"Egy kicsit látványpékségnek kell lenni" - Interjú Pálfi Katával

Mostanában mindenki arról kérdezi, marad-e az Új Színházban, ahová több, mint tíz év köti. Pedig az igazgatóváltáskor már nem volt társulati tag. Erről mesélt a Színház.hu-nak Pálfi Kata, akinek az utóbbi időben 180 fokos fordulatot vett az élete, hiszen kisfia született és írt egy darabot, amiből hamarosan regény lehet.

Mikor kezdted el azt érezni, hogy a pálya másodlagos, fontosabb, hogy anya legyél?

Pálfi Kata: Szerintem ez a felsimerés nem sokkal azután érkezik el egy nő életében, hogy megismeri azt a férfit, akiről pontosan tudja, hogy gyermekei apja lesz. Harmincöt évesen számomra nem volt kérdés, hogy kisbabát szeretnék. Akkor éppen nem játszottam nagy szerepeket az Új Színházban, nem volt kilátásban nagyjátékfilm, ezért még biztosabb voltam abban, hogy nem szabad halogatni a gyerekvállalást, hogy eljött az ideje.

Készültél rá?

Pálfi Kata: Igen. Főleg arra készültem, hogy majd nagyon nagyon fogok szülni, de rém egyszerűen történt a dolog. Megpróbáltam elengedni a fájdalmat, sőt, el tudtam hinni, hogy ez az érzés gyönyörű, egészen különös tudatállapotba kerültem. Az ember egyfajta önbizalmat kap attól, ha világrajön a gyermeke, attól, hogy képes végigcsinálni egy szülést, életben tud tartani egy másik élőlényt, aki a testéből táplálkozik. Természetes módon lesz egyre rutinosabb anya, szinte észrevétlenül átalakul az életmódja. Na jó, nem kecsegtetek felhőtlen napokkal, mert ez egy kemény szolgálat, de nem vészes.

Öt éve úgy fogalmaztál egy interjúban, nem bántad meg, hogy nem toltad előtérbe magad, legalább megalapoztad a helyzeted, mire „olyan” szerepet kaptál. Amikor erről beszéltél, harminc éves voltál, már öt éve az Új Színháznál játszottál és azt mondtad, még mindig pályakezdőnek tartod magad. “Sőt, ha szerencsés vagyok, akkor életem végéig az leszek” – tetted hozzá. Szerencséd volt?

Pálfi Kata: (Mosolyog.) „Pályakezdőnek lenni” nem csak azt jelenti, hogy egy színész a karrierje elején jár, hanem egy mentalitást, ami arról szól, hogy nem rutinból old meg feladatokat, nem merevedik a saját kliséi szobrává, képes felvillanyozódni egy kihívástól, nem „arccal a pénztár” felé dolgozik, képes formálódni, változni, fejlődni. Ezért mondtam, hogy ha szerencsém lesz, akkor pályakezdő maradok életem végéig. Sokat változtam emberileg, szakmailag, de még érzem magamban a kreativitást. A szó szoros értelmében már nem vagyok pályakezdő, de tény, hogy nem indultam simán. El kellett telnie pár évnek, amíg főszerepeket kaptam. Ehhez meg kellett bíznia bennem olyan rendezőknek, mint Vidnyánszky Attila, vagy Valló Péter. Szerintem idővel behoztam a lemaradásomat. Én hamar megéreztem, hogy később fognak rámtalálni különböző figurák, mert nem vagyok naíva alkat, mást jelentek a színpadon. Épp ezért nagyon meglepődtem, amikor Alföldi Róbert rám osztotta Júlia szerepét, de bizonyította nekem, hogy én is Júlia vagyok, csak nem egy hamvas, szőke, szűzies hanem egy határozott, érett, aki tudatosan dönt a szerelem mellett. Nem véletlen, hogy az akkor 36 éves Huszár Zsolt volt a Rómeóm. Sokat viccelődtünk azzal, hogy lassan járókerettel fogjuk tolni a jeleneteket…

Már fél éve, hogy Zsolt meghalt, de még senkit nem láttam, aki ne érzékenyülne el, ha róla van szó...

Pálfi Kata: Zsolt mintha a bátyám lett volna... A húgát játszottam, amikor 2003-ban debütált az Új Színházban. Ez a leosztás mindig megmaradt. Ő volt az az ember, akire bármikor lehetett számítani. Tudtam az erkélyjelenetben, amikor az igazgatói páholyból kellett lemásznom, hogy ha a Zsolt azt látja, hogy megingok, alámáll és elkap, ha leesem. Mellette mindig biztonságban éreztem magam. Többször játszottunk szerelmespárt - biztos bizarr volt egy hipermaszkulin csávó, meg egy intellektuálisabb alkatú nő együtt.

