"Nem kell szerelembe esni" - Interjú Valló Péterrel

A POSZT versenyprogramjában szerepel a Veszprémi Petőfi Színház Értelem és érzelem című előadása, amelyet Valló Péter vitt színre. A fesztiválhoz kapcsolódó riportsorozatunk első részében a Radnóti Színház rendezőjével pályájáról, a szakma helyzetéről beszélgettünk és arról, miben hisz. 

Nem szoktál interjút adni…

Valló Péter: Nincsenek jó tapasztalataim a riporterekkel. Bár egyszer találkoztam a nagyon rokonszenves Koren Zsolttal, aki a Színház című lapba készített velem egy beszélgetést. Azt szerettem. Igaz, akkor nagyon boldog voltam, mert éppen Kossuth-díjat kaptam.

Ez nem érződik az interjú hangulatán. Kicsit komor lett.

Valló Péter: Most se lesz másként… (Nevet.)

Azzal zártad a beszélgetést: „Amikor azon kesergünk, hogy a magyar értelmiség, sőt, a magyar lakosság a kelleténél jóval borúlátóbban ítéli meg a saját helyzetét, tudomásul kell vennünk, hogy ennek oka nem más: mindenkinek vannak megmagyarázhatatlan, értelmetlen és megalázó történetei, amelyeknek általában az a végkövetkeztetésük, hogy nem ér ő egy kalap szart sem”.

V.P.: Hát nem így van? Egy nagyon jó barátom édesapja zsidó könyvelő volt a XIII. kerületben. Egy másik nagyon jó barátom evangélikus, földbirtokos családból származik. Az egyik éppen akkor masírozott büszkén, amikor a másikat kitelepítették. A másik akkor masírozott boldogan, egy szebb jövő irányába, amikor az egyik szenvedett. Mindkettő komoly, nagyon értékes, tisztességes ember, de nem lehet elvárni tőlük, hogy ugyanúgy lássák a magyar történelmet, és a magyarság jelenét, vagy jövőjét. A borúlátásuk talán közös. A családi hagyományaink öröklődnek, de csak arra vannak hatással, hogy az ember kit szid. A pozitív gondolkodás hiányzik belőlünk.

A színházi szakmából is?

V.P.: Ez egy általános problémája a magyar életnek, és persze érvényes a nem tudom hány magyar színházrendezőre is. Kevés olyan emberről tudok, akinek a világlátása egy érvényes, pozitív állításokkal teli gondolatrendszerre épül, ami a munkáiban is igaz módon tükröződik, és hitet, derűt és nyitottságot sugároz. Persze az – eldöntöm, hogy mostantól bizakodó lesz a látásmódom féle - kreált nézeteket nem számítom – ezek – köszönöm szépen - már a Kádár-korszakban is megvoltak.

Korábban azt mondtad, nem jól sáfárkodunk a hagyományokkal, a múlttal, és hogy foglalkoztat, mi fog továbböröklődni a ti korosztályotoktól…

V.P.: Ez azért érdekel, mert a legtöbb területen - nem csak a színházművészetben - tapasztalható a kontinuitás hiánya, az, hogy nehéz, vagy még inkább lehetetlen egymásra építeni dolgokat, és az előző nemzedékeket a következő mindig megpróbálja törölni. Az én életemben már a sokadik generáció lép le a színről – mindjárt az enyém következik, és persze már mi is megkapjuk, hogy hülyék voltunk. Ez sok szempontból bizonyítható is, hiszen ki nem volt az, ki nem lesz az? Az is természetes, hogy átalakul a színházról való gondolkodás. Ugyanakkor jó volna, ha a múlt értelmezése, elemzése megtörténne olykor-olykor, mert akkor legalább a vesztes stratégiák tanulságait levonhatná az új nemzedék, és legalább konstatálhatná azt, hogy na ennyit ér errefelé, ha valaki tisztességes munkával, a legjobb tudása szerint végigküzd egy életet. Persze ehhez az elemzéshez idő kell, amiből manapság végképp nincs senkinek. Csupán a mindenáron való változtatás igénye maradt, és erről is csak meghatározottságaink mentén tudunk gondolkodni…

Mindig is így láttad?

