Magyar színésznő a legsikeresebb román nők listáján

Péter Hilda romániai magyar színésznőt is beválogatták a harminckét legsikeresebb romániai nőt felsorakoztató kiadványba, amelyet a Mediafax hírügynökség, egy magáncég és a bukaresti közgazdaságtudományi egyetem készített el európai uniós támogatással.

Péter Hilda jelenleg Londonban dolgozik

Az Egyenlő esélyt a sikerhez című, négyezer példányban kiadott katalógus interjúkat tartalmaz a 32 legsikeresebb romániai nővel, akiket 800 személy közül választottak ki, és tartottak érdemesnek arra, hogy bekerüljenek a legsikeresebbek toplistájára.
Péter Hilda mellett olyan neves román személyiségek szerepelnek a kiadványban, mint például Nadia Comaneci volt tornász, vagy a magyar származású Szabó Gabriella, egykori atléta. A szekelyhon.ro portál szerint a jelenleg Londonban és Budapesten dolgozó színésznő a kiadványnak elmondta: megtisztelőnek érzi, hogy felkerült erre a listára.

Fotó: Biró István, hamlet.ro

Péter Hilda a marosvásárhelyi színművészeti egyetemen végezte tanulmányait, majd a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze lett. 2006-ban a Kolozsvári Magyar Állami Színházhoz igazolt át, majd ezt követően a filmes szakmában is kiemelkedő sikert ért el. A főszerepet alakította a Varga Katalin balladája című filmben, amely 2009-ben a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon Ezüst Medve-díjat kapott hangtechnikai munkájáért. A brüsszeli filmfesztiválon a színésznő megnyerte a legjobb női főszereplőnek járó elismerést.

Interjúrészlet Péter Hildával, akit a Varga Katalin balladája című filmben ismerhetett meg a szélesebb közönség:

–      Amikor úgy döntött, hogy színésznő lesz, eleve filmszerepekben is gondolkodott? Tanulmányai során volt lehetősége megtapasztalni, mi a különbség a színpadi és a filmszínészet között. A színiiskolák mennyire fektetnek erre hangsúlyt?

–      Szerintem valamilyen szinten minden színészt foglalkoztat a filmezés. A marosvásárhelyi egyetemre jött egy filmrendező szakos osztály Budapestről, és velük dolgoztunk egy-egy jelenet erejéig, de sajnos ez csak egy hétig tartott. A filmezés természetesen vonzott, voltam castingokon, de nem szeretem

Nagyon béna vagyok ezekben a helyzetekben, és sosem tartottam magam fotogénnek, el sem tudtam képzelni, hogy jól mutatnék a vásznon. Volt is egy beszélgetésem magammal, hogy el kell fogadnom, engem nem fognak kiválasztani, mert láttam, hogy általában milyen arcokat keresnek.

Aztán Kolozsváron együtt dolgoztam egy fotóssal, Rudolf Istvánnal – nagyon izgalmas volt, úgy érzem, kölcsönösen inspiráltuk egymást. Olyan jók lettek a képek, hogy el is csodálkoztam: lehet, mégis fotogén vagyok. A Varga Katalin kapcsán is így volt: néztük vissza a felvételeket, és a többiek mondták, hogy ni, ott milyen jó az arcod, én meg meglepődve hallgattam, hogy akkor hát mégsem viszem csődbe a filmet.

–      Az első filmezés után hogy látja, mi az, ami alapvetően különbözik a színpadi és a filmes alakításban, mi az, ami könnyebb vagy nehezebb egyikben vagy a másikban? 

–     
Mivel semmi gyakorlatom nem volt a filmezésben, tartottam attól, hogy esetleg túljátszom valamelyik jelenetet. Ezekről a félelmekről aztán megfeledkeztem, mert olyan gyorsan történt minden, hogy nem volt erre idő. Nagyjából három hét volt a forgatás, és ezalatt nem jöttem rá, hogy is kell ezt csinálni, de ami alapvetően különbözik az az, hogy a színházban a hat hét próbaidő alatt van alkalmunk egy-egy szerep kapcsán kísérletezni, több utat is kipróbálni, a forgatáson meg egyből kellett dönteni. Voltak jelenetek, amelyeket próbák nélkül vettünk fel, gyakran improvizáltunk. Kevés tekercs is volt, ezért mindent csak kétszer-háromszor vehettünk fel. (…)

–      Sepsiszentgyörgyön változatos szerepeket kapott, és a szakma ott is figyelemmel kísérte a munkáját. Miért váltott mégis, és mi szólt Kolozsvár mellett?

–      Általában kerülöm azokat az interjúkat, ahol erről faggatnak, mert ez a történet sokkal összetettebb, mintsem két-három mondatos válasszal a végére lehetne járni. Bármit mondanék, csak részigazságok lennének. De nem érzem, hogy nekem erről a sajtóban beszélnem kellene. Ha újrakezdeném, ugyanígy csinálnám, vagyis öt évig Szentgyörgyön játszanék, utána meg elmennék Kolozsvárra. Nagyon fontos és mély iskolát kaptam Bocsárdi Lacitól és a kollégáktól. Szerettem, ahogy ott szent volt a színház, és ezt közösen éltük meg. Kolozsváron ez valahogy egyénileg, külön-külön történik, az előadásokon és a próbákon mégis közös. A szentgyörgyi színházat szerettem. A kolozsvári felkavar és inspirál. De ebbe most ne menjünk bele. (…)

– Kiválasztani a ruhákat, fotósok, sajtótájékoztatók, bevonulás a vörös szőnyegen – ráadásul rögtön az első filmszerep után. – Kicsit meg vagyok hatódva ettől, de már a forgatás alatt is nagyon sok különös dologgal találkoztam: például azzal, hogy a forgatást épp az én tömbházam mellett kezdtük, abban a boltban, ahol akkoriban nap mint nap vásároltam. Besenyőn pedig a forgatáshoz kibéreltek egy házat, és egyszer csak Mátray Laci szól, hogy menjek át a másik szobába, nézzem meg, mi van a falon. Ott volt egy régi barátnőm képe, és kiderült, hogy épp az ő nyaralójukban vagyunk. Véletlenek és csodák kísérték végig az egész forgatást, sok reménytelennek tűnő helyzet hirtelen magától megoldódott. Ha Peter (a rendező) ezt racionálisan átgondolja, hozzá sem fog. Innen nézve nem olyan meglepő, hogy Berlinbe is eljutott a Varga Katalin, hiszen már a forgatás alatt megéreztem, hogy nem mi irányítjuk a film sorsát.

A teljes interjút itt olvashatja.