Az, hogy milyen alkat vagy mikor tudatosult benned?

Pálfi Kata: Már a főiskolán. Kerényi prózai osztályába jártam, Pikali Gerdával, Széles Zitával, Szabó Zolával, Nagy Zsolttal… Az első év végén a Platonovból csináltunk jeleneteket, és én voltam az a lány, aki kizárólag Anna Petrovna szerepét próbálta. Másodikban a Vágy villamosát vettük, akkor csak Blanche-sal foglalkoztam. Kerényi Imre osztályába jártam, aki mindig elmondta nekem az értékelések alkalmával, hogy „nagyon becsüljük magában az intellektusát”, „magából úgyis színházigazgató lesz”. Nem tudom, hogy ezt miért vizionálta, csak színésznő akartam lenni, de végzősként csak egy embernek ajánlottak szerződést.

Kilátástalan helyzet lehetett.

Pálfi Kata: Valóban kilátástalannak tűnt, főleg számomra, mert mindig elég kishitű voltam.

A kishitűség mégsem tartott vissza attól, hogy bölcsészként háromszor is jelentkezz a Színművészetire...

Pálfi Kata: Ennek az az oka, hogy egyben maximalista vagyok. A kishitűség maximalizmussal párosítva nem a legboldogítóbb konstelláció. De már gyerekkoromban is mindig mentem előre, és azzal ápoltam a kishitűségemet, hogy újabb célokat állítottam magam elé. Azt hittem, ha elérem azt, amit kitűztem, akkor majd megveregethetem a vállam. Aztán persze mindig volt lehetőségem bemagyarázni magamnak, hogy ez vagy az nem is igazi siker, biztos csak a csillagok állásán múlt.

Így nem lehet könnyű nekiindulni a színészi pályának. Te hogy találtál magadnak állást?

Pálfi Kata: Kiss Csaba segített, aki az első két évben tanított minket és akkor az Új Színházban művészeti vezetőként dolgozott. Hívott engem. Mire megérkeztem, ő már el is ment. Márta Pista egy darabig elismételte a szerződtetési tárgyalásokon, hogy nem ismer, tehát ha van hova mennem, menjek, ha nincs, akkor maradjak. Amikor jött hozzánk Vidnyánszky Attila, majd Rudolf Péter, Valló Péter, akkor derült ki, milyen színésznő vagyok. Idővel a rendezők választottak engem, ami biztatást adott. Nagyon szerettem a kollegákat is, nem fúrtuk egymást, a problémák soha nem élesedtek ki. Tíz évet töltöttem velük, és bár sokan nem tudják, ezt az időszakot már lezártam.

Hogy történt az elválás?

Pálfi Kata: Egy éve júliusban, amikor megszületett Domos, közös megállapodással felbontottam a szerződésem. Márta Pistával megbeszéltük, hogy szeptembertől még nem jövök felújítópróbázni, mert nem akarom az egyhónapos gyermekem otthon hagyni. Amikor az igazgatóváltás megtörtént már nem voltam társulati tag, csak A szív bűneibe tértem vissza, mert Láng Annamari, aki beugrott helyettem, szintén terhes lett. Azóta is sokan kérdezik, hogy maradok-e, hogy érint a váltás. Ilyenkor elmagyarázom, hogy a dolog közvetlenül nem érint.

Gondolom azért megérintett...

Pálfi Kata: Kár lenne tagadni. Megvan a privát véleményem a történtekről, de azt megtartom magamnak. Dörnerék még kiírtak engem egy szerepre, de tájékoztattam őket arról, hogy velem már nem kell bajlódniuk. Most nehéz, hiszen sehova nem várnak vissza. Az utolsó Szív bűnei kicsit megviselt, az volt a végső búcsú az Új Színháztól, akkor tapsoltak nekem utoljára felnőtt nézők.

Nem is a gyerek nézők...

Pálfi Kata: Igen, megszületett egy gyerekdarab, a Borka Mumusföldön, amiben játszom.

Szerényen elhallgatod, hogy a darabot te írtad, és a férjeddel közösen pályáztatok a megvalósítására... Miért szántad rá magad az írásra?