V.P.: Mindig azt gondoltam, hogy a színházban – azt hiszem minden művészeti ágban - mérhetetlen toleranciával kell szemlélni azt, hogy más, másként csinálja. Éppen ez a jó, az inspiráló, a szeretetreméltó benne. A művészetet nem a kizárólagosság mozgatja.

Téged nem háborítanak fel előadásbeli megoldások, vagy szakmabeli jelenségek,?

V.P.: Dehogynem. Az embert felháborítja az, ami akárhonnan is nézzük: nem számít minőséginek, az, amikor valaki nem végzi tisztességgel a munkáját, illetve, ha kártékony, ha kirekesztő, ha előítéletes, ha etikátlan, soroljam?. De igyekszem megőrizni a képességem, hogy saját helyén kezeljem a saját véleményem. Nagyon sok dolgot elfogadok, ami hozzám nem áll igazán közel. Például én sohasem voltam radikális, és ez a megállapítás valamelyest az ízlésemre is vonatkozik.

Kezdőként mekkora volt benned a változtatás, az újítás igénye?

V.P.: Egy ideig „korszerű” voltam, amíg Najmányi László, a díszlettervezőm nem disszidált. Az előadásaim addig legalább külsőre újítónak hathattak, belbecs tekintetében azonban már akkor is hasonlóak lehettek a mostani rendezéseimhez – hiszen ez vagyok bennük én. Lacit különleges látásmódja tette a magyar és nemzetközi avantgarde egyik jelentős alkotójává, és recenzensévé. Munkái lényegesen szélsőségesebbek voltak, mint az, amit én hoztam a közös előadásainkba. A Pesti Színházban például csináltunk egy Lotte-t: Ruttkai Éva egy fehér szobában ült, aminek a fala gyűrt műbőrből készült; egy kis fehér, antik óra állt benne egy fehér posztamensen, ez fejezte ki a Goethe-korabeli Weimart. Jó volt rácsodálkozni az ötlet egyszerűségére. Amikor Najmányi 78-ban távozott, akkor én már a Vígszínházban voltam szerződésben, ahol Fehér Miklós lett a díszlettervezőm. Azóta se ismertem olyan széles látókörű, mély filozófiájú, hatalmas képzelőerejű színházi embert, mint amilyen ő volt. Egy valahonnan idetévedt humanista bölcs, aki persze némi rezignációval észleli, hogy talán nem a legjobbkor a legjobb helyre vetette a sorsa. Akárcsak Laci, Miklós bácsi is nagyban segített, hogy azzá válhassak, aki ma is vagyok. Életem első vígszínházi munkájához, amit Edward Bond: Fej vagy írás című darabjából rendeztem, deszkákból, lécekből alkotta meg Shakespeare stratfordi birtokát; a talaj visszahajlott egy égboltba, a kékesszürkék finoman csúsztak egymásba és az installáció lényegében mindent felidézett, amit az ember befejezéshez közelítő életéről, annak értelméről és reménytelenségéről gondolni lehet. De Miklós bácsinak (nem volt ám annyira öreg!) rengeteg munkájára emlékszem Horvai rendezéseiből is. Micsoda diadala volt egyike-másika az elemelt realizmusnak! Összegezve, sokat tanultam a tervezőktől. De akkortájt a rendezésben megjelenő szakértelmet is rettenetesen nagyra tartottam - ha volt. A jelenetek térberakását, ritmusát, a hangsúlyok megválasztását. Még az általában lenézett bulvárdarabok rendezéseiben is nagyra tartottam a szaktudást. Nagyon fiatalon vágtam neki a pályának, ezért az újító szellem, a lázadás helyén az én lelkemben szorongás, kíváncsiság és eltökéltség dolgozott.

Meg akartál-e felelni annak a képnek, ami az emberekben él „a Rendezőről”?

