Na, ki ez a srác? – kérdezte a Nyírséghír újságírója magában, mikor a határon túli Nagykárolyba érkezett Felméri Péter. Nem volt valami túlságosan beszédes, de a „kérsz töltött káposztát” kérdéssel a cikk írója megtörte az ismerkedési csendet.
A város strandján üldögéltünk, és valamiféle csodára vártunk. Én legalábbis kíváncsi voltam Péterre, de ő sajnos épp nem lépett fel, csak a Szomszédnéni Produkciós Irodával volt átutazóban Budapestről hazafelé, Kolozsvárra. Halkan azért zsiványkodott, be-beszólogatott…
Azóta csak a képernyőn láttam, de a napokban tettem egy kísérletet felé a kérdéseimmel. És válaszolt.
- Kezdjük