Pálfi Kata: Hét-nyolc hónapos terhesen úgy éreztem, valamit ki kell találnom, amivel lefoglalom magam, hiszen már minden függönyt kimostam, minden kis ruhát a helyére raktam, berendeztem, megfőztem, kivasaltam. Danival, a férjemmel, aki bábszínésznek tanul, régóta terveztük, hogy közös projektbe fogunk. Így leültünk Fige Attila bábrendezővel beszélgetni erről. Ő azt mondta, épp a mumusok érdeklik. Így ez lett a témánk. Találtam egy pályázatot és nyolc nappal a leadási határidő előtt elkezdtem írni a darabot, a koncepciót Borkáról, aki Mumusföldre téved, és különféle kalandokba keveredik. Amikor nyertünk rá pénzt, már nem volt visszaút, meg kellett csinálni az előadást. Májusban még játszuk a Színművészeti Egyetemen, de keressük az útját. Szerencsére mozgatható a darab és nagyon szeretik a gyerekek.

Én biztosan megmutatnám a gyerekemnek.

Pálfi Kata: Nincs sok összehasonlítási alapom, de úgy érzem megérinti a felnőtteket is. Ez nagy öröm.

A férjeddel tervezitek, hogy a továbbiakban is együtt dolgoztok?

Pálfi Kata: Persze, a Borka is egy kísérlet erre. Azt is tervezem, hogy a darabot átírom regénynek, mert nagyon megszerettem a történetet. Aztán valószínűleg kiadót fogok keresni hozzá. Tudni kell rólam, hogy már a főiskola ideje alatt is írogattam. Ez a tevékenység mindig örömet okozott, csak nem publikáltam, mert nem gondoltam, hogy bárkit is érdekelne az, amit megfogalmazok. Most, hogy már egyszer kiadtam a kezemből egy történetet, felbátorodtam. De ez nem azt jelenti, hogy megcsömörlöttem a kőszínháztól. Úgy gondolom, kellett egy kis szünet, nem sok, csak egy évnyi. Újra kellett értékelnem az életem, mert 180 fokos fordulatot vett, nem csak helyzeti változást, hanem tudati, mentális átalakulást is hozott. Azt érzem, most nem baj, ha nem vagyok minden este színpadon. Szeretem jól csinálni azt, amit csinálok, az anyasággal is így vagyok. Nem azért szültem, hogy ezt kipipáljam, hanem, azért, hogy megéljem az anyaságot. Ugyanakkor szeretném folytatni a pályát, ez abból is látszik, hogy a Borkát megcsináltuk. Csak eddig nem kerestem a lehetőségét annak, hogy a három-négy hónapos gyerekem rátestáljam valakire, és belevessem magam abba, ami kínálkozik.

Egyszer azt mondtad: „A színész élete olyan, mint a cápáké. Ha a cápa megáll, akkor elsüllyed. Folyamatosan úsznia kell. Ha megáll, elsüllyed”…

Pálfi Kata: Most is úgy látom, hogy úszni kell. Menni kell előre, mert nincs más esély. De továbbra sem vagyok az a típus, aki foggal körömmel harcol az érvényesülésért. Nem tudok farkasszemet nézni egy rendezővel vagy igazgatóval és azt mondani neki, ’márpedig adjál egy nagy szerepet’. Megveszekedett naivitás van bennem, ezért azt hiszem, ha leteszek valamit az asztalra, akkor az eredménnyel jár, ha valakinek tetszik az, amit csinálok, akkor viszi, veszi, tehát nem érdemes tukmálnom magam. Azért az eszemmel tudom, hogy ez nem egészen így van, hogy a mentalitásomon érdemes volna változtatni. Ezen főleg azóta tépelődöm, amióta felelős vagyok a családomért. Már felemeltem a telefont, szóltam azoknak, akiktől nem szégyelltem kérni, mondtam nekik, hogy szabad vagyok, nem kell engem egyeztetni. Nem vártak tárt karokkal, de mindenki megértőnek bizonyult... Tudom, hogy néha fel kéne szépen öltözni, ki kéne sminkelni magam, járni kellene premierekre, beszélgetni kéne másokkal ahhoz, hogy az eszükben tartsanak. De ez nekem nem megy és félreértés ne essék, nem azért mert lenézem, ha valaki próbálja eladni magát. Tényleg csodálom azokat a kolléganőimet, akiknek jól áll, ha kezdeményeznek, akik nem érzik kínosnak, ha ajánlják magukat. Van, akinek egyszerűen passzol a személyiségéhez a nyüzsgés, van, aki egy idegen büfében is természetesen viseli magát. Nálam ez nem így működik, én úgy vagyok önazonos, ha fölmegyek a színpadra, csinálok valamit és aztán hazamegyek. A férjem néha biztat, hogy ne szégyelljem megmondani a rendezőnek, ha tetszett az előadása. Ilyenkor mindig arra gondolok, miért pont az én véleményemre lenne kíváncsi? Pedig az ilyesmi hozzátartozik a szakmabeli kommunikációhoz, mondhatni színházi konvenció, csak az én lényemből ez nem következik. Ráadásul nem úgy nézek ki civilben, mint egy színésznő…