V.P.: 18 éves koromban vettek föl a főiskolára, 22 évesen kerültem a pályára. Latinovits Zoltánnal kezdtem Veszprémben, Csomós Marival folytattam Szolnokon, Darvas Ivánnal találkoztam a Vígben. Semmi mással nem foglalkoztam, csak azzal, hogy el tudjam hitetni magamról, hogy képes vagyok dirigálni komoly, felnőtt művészeket. A hatvanas években megjelent egy kiadvány, a Száz éves a magyar színésziskola, amiben egy táblázat mutatta, hogy a végzett rendezők több mint fele 5-10 éven belül eltűnik a szakmából. Ezzel riogattam magam a főiskolán, és szentül meg voltam győződve, hogy én is az eltűnő 50 százalékba tartozok majd. Pedig Nádasdy professzor, aki akkoriban a rektor volt, egyszer azt visította nekem, hogy ha sokat dolgozom, akkor úgy negyven éves koromban, egy nap arra fogok ébredni, hogy már nem félek. Körülbelül így is történt.

Negyven éve rendezel, tehát húsz évbe került megszabadulni a félelemtől?

V.P.: Körülbelül. Meglehetősen sokáig tartottam attól, hogy a rendezéseim miatt ujjal fognak rám mutogatni. De azt gondolom, nagy baj lenne, ha az ember nem gyötrődne ilyen szörnyen. Nem hiszem, hogy könnyű szívvel oda lehet kenni előadásokat a színpadra; ahhoz túl sok ember munkájáért felel a rendező. Utálom a nagyképűeket, a nyegléket, a kivagyiakat. Még a nagy tehetséget is eliminálja az én szememben. Ha nagyon képességes, akkor legalább már van mire szerénynek lennie. Ez – errefelé – merő félelemből és utálatból nem érvényes tétel. Én viszonylag hamar rájöttem, hogy kitartóan és minden képességet összeszedve meg kell próbálni tovább futni a választott úton. Még akkor is, ha éppen bajban van az ember, ha éppen nem megy úgy. Hiszen ez az igazi kihívás, „a hosszútáv”, talpon tudsz-e maradni, évről évre meg tudod-e találni azokat a darabokat, szövegeket, színészeket, képeket, amik igazán érdekelnek, és nemcsak téged, tudsz-e velük egyáltalán érvényeset mondani. Ha az ember huzamosabb ideig rosszul teljesít, és nem is helyezkedik, és nem is politikai szereplő, és ha nem tartozik semmilyen egyéb körhöz sem, akkor előbb-utóbb elkezd kikopni a szakmából. Én ezt végül mindig megúsztam, és ennek mindig tudtam örülni.

A kopásról korábban is beszéltél már. Azt mondtad, hogy a korosztályod, amely a hetvenes évek elején kezdett el dolgozni, lassan tönkrement. „Észreveszed, hogy semmivé kopik a személyiséged, miközben körülötted a társadalom a világon semmit nem produkál” – így fogalmaztál. Arról beszéltél, hogy ’89-ben egészen másmilyen karriert kellett elkezdenetek, hiszen addig a nézők kizárólag azt várták el tőletek, hogy politikailag összekacsintsatok velük. A te életedben mi hozta meg a váltást?

