'Mint az osztálykirándulás' - 50. Hajmeresztő Győrben

Tavaly októberben került a Győri Nemzeti műsorára Paul Pörtner Hajmeresztő című krimi-komédiája Görög László rendezésében. A produkció egyre fokozódó sikerrel fut a Kisfaludy teremben. Az interaktív játék megunhatatlan, hiszen minden este egy kicsit más, van benne gyilkosság, nyomozók, sok-sok gyanúsított, de nincs meghatározva, hogy ki a gyilkos. A közönség minden alkalommal maga döntheti el, ki tűnt számára a leggyanúsabbnak, vagyis a nézők kívánsága alapján dől el, hogyan végződik az előadás.

A szereplők – akik a színfalak mögött strigulázva vezetik, kit hányszor szavazott gyilkosnak a közönség –, meséltek arról, miért jó egy ilyen produkcióban játszani:

Agócs Judit (Mrs Schubert, szenátorné)

– Nagyon jó érzés, hogy a nézőkkel lehet kommunikálni, hogy ennyire közel vagyunk egymáshoz. Örülök, hogy megtapasztaltam egy egészen másfajta színjátszást. Imádom. Érdekes dolog, hogy a való élet hogyan vonódik bele ebbe az előadásba. Azon a napon, mikor a Malév csődbe ment, mi pont játszottunk. Mrs. Schubertként azt mondom, hogy siessünk, mert el kell érnem a gépemet. Mire Rosetti felügyelő szerepében Rupnik Karcsi megkérdezi tőlem: „És mivel utazik?” Ezen már a nézők kuncogni kezdtek, én mondtam, hogy az American Airlines-szal, de hozzátettem, hogy hallom, hogy maguknál ez a „Máléf” hogy járt… Kaptam is érte vastapsot a nézőktől.

Járai Máté (Tony Whitcomb, a Hajmeresztő szalon tulajdonosa)

– Mi hatan, akik játsszuk, minden egyes előadáson úgy érezzük magunkat, mint az osztálykiránduláson a gyerekek, érezzük, hogy ma valami új történik. Az eddigi 50 előadás mindegyike egészen más volt, köszönhetően nézőinknek. Nekem ez a produkció két kolléga – Pingiczer Csaba és Ungvári István – barátságát is hozta, akikkel korábban nem kerültünk ennyire közel, és ezt Görög László rendezői vezetésének köszönhetjük. Emlékezetes történet, mikor Mihályi Orsival Kisfaludy-díjat kaptunk, akkor egy néző az előadás szünetében a nyomozati kérdések számára kikészített dobozba egy cédulát dobott azzal, hogy gratulál nekünk. Mi persze, mint Barbara és Tony eljátszottuk, hogy fogalmunk sincs, ki a két említett színész. A cédulát azóta is őrzöm… Másik alkalommal egy lány a nézőtérről látni szerette volna a szerep szerinti két cicámat. Hogy végül mi történt az titok, de a lány feljött velem a „lakásomba”… Meleg fodrászként ki vagyok sminkelve, egyik előadáson két hölgy a szempillaspirálom márkájáról érdeklődött… Mikor a végén rám szavaztak gyilkosként, akkor persze közöltem velük, hogy: „Na, nem fogják megtudni a sminktitkaimat soha!”

Mihályi Orsolya (Barbara Demarco, fodrászlány)

– Nagyon szeretem azokat a pillanatokat, amikor valami, szinte varázsütésre, hihetetlen harmóniában történik meg köztünk. Például, az első felvonás végén elkerítenek minket rendőrségi szalaggal a nézőktől, megbeszélés nélkül, mint a ketrecbe zárt vadak, egyszerre kezdünk el fel-alá járkálni. Jókat tudok derülni azon, hogy a nézők nyomozás közben milyen érveket hoznak fel. Például, hogy „Nem lehet gyilkos az, aki ilyen szép”. Jópofa, és persze jól esik. Izgalmas dolog a közönség logikáját figyelni, színészként persze vigyázni kell, mert néha azon kapom magam, hogy más előadáson is reflexből a közönséget vizslatom.

forrás: magyarteatrum.hu

Pingiczer Csaba (Mike Thomas egyetemista/nyomozó)

– Minden előadás más, nem lehet rá teljesen felkészülni, hisz sose tudjuk, aznap éppen mi, hogyan fog elsülni. Szinte minden este premierünk van, mert nem lehet kiszámítani, aznap mire lesz kíváncsi a néző. Az eddigi összes  előadásban jelen volt a kedvenc sztorim. A kezdetektől fogva játszunk egy titkos játékot, amit az elején vezettem be. Szavakat, vagy cselekvéseket írunk fel egy cetlire, amiből mindenkinek húznia kell egyet előadás előtt, majd valahogy be kell építeni a szövegébe. Lehet egy teljesen indokolatlan szó, valami furcsa cselekvés. Ezekből aztán az idők során nagyon szép dolgok születtek, egy kis plusz izgalom az előadásokra.

Ungvári István (Edward Lawrence, régiségkereskedő)

– Azok a nézők, akik először látják, eleinte nehezen hiszik el, hogy tényleg részesei lehetnek a játéknak. Az ő reakcióikat imádnivaló nézni. Egyszer egy diáknak a közönségből azt sikerült mondania, hogy a régiségkereskedő és a Barbara „ott puszilóztak az ajtóban”. A „puszilóztak” szó elementáris erővel bombaként hatott. Visszaismételte Karcsi, aztán Orsi, majd Pingiczer Csabi és sikító-visító röhögésbe fulladt az egész. Van még egy történet, ami ennyire nem kellemes. Többször megszólat egy néző telefonja az első sorban. Aznap én voltam a gyilkos, és a vége-monológnál, amikor arról beszélek, hogy miért öltem meg az öregasszonyt, megint megszólalt a telefon. Az első sorban ülő hölgy beleszólt, hogy „majd visszahívlak”. Én pedig beleszőttem a monológomba, hogy „annak én nagyon fogok örülni”. A furcsa néző még ekkor se vette észre magát.

Rupnik Károly (Victor Rosetti építőmunkás/felügyelő)

– Én annyira szeretem ezt az előadást, hogy ha elmarad valami, akkor is azt szoktam javasolni, játsszunk helyette egy Hajmeresztőt. Nem tartom fárasztónak, még akkor sem, ha hatalmas koncentrációt igényel. Az én figurám az összekötő kapocs a játszók és a nézők között, Victor Rosettiként a szünetben is beszélgetek a nézőkkel, meghallgatom a kérdéseiket, időnként az összeesküvés-elméleteiket. Állandóan azzal jönnek, hogy biztos az a gyanús, aki nem gyanús, elkérik az igazolványomat és látják, hogy Victor Rosetti vagyok. Előfordul, hogy inkognitóban civil ruhás rendőrök, nyomozók jelennek meg a nézőtéren, és kemény kérdéseket tesznek fel nekem. Nemrégiben például két védőügyvédet fedeztem fel a nézők sorai között, akiket a civil életből ismerek, és éreztem, olyan szemmel nézték az előadást, hogy tényleg ki tudom-e kérdezni a vádlottakat, rendesen vizsgáztatni próbáltak. Azt kell mondanom, partnereim segítségével átmentem!

magyarteatrum.hu