Hogy néz ki egy színésznő?

Pálfi Kata: Ezt nem tudnám külsőségekben megragadni. Csak azt tudom mondani, van színésznő, aki civilben is színésznő. Ez magaviselet kérdése.

Min múlik, hogy színésznőként viseli-e magát az ember?

Pálfi Kata: Részben az öntudaton, részben az alkaton. Sokáig azért is érezhettem magam pályakezdőnek, mert nem tudtam milyen az, amikor az ember 0-24-ben színésznő, vagy azt az illúziót kelti. Ma már értem, hogy én csak héttől tízig vagyok színésznő és hogy ez rendben van.

Mi kell az illúzióhoz?

Pálfi Kata: Például az, hogy kiszolgáld a rendező, az igazgató elvárásait, embere válogatja, hogy miként. Mondok egy régi példát. Nyolc évvel ezelőtt jártam egy televíziós műsor válogatásán, ahol kifejezetten színésznőt szántak a képernyőre. Odamentem úgy, ahogy voltam és nem kellettem. Később úgy döntöttem, kérek még egy esélyt. Miniszoknyát vettem fel, kirúzsoztam a számat, más attitűddel tértem vissza és engem választottak, pedig nem kérték a jelentkezőket, hogy legyenek nőiesek, kihívóak és egy kicsit kacérak. Gazdasági okokból a műsort nem forgattuk le, mindenesetre én kipróbáltam, milyen az, amikor a saját késztetésem ellenére másnak mutatkozom. Ez a példa jól szemlélteti, hogy az embernek színésznőként muszáj adnia magából valami pluszt, muszáj egy kicsit látványpékségnek lennie. Nem kell szereposztódíványra feküdni, csak el kell hitetni, hogy te mindent tudsz, amire szükség lehet. Ha ezzel farmerben, rövidhajjal, napszemüvegben, smink nélkül próbálkozom, nem biztos, hogy beválik. Pedig én is szeretném, ha látnák rajtam, hogy formálható vagyok, és sokszínű tudok lenni. Persze vannak olyanok a szakmában, akiknek nem kell vetíteni, mert rád néznek és a szemed állásából pontosan megítélik, mi lakozik benned és azt mondják, ’ott van az a szerep anyukám, hiába próbálod takargatni’.

Nem okozott csalódást, hogy azok, akiket felhívtál nem nyújtották a kezüket?

Pálfi Kata: Egyáltalán nem. Tisztában vagyok azzal, hogy most nem könnyű a szakma helyzete, hogy alig van szabad státusz. A családom Budapesthez köt, tehát nem tudok egy teljes évadra vidékre szerződni, ahol esetleg erre esélyem lenne. Azt pedig semmiképpen nem fogom hagyni, hogy a családom szétessen csak azért, hogy a karrierem folytatódjon.

Le tudnál mondani a játékról?

Pálfi Kata: El tudnám-e képzelni, hogy ne legyek színésznő? Erre csak feltételes módban tudok válaszolni. Az ember néha arról morfondírozik, hogy ha 80 évesen nagyon beteg lesz, akkor inkább meghal, mint hogy szenvedjen, de amikor ott van ebben a helyzetben, kapaszkodik az életbe. Most hiába mondanám azt, hogy ’ó persze, tudnék színház nélkül élni’, mert azt sejtem, pár év múlva szétfeszítene a vágy, hogy játszhassak és megpusztulnék, hogy fölmásszak a színpadra. De ebben sem lehetek biztos. Egyelőre azt tudom kijelenteni, hogy szeretnék dolgozni, nem akarok még megállni, nem húztam le a redőnyt, úgy érzem képes vagyok továbblépni, vannak tartalékaim, és várom a lehetőségeket.

Tóth Berta/ Színház.hu