozott létre sajátos hatvanas évek végi művészetet. Fassbinder számára ennek a fajta színjátszásnak, amivel az Action-Theater előadásán ismerkedett meg, közvetlensége, nyersessége, fizikalitása nyújtott elementáris tapasztalatot, amit aztán saját rendezéseiben is megpróbált megvalósítani. Fassbinder korai műveinek józan, szkeptikus és a metafizikát mellőző szemléletétől azonban távol állt Artaud misztikája és a Living Theater utópikus hite. A New York-i társulat szertelenségét utánzó első színházi rendezése, a spontán ötleteket megvalósító, hippis életérzésű Leonce és Léna után meg is tagadta a Living Theatert, mint számára túl vallásos képződményt. Ha nem is követte őket, azért még 1969-70-es színház- és filmrendezéseit egyfelől az ötletek szertelenségében, másfelől a kérdésfelvetéseket illetően a Living Theater inspirálta. A Preparadise sorry now című színdarabjának apropója például az volt, hogy a New York-i társulat 1968 augusztusában az avignoni színházi fesztiválon bemutatta Paradise now című előadását, amiben a kizsákmányolás társadalmának illusztrálása után a színészek ruháikat ledobva és a közönséget is erre késztetve anarchista bacchanáliába kezdtek, mintegy ott és azonnal megvalósítva a földi Paradicsomot. Az antitheater 1969 márciusában mutatta be a Paradise now antitézisét, melynek rövid jeleneteiben a társadalom mindennapjainak szélsőségességig vitt megaláztatásait, kegyetlenkedéseit, elnyomását vitte színre. A darab nyilvánvaló tanulsága, hogy a Paradicsom egyáltalán nincs közel, viszont ami a Paradicsom előtt van, az maga a Pokol.

A Leonce és Léna után Fassbinder szükségét kezdte érezni a formai fegyelemnek, mint nyilatkozta, „megpróbáltam, hogy egy tisztán kirajzolt és megszerkesztett dologra összpontosítsak, és megpróbáltam a színészek játékát számomra áttekinthető mértékűre redukálni.” Ferdinand Bruckner Bűnözők című darabján kísérletezte ki mindazokat a formai megoldásokat, amiket későbbi színházi és filmes rendezéseiben már csak továbbfejlesztett. Fassbinder itt már először a mozgásokat tervezte meg, hogy ki, honnan-hová és hogyan jön- megy a színen; pontosabban fogalmazva filmekből megidézett mozgásformákba és képekbe rendezte el színészeit. A színész a merev, részben előre adott mozdulatoknak köszönhetően marionettként működik, ami egyfelől megkönnyítette a kezdő rendező dolgát a színészekkel való munkában és a formaadásban, másfelől a naturalista játékmodorral szemben határozott absztrakciót és redukciót jelent. A folytatást itt olvashatják.