Áprilisban hunyt el Gheorghiade Mária, a Szatmárnémeti Északi Színház díszlet- és jelmeztervezője. Méhes Kati, a Harag György Társulat színművésze emlékezik.
Egy színház életében egy fesztivál megnyitása nagy öröm.
Ez alkalommal az örömbe üröm is vegyül. Ugyanis színházunkat és a szépet kedvelő közönséget pótolhatatlan veszteség érte.
Egyik kiváló művészünk az örökkévalóságba költözött. De amíg színház létezik a Gheorghiade Marika neve állócsillag marad a Szatmári Színház egén.
Érzékeny – talán túl érzékeny lelkű – nagyszerű művészt siratunk - és néhányan nagyon jó barátot. Korrekt, becsületes embert, olyan munkatársat, aki önmagát nem kímélve dolgozott. Maximalista volt, elsősorban önmagával szemben.
Rendkívül jó ízléssel, nagy tudással, aprólékos gondossággal figyelt minden részletre. A szerény anyagi körülmények ellenére is csodát művelt. Szívet-lelket gyönyörködtető ruhákat álmodott színpadra.
Egyszerű, letisztult vonalakkal varázsolt elegáns, jól használható, praktikus játszóteret. Ebben a színházban az első munkája az Ólomkatona volt, amelyet még a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia diákjaként jegyzett.
Kezdetben a román tagozat munkatársa volt, de Parászka Miklós – akivel nagyon jól megértették egymást, hasonlóképpen gondolkoztak – egyre többször kérte fel, hogy a magyar társulatnál is működjön közre, így 1994-ben átszerződött.
Számos nagysikerű előadás díszletének is jelmezének megtervezése fűződik a nevéhez: Trandafirii roşii, Mâţa în sac, Opera de trei parale. A magyar tagozaton Shakespeare-sorozatot tervezett: A vihar, Lear király, Szentivánéji álom, Romeo és Júlia, de említhetjük A kőszívű ember fiait, László, szent királyt, vagy az Edit és Marlenet, a Csókos asszonyt, Fekete Pétert és sorolhatnám napestig.
A határon túli nézők Debrecenben csodálhatták a Caligula helytartója, a Pompás Gedeon, a Revizor, vagy a Magyar TV és a Kisvárdai Varszínház koprodukciójában készült Pusztai szél és a Férfiakat Szelistyének díszleteit és kosztümjeit.
1989-ben - az Aradi Színházi Fesztiválon kitüntették a Bálkirálynő díszletéért.
1996-ban az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) Bánffy Miklós-díjjal jutalmazta munkásságát.
1997-ben a Határon Túli Magyar Színházak IX. Kisvárdai Fesztiváljáról a legszebb jelmezekért járó elismeréssel jött haza, amelyet a Lili bárónő című előadásért kapott.
Bárhol ültünk a nézőtéren – Szatmáron, Debrecenben, Nagyváradon, Kisvárdán vagy a TV képernyője előtt, olyan látványban, élményben lehetett részünk, amely egy életen át elkísér. Gheorghiade Marika alkotásai minden nézőt megérintettek.
E kiváló művész emlékére egy kiállítással tisztelgünk. Ezt szeretném figyelmükbe ajánlani. A nézőtéri folyosó és a büfé falain néhány kosztüm- és díszletterve csodálható meg.
Sajnos sok gyönyörű ruha már nincs meg, átalakították vagy tönkrementek.
Mégis találtunk néhányat, amelyekből egy párat – amennyi a kis előcsarnokunkban elfér – kiállítottuk.
Sajnálom, hogy a kiegészítők – a kalapok, fejfedők, párták, amelyeket saját kezűleg készített és egy teljes kiállítás anyagát is képezhették volna – már nincsenek meg.
Nézegessék olyan szeretettel, amilyen szeretettel viseltük mi a színpadon ezeket a történelmi korszakot felidéző csodákat.
Színészként imádtam a ruháit, óriási segítséget nyújtottak egy-egy szerep megformálásához, s azt gondolom, hogy kollégáim sincsenek ezzel másként.
Arra nem vagyok hivatott, hogy képzőművészként értékeljem. Számomra minden alkotása maga a pasztellbe öltöztetett költészet.
A színeinek harmóniája maga a nyugalom, a biztonságot árasztó állandóság.
Azonban minden képen ott van egy olyan szín, ami azt kérdezi: Miért? Miért pont így?! Vagy megmutatja, hogyan lehetne másként... szebben élni.
Az utóbbi időben, mint képzőművészt, a falevél foglalkoztatta.
El is indított egy falevél sorozatot, amelyből egy hulló arany levéllel engem is megajándékozott.
Ő, a két legjobb barátnőm egyike.
Nemrég nálam volt. Lekísértem az emeletről, eloldotta a biciklijét, de mielőtt felült volna huncutul mosolyogva elmondta azt a néhány verssort, amit a rádióban hallott valamikor. Sokszor idézte, sőt lediktálta, hátha az interneten ráakadok a folytatásra:
„Fának születtem, lábon élek
Nem lettem szeszélye a szélnek
Levél vagyok, azt kell megtanulni
Nem lehet csak felfelé hullni.”
És elkarikázott!
Ő már megtanulta, hogyan kell felfelé hullni. Felszállt, elrepült.
De bennünk örökké él!
Drága barátnőm – repülj békében.
Méhes Kati
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.