V.P.: Bizonyára az, hogy Bálint Andrásnak rám esett a választása, mikor a Radnótiban igazgató lett. Ő valamitől úgy érezte, hogy én egyszer még talpra állok, bár ennek akkor nem sok jelét adtam. Talán a Nóra volt a fordulópont. Ezt az előadást már a Radnótiban rendeztem a rendszerváltás évében. Veszprémben, Szolnokon még volt, de a Vígszínházban pár év után lassan elkezdett fogyatkozni a munícióm. A nyolcvanas évek derekán azt éreztem, hogy elszakadt egy film, és nem tudom a választ arra, hogy mivel lehet az emberekhez fordulni, mi érdekli őket. Aztán rátaláltam egy realista motivációjú színházra, ami arra próbál rávilágítani, hogy milyen rémes és ugyanakkor milyen rémesen esendő is az ember. Mivel sose voltam radikális, mint már említettem, némiképp mindig befolyásolt az, hogy milyen közönségnek rendezek. Azért kezdett újra működni a fantáziám, és azért tudtunk egy közös platformon összefogni Bálint Andrással is, mert rájöttünk, hogy mit érdemes ajánlani annak a társadalmi rétegnek -. a tanult városi polgárságnak -, akik a Radnótiba járnak. Ennek húszonöt éve. Azóta is olykor-olykor a szemünkre vetik, hogy nem a gondolkodás vagy a forma eredetiségével manipulálunk, művész-kommersznek bélyegeznek, kultúrbulvárnak, főorvosok, egyetemi tanárok színházának. Ez annyira méltatlan és nevetséges, hogy nem is kellene vele foglalkozni, de mégis volt, hogy majdnem válaszoltam valamelyik műítésznek egy sort, miszerint szegény egyetemi tanároknak is kell, hogy legyen színháza. Mintha a műalkotások által megcélzott társadalmi csoporton múlna az eredetiség, vagy a hitelesség, vagy a kifejezés őszintesége. Szerintem meg az a megbélyegezni való, ha az ember nem ismeri behatóan, minden aspektusából az általa ábrázolt tárgyat, ha divatból, vagy más okokból blöfföl.

Egyszer említetted, hogy vannak vágyaitok, amiknek nem lehet ellenállni, megvalósításuk mégis bukást jelent a Radnótin. Nálatok min múlik a siker?

V.P.: Fogós kérdés. Talán azon múlik, hogy mennyire jól ítéltük meg a nézők igényeit, megfelelően tálaltuk-e a mondandónkat. Például az Oidipusz gyermekei nem volt igazán sikeres, pedig az egész társulat hitt benne, fontosnak ítélte. Én meg úgy éreztem, hogy a Labdakidák szörnyűséges, mégis méltóságteljes történetében minden benne van, amit az emberről érdemes elmondani. Hogy miben tévedtem, tévedtünk és miért? Akárki akármit mond, nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy nézik-e vagy sem az ember munkáit. Egyébként e tárgykörben éles vita folyik, többek közt a filmművészetben is. A színházi szakmában pedig mindig kérdés volt, hogy a működési támogatásoknál számítson-e, ki mennyi nézőt vonz. Egyáltalán: mi a mércéje a sikernek. Különös jelenség, hogy elismert művész-színházak harminc előadás után kényszerülnek levenni remekműveket a repertoárról; bizonyos alkotók, akik ízig-vérig színházi emberek, nem aratnak tetszést a közönségnél, és nem találják erre a magyarázatot. Kin segít, ha tudjuk, hogy világjelenség a színház szerepének átértékelődése. Mi a Radnótiban igyekszünk – olykor némi öniróniával - megfejteni a saját sikertelenségeink okát, mikor beüt egy-egy krach, és ez sokat segít, talán formál is rajtunk. De azt is fontosnak tartom elmondani, hogy a közönség manapság rossz irányba befolyásolt, ízlésében, kultúrájában hátrányos helyzetbe hozott, becsapott közönség, amely lassacskán megtanulja nem tudni, mit jó neki szeretni, és mit nem, alig vezetik már az érzései. A jelenlegi szint puszta kiszolgálása azonos lenne a művészi önmegsemmisítéssel. Bizonyosan nem lehet csupán a nézőszámokra hagyatkozni az érték meghatározásakor. Ráadásul – sajnos – egy világszerte jelenlévő tendenciáról van szó. ’72-ben, amikor kiléptem a pályára, a színház a társadalmi létezésről való tudósítás egyik fontos terepe volt, ezért egy-egy bemutató eseménynek számított. A színház hatását tovább fokozta az, hogy voltak kötelező előadások, (persze filmek is) amelyekre behajtották a nézőket. Szidtuk is ezt a kényszert, mint az akkori kultúrpolitika egyik förtelmes velejáróját. Felnőtt fejjel mégis úgy látom, ez az elítélendő gyakorlat hozzájárult ahhoz, hogy a „színházidegennek” tekinthető társadalmi csoportok egy része is megtapadjon a színháznál. Erre ma már nincs esély. A színház elvesztett egy csomó nézőt. Nem vagyok a kényszeresség pártján, gyűlölöm minden fajtáját, és persze nem tudom erre a problémára a megoldást. Hogyan lehetne mégis becsalogatni azokat, akik úgy tűnik, reménytelenül kikerültek a színház köréből? Csak azt tudom, érzékelhető a negatív változás, és minél kevesebbet foglalkozik vele a mai kultúrpolitika, nekünk annál inkább figyelnünk kell rá. Néha sikerül, amit az ember eltervezett, néha jól fogadják, és akkor az öröm. Jó tapasztalat, hogy Budapesten egy Iszaak Bábel-előadás, az Alkony nem csak egy évadot él meg, vagy az, hogy Térey János Protokoll című darabja, aminek színreviteléért kaptam hideget-meleget, zsúfolt házakkal megy. Ezek persze csak a saját, legutóbbi példáim.

