'A viviszekció a lényeg' - Gazsó Györgyöt köszöntjük

Erdőmérnöki diplomával a zsebében kezdte újra az életét a Nemzeti Színház stúdiósaként, majd a kecskeméti, a szegedi, a zalaegerszegi, a szolnoki, a nyíregyházi színházat is megjárta. A Bárka Színház és a Nemzeti Színház után, 2009-ben a Radnóti Színházba szerződött. Gazsó Györgyöt köszöntjük összeállításunkkal.

Kezdet: Próbáltam verset írni - az nagyon nem ment. Amikor viszont elkezdtem játszani a Soproni Egyetemi Színpadon, rájöttem, hogy mégsem leszek erdész. Nagyon jó évek voltak ezek, amatőr színházi színészmindenesként azt hittem, megtanultam a mesterségről, amit csak lehet. Aztán az egyetem után felvettek a Nemzeti Színház Stúdiójába, ahol rá kellett jönnöm, hogy alig tudok a színészetről valamit. Szörnyű élmény volt ezzel szembesülni! Addig csak bohóckodtam a szerepek mögé bújva, ott viszont azt mondta színészmesterség-tanárom, Bodnár Sándor - tőle tanultam a pályáról mindazt, amit a mai napig tudok-: tessék őszintén megnyilvánulni, az álarc egyáltalán nem érdekes.

Szerep: Bár nagyon jól érzem magam az összes szeretni való, mulatságos kisember bőrében, mégis elviselhetetlennek tartanám, ha - mondván: ez milyen jól áll nekem - kizárólag ilyen szerepeket kapnék. (…) Csak az érdekel, ha valami személyessé tud válni, ha valaki a játéktechnikája segítségével a személyiségét mutatja meg. A viviszekció a lényeg, ami színjátszás címén a színpadon folyik: minél többet tudjak elárulni magamról, a démonaimról, a bennem szunnyadó szörnyekről. Egyszerűen élvezetet okoz a legsötétebb érzéseimet, gondolataimat is megmutatni - azután mekkora megkönnyebbülés, hogy a végén azt mondhatom: hiszen ez játék volt, és nem is én vagyok a gonosz, hanem Shylock vagy Korovjov.

Szembesülések: Ezek a szembesülések eleinte egyáltalán nem kellemesek. Amikor Szerebrjakovot próbáltam, rájöttem, milyen könnyen lesz az ember akaratlanul is gonosz, akár éppen azokkal, akiket a legjobban szeret. Például ekkor láttam be, hogy a Díszelőadás próbaidőszakában mennyire csak magammal voltam elfoglalva, és milyen kibírhatatlanul viselkedtem a szüleimmel. Es ezt akkor még csak észre sem vettem!

Kibújni: A szerepbe való belebújásnak megvannak az előadás előtti rítusai: mikor megyek be a színházba, kikkel beszélek előadás előtt, körbejárom-e a színpadot, kilesek- e a közönségre - ez darabonként máshogy alakul, de hét órára igyekszem elérni, hogy megfelelően képlékeny állapotba kerüljek. Előadás után viszont az ember még tele van azokkal az élményekkel, amiket a színpadon átélt, és nem könnyű ezektől elszakadni. Olyan jó egy kicsit még Hőgyesnek vagy például Szerebrjakovnak maradni, annak ellenére - illetve inkább éppen azért-, hogy ez közben fájdalmas is. De egyáltalán nem akarom túlmisztifikálni a dolgot. Sem előadás előtt, sem utána nem közlekedem átszellemült arccal: „Jaj, csak hozzám ne szólj, most annyira benne vagyok!" Néha mégis kifejezetten erőltetni kell a kiszállást. Olyan is van, amikor ezt a rendező kéri. Szász Jani például azt szerette volna, ha a Ványa bácsi utáni taps alatt már mosolygunk. Azt gondolta, éppen elég nyomasztó az előadás, jó volna a közönség- nek legalább így valami feloldást kínálni. Mi meg is próbáltuk, de nem sikerült. Olyan instrukciót követő, nem belülről fakadó mosolyféle lett belőle. Nem lehet egy pillanat alatt kilépni egy világból, ahol annyi mindent megmutattál magadból, annyi mindent megláttál a kollégádból, ahol igazi ihletett pillanatok születtek, amikor egymás szemébe néztetek. Aztán Jani el is állt ettől az ötletétől.