Ebben az évben is sok bemutatód volt...

V.P.: Szerencsére folyamatosan dolgozom. Nincsenek más elfoglaltságaim, társadalmi hivatalaim, funkcióim, egyszerű, „talpas” színházrendező vagyok, és minden nap dolgozom. Az író is minden nap ír. Érdemes elolvasni Déry Tibor A napok hordaléka című könyvének vonatkozó fejezetét, amelyben kifejti, minden nap le kell ülni, írni. Ha az embernek nem jut eszébe semmi, akkor szavakat kell találni az ablak előtt álló aranyeső aznapi látványára. Én is azt vallom, hogy gyakorolni kell - nem azért, hogy rutinra tegyünk szert, hanem azért, mert ez a természetes. A zeneművészek a zenét gyakorolják a képzőművészek a képi ábrázolást, a táncosok a táncot.

Egyszer azt mondtad, munka nélkül nem tudsz élni...

V.P.: Nyaranta azért pihenek, igaz ez egyben a felkészülés időszaka is. A munkavágy amúgy biztosan genetikai probléma nálam, mert apám és nagyapám is ilyenek voltak. Mindegyik megbolondult, ha nem tehette a dolgát.

De ez nem azt jelenti, hogy a munka örömét a kényszeresség váltja fel...

V.P.: Nem. Egyszerűen természetessé vált a sok munka. Az embernek – legalább már érett fejjel – tudnia kell mi a fontos és mi a mellékes. Az az örömteli tény, hogy rengeteg ember közül kiválasztottak, és így megadatott egész életemben azzal foglalkoznom, amivel gyermekkorom óta szerettem volna, a létezésem minden napját meghatározza, attól függetlenül, hogy éppen aznap milyen állapotban van a honi színházművészet, vagy ezen belül hol tart a saját tevékenységem. Maga a tény, hogy jelen tudtam maradni, sikereket, némi megbecsülést tudhatok magam mögött, s remélem magam előtt, megelégedésemre szolgál, akárcsak az, hogy sok, magamválasztotta feladatot kapok, a színészek többnyire szeretnek velem dolgozni, és ma már szelíd erőszakkal ugyan, de eléggé biztosan végre tudom hajtani azt, amit eltervezek. Bizonyára sokan irigyelnek is mindezért, hiába küzdök ellene. Az állandósuló kritikák hallatán pedig (az „olvastán”-t le sem írhatom, mert nem lenne igaz) az ember egy idő után elfásul, és azt gondolja, több is veszett Mohácsnál, vagy eszébe jut Bernard Shaw mondása, miszerint a divat megy ki leghamarabb a divatból. A kesergés helyett megpróbálom megbecsülni, amit kaptam és jól sáfárkodni vele.

Szeretted volna, ha jobban szeretnek?

V.P.: Ez jó kérdés. Igen, szerettem volna. Néha földereng bennem egy szakdolgozatot író, négyszemű, kicsit csúnya, kicsit kövér kislány képe, aki 2100-ban színháztörténetből ír szakdolgozatot, ezt a mi zűrös korszakunkat választja, és állandóan beleakad egy névbe. Az illető munkáit mindig rengeteg kritika érte, nem annyira bírták a búráját, de valahogy mégis mindig dolgozott, sokat, sokfelé, az előadásai hosszú szériákat futottak, a legjobb színészek szépeket mondtak róla, rengeteg kortárs író szövetségese volt ősbemutatókkor és valahogy folyamatosan jelen maradt. A kislány pedig azon rágódik, hogy a fenébe történhetett ez? Úgy hangozhat, amit mondok, mintha elégedetlen lennék, de azért ez nem igaz. Annyira vagyok elégedett, amennyire a dolgok jelenlegi állása megengedi.

Az elégedettséghez hozzájárul, hogy a POSZT-on ismét versenyben van egy rendezésed, az „Értelem és érzelem”?

V.P.: Igen, pláne, hogy a produkcióra annyi pénz jutott, mint amennyibe az Emma Thompson-féle film főcímének első kockája került. (Nevet.) Annak jobban örülök, hogy a veszprémi színház is újra versenyez, és a fesztiválnéző láthatja az itteni elsőrangú színészeket, találkozhat a munkájukkal. Egyébként azt gondolom, hogy a válogatás rendszere tökéletesen tükrözi a magyar színházművészet jelen állapotát, és azt hiszem, talán nem jelent jót, ha egymásnak gyökeresen ellentmondó versenyprogramok állnak össze évről-évre. Ebben is tetten érhető a kontinuitás hiánya. Mindenesetre üdvözlendőnek tartom a törekvést, ha van ilyen, hogy minden arra érdemes jelen legyen: öregek, fiatalok, modernek, konzervatívok, kosztümösek, farmergatyások, vadak és szelídek ,mindenféle élő színház és színházcsináló. Azt már kevésbé nézem jó szemmel, hogy belőlük egyre kevesebb lesz, hiszen gőzerővel folyik a magyar színház értékeinek széthordása, züllesztése, kommercializálódása, az alkotás lehetőségeinek szűkülése, szűkítése. Ez már köszönőviszonyban sincs azzal a színházeszménnyel, amiben hiszek, amit elégedettséggel tudnék szemlélni.

Miben hiszel?

V.P.: Egy társulattal rendelkező, államilag támogatott, a lakosság kulturális színvonalának felemelésére szerveződött intézményrendszerben hiszek, ahonnan az emberek kicsikét okosabban, tisztábban, becsületesebben, nyitottabban mennek ki, mint ahogy bejöttek. Ez a színház eredeti vállalása, hiszen egy templomi hivatásból nőtte ki magát, de ehhez egyre kevésbé van köze. Jelenleg üzlethez, helyi politikai erőkhöz, helyi értékrendekhez, korrupcióhoz, kapcsolatokhoz, ügyességhez és leginkább egy általános értékvesztéshez van köze. Itt egy kb. négyezerfős pálya, amelyen mindenki elkezdte szörnyen érezni magát, mert azzal a félelemmel kel és fekszik, hogy talán nincs is rá senkinek szüksége. A kor romló igényei mellett ez a félelem is, az elszükségtelenedéstől való is, az értékek elmozdulásához vezet, továbbá hamis kultúrpolitikához és egészen gagyi ízlésterrorhoz. Az nem elég, hogy a szakma egy része gyorsan eltűnik épületestül, emberestül, nézőstül, mindenestül. Van, aki még azt is mondja: ez így helyes, eljött az ideje annak, hogy a régi elhúzzon, és helyette jöjjön egy másik. Milyen másik? Honnan? Valójában semmi sem jön, csak az egymásra mutogatás. Komoly küzdelmet folytatok azért, hogy nekem ebben ne kelljen részt vennem.

Ezt hogy éred el?