Hét rész és a negyven év: Nagy bennem a vágy, hogy a szerepeimen keresztül meg- mutatkozzam, de teljesen mégsem tudnám kiadni magam. Zeami mester azt tanácsolja: ha a lélek tíz részből áll, hetet mutass meg, de hármat őrizz meg magadnak. Szükségem van erre a „háttérre", ami csak az enyém. s ha én így működöm, ilyenek lesznek azok az emberek is, akiket eljátszom. De ahogyan a szerepeim folyamatosan gazdagítanak gondolkodásban, világlátásban, egyszersmind afelé is visznek, hogy minél többet mutassak meg abból a bizonyos tíz részből. Az utóbbi időben ez mintha egyre könnyebben menne, ami az életkorommal is nyilván összefügg. „Negyvenéves vagyok, és még nem éltem" - mondtam A Manó Vojnyickijeként, és megfogott a mondat, ami régebben annyira távolinak hangzott.

Titok: A titoktalan színész szerintem érdektelen. Van olyan is, hogy adós maradok valamivel a színpadon, az önfeltárulkozásban nem vagyok képes eljutni a kívánatos pontig…. Az őszinteségről egyébként a legjobbat Jack Nicholson mondta, amikor megkérdezték tőle, mi a titka a művészetének, hogy mindent el tud játszani, és mindenben ilyen zseniális. Azt válaszolta: az egésznek a titka az őszinteség. Ezt kell tudni eljátszani...

Siker: Nem jól sikerült előadásban benne lenni mindenképp lehangoló. Gondold meg, hat hétig keményen dolgozunk, és mindenki úgy áll neki, hogy most aztán csinálunk valami nagyon jót. Nincs az a kicsi szerep, amelyikkel kapcsolatban - ha az előadás nem sikerül - egy vállrándítással el tudnám intézni magamban a dolgot.

Humor: A humorom nagyon közel áll ahhoz a fajta humorhoz, amelyet a Mohácsi-előadások képviselnek. Szinte lételemem a szavak, mondatok facsargatása, és iszonyú nagy örömet okozott, hogy a Mohánál direkt ezt kell csinálni a színpadon. Az első találkozásunk egyébként egy beugrás volt, az Itt a vége, pedig milyen unalmas napnak indult című előadásban vettem át egy szerepet, ami kicsit nehéz helyzet volt, hiszen egy Mohácsi-előadásnak pont az a lényege, hogy hat hétig - amiből aztán tizenkettő lesz a bemutatóig - az ember személyre szabottan, szájra szabottan, saját ötleteinek felhasználásával próbál. Egy ilyen ruhába nem könnyű később belebújni, de azért valahogy csak magamra húztam. És a következő előadásba, a Krétakörbe már saját jogon kerültem bele. Nahát az a próbafolyamat maga volt a mámor! Jött a Moha, hogy kezdjük el a próbákat a kolhozjelenettel. "Nincsen szövegkönyv - mondta -, illetve hát van valami, tegnap írtuk az öccsel, szerintem borzalmas, úgyhogy próbáljunk helyette valamit közösen összehozni." És akkor elkezdtünk mondatról mondatra haladni. Magával a Brecht-szöveggel egyáltalán nem foglalkoztunk. A főbb szerepeket Mohácsi már a próbák elején kiosztotta, a kisebbek pedig menet közben találtak gazdára. Legközelebb ismét ugyanez: "Megint írtunk valamit, de már látom, hogy a jelenet vége katasztrofálisra sikerült. Fogalmam sincs, mi legyen vele... Na, itt ezek a mondatok viszonylag jók, olvassátok csak! Húúú, ne tovább! Ez itt megint egy rémes mondat! Húzd ki rögtön!" És akkor elkezdtük csinálni, és akinek eszébe jutott valami, hozzátette. Így végül az ember saját mondatai is helyet kaptak az előadásban. "Gyűlölöm a katonákat, mert kemények... - mondtam a szövegemet, majd hozzátettem: - ...mint a 4H-s ceruza". Hogy egy bemondás megállja-e a helyét, ott helyben kiderül: ha mindenki röhög, akkor biztosan sikerült valamit eltalálni. Az én 4H-s ceruzámnak nem maradt el a hatása! Azután Mohától is kaptam fantasztikus poénokat. Például a végén, amikor Avass Attilával menekülnünk kell, kitaláljuk, hogy az egyetlen megoldás, ha köddé válunk. "Mondd, te már váltál köddé? Én? Még soha. És félsz? Kurvára félek! Jó, akkor háromra... Háromra? Háromra! Egy... kettő... kettő és negyed... kettő és fél... - ebben a pillanatban Mohácsi a nézőtérről: - kettő, és fél... ezek vagyunk mi..." Ilyenkor percekre leáll a próba, mert a röhögéstől egyszerűen nem tudjuk folytatni a szövegünket.