V.P.: Nem megyek olyan helyre, ahol konfrontálódni kellene olyan témákban, melyekre nem tudom a helyes választ és bár a többiek se tudják mégis mindenki mond valamit. Nem tudom, miként lehetne feltartóztatni azt a szörnyű zuhanást, amiben vagyunk, - nemcsak Magyarországon - ami a kultúra devalválódásáról szól, a nézők elvesztéséről, a hatalmi harcokról. Nem a színházművészetet féltem úgy általában – félreértés ne essék. Ennél sokkal rémesebb korszakokat is átvészelt az elmúlt két és félezer évben. Én csak magunkat féltem önző módon. Már joggal fölháborodni sem tudunk. Hiszen nincs új a nap alatt. Korábban már végignéztük, hogy mások ugyanígy, ugyanezekkel az eszközökkel, ugyanezt megteszik, amin mi most oly nagyon megbotránkozunk. Ismerjük az urambátyámot, a hatalomvágyat, a konjunktúra-lovaglást, a hejderutyutyut. Ismerjük a hamis próféciákat, a teljesítmény helyetti-hatalomhoz dörgölődzést. És persze ismerjük a régi közmondást, miszerint ’van ember, aki méltóságot ad a széknek, amibe beleül, és van szék, ami méltóságot ad az embernek, aki beleül’. Ma mintha gyakoribb lenne az utóbbi. És ismerjük az új mondást is: ’eddig ti voltatok, most mi jövünk’. Mit lehet erre mondani? Azt, hogy szerintem ez hibás elképzelés? Hogy a színház szolgálat és önkifejezés egyben, és akinek e kettőből egyikhez sincs képessége, az hiába… Hatvankét éves vagyok, és nem tudom a választ a jelen helyzetre – mitől lesz jobb, itt és másutt. Ez hervasztó. De ennél még rémesebb, hogy a nálam sokkal fiatalabb emberek, kollégáim sem tudják elhelyezni magukat a képletben. Mindeközben nemcsak az intézményesített színházművészet recseg-ropog, de szisztematikusan zajlik az alternatív mozgalom értékeinek felszámolása, az alkotók ellehetetlenítése – azaz a jövő egy nagy részének elpusztítása is. Mint említettem, én még messzemenően elégedett lehetek a pályafutásommal.

Bizakodónak már nem mondanálak…

V.P.: Pedig bízom abban, hogy kényszerűségből mindannyian -a döntéshozók is- felismerjük: a nehézségek közösen érnek bennünket, ezért nem érdemes szítani az ellentéteket, és hogy a szakma hitelessége, egész intézményrendszere, megszerzett értékeinek becsülete, a magyar színházművészetben dolgozók, alkotók boldogsága és boldogulása forog kockán. Épp elég, ha letesszük a fegyvert, és kezet nyújtunk egymásnak, nem kell szerelembe esni. Már rövidke tűzszünet alatt is el lehetne intézni ezt-azt. Kár, hogy a kölcsönös sérelmek fölemlegetésének korában ez nem egy valószerű elképzelés. Ezt csak azért teszem hozzá, nehogy azt higgyék: megbolondultam és elvesztettem a realitásérzékemet.

Bálint Andrással már húsz éve kezet nyújtottatok egymásnak. Min múlik ez a jó kapcsolat?

V.P.: Egyfajta kölcsönös, mély tiszteleten. Mi nagyon jóban vagyunk, de soha nem voltunk nagyon közeli barátok, nem jártunk sokat össze, de méltányoltuk egymást, és mindíg teljesen őszintén, nyíltan beszéltünk egymással minden fontos kérdésről, ami a színházat, vagy a színházról való gondolkodást érintette. Egy kicsit olyanok vagyunk, mint azok a házasok, akik sok időt töltenek külön. Úgy könnyebb kibírni, mert nincs folyamatos ütközés. Több válságot éltünk át együtt, sokszor bátorítottuk egymást, azzal, hogy nő még nekünk fű... Azt hiszem, az a négyszemű kislány 2100-ban a már említett szakdolgozatában erről a zavaros korról, azt mindenképpen leírhatja majd, hogy bizonyos emberek: ti. Bálint és én, jelentős részt vállaltak abban, hogy egy kis irodalmi színpadból a város egyik megkerülhetetlen és színvonalas kulturális intézménye legyen, bizonyos társadalmi csoportok számára talán az egyik meghatározó közösségi hely, hogy a Radnóti Színház sok embernek sokat jelentett az életben. És talán nem csak azoknak, akik csinálták, de azoknak is, akik nézték.

Tóth Berta / Színház.hu