A heavy metal szerkó és a kalmár-jelmez: Amint fölvettem a jelmezt, a korábban kipróbált mozdulatokból rögtön összeállt a figura mozgásvilága is. Imádtam a jelmezemben rosszalkodni, és most már nagyon meg tudom érteni azokat, akik ilyen cuccokban járnak. Sőt, azóta én is vettem egy bőrdzsekit, ami ha nem is pont olyan, mint amilyent a színpadon viselek, de azért elég korovjovosan vad. Legutóbb például Szakács Györgyi Kalmár-jelmeze a Csongor és Tündében. Valló Péter elképzelése annyi volt, hogy a három vándor legyen három bohóc. Ezen belül ránk bízta, hogy találjuk ki az egyéniségüket. Sok mindent végigpróbáltam; voltam realisztikusabb, hülyéskedőbb, próbáltam mozgásba áttenni a figurát. Amíg próbaruhában voltunk, és még nem volt bohóccipőm sem, elégedetlen voltam az ötleteimmel. Utcai szerelésben nem lehet rendesen bohóckodni! Amikor viszont meglett a jelmez, egyből rátaláltam a megfelelő mozgásokra, a bohóc karakterére.

Pálya: Amikor az ember a pályája elején tart, magától értetődő könnyedséggel veszi az akadályokat. Véleménye van mindenről, az idősebb kollégákat jóformán leírja magában, és - ide nekem az oroszlánt is! - meg sem fordul a fejében, hogy ne ő legyen egy személyben Romeo, Hamlet és akár huszonkét évesen is Lear király. Most, hogy újra elolvastam a nyolc évvel ezelőtti beszélgetésünket, azt vettem észre, hogy még akkor, negyvenévesen sem volt semmi kétségem az alkalmasságom felől. Ahogy viszont az ember öregszik, egyre inkább szorongva gondol rá, hogy vajon megfelelő színvonalon sikerül-e eljátszania a következő szerepet. Irigykedve figyelem azokat a szerencsésebb lelki alkatú kollégáimat, akik könnyedén le tudják győzni az efféle kétségeiket. Ennek az elbizonytalanodásnak csak egy része fakad abból, hogy belegondolok: ha már egyszer elértem valamit a pályámon, nyilván elvárják, hogy legközelebb is magabiztosan hozzak egy bizonyos szintet. Másrészt állandóan fölmerül bennem az is: úr isten, hogy jövök én ahhoz, hogy felmenjek a színpadra, és ott a saját személyiségemmel hozakodjam elő? Egyáltalán: érdekes lehetek én a nézők számára? De aztán mindig jön a következő szerep, új felfedeznivalókkal, új tanulságokkal - és az adott feladathoz kapcsolódó új kérdésekkel, amelyek szerencsére nem hagynak sok időt arra, hogy túlzottan belemerüljek a kételyeimbe.

Elbizonytalanodás: Manapság a színház eléggé elbizonytalanodott; már jó ideje nem született olyan igazán nagyon fontos előadás. Ez részben azzal függhet össze, hogy elvesztette korábbi politikai szerepét - ami kényszerpályája is volt egyben: az identitástudat őrzése, a szólásszabadság korlátainak feszegetése igen gyakran előbbre való volt, mint az esztétikai érték -, de nem gyűjtött még elég erőt ahhoz, hogy a való- ban leglényegesebb dolgokról tudjon beszélni. Pedig nagyon nagy szükség lenne rá, hogy a színpadon elemi erővel meg tudjuk mutatni a mindannyiunkat legmélyebben érintő dolgokat: a szeretetet (és a szeretetlenséget), az értelmes élet lehetőségét (vagy lehetetlenségét) - és általában: az életet és a halált.

A leadképet Stekovics Gáspár készítette.

A válogatás Dömötör Adrienne interjúiból készült.

Forrás: Criticai Lapok, Színház, Van egy hely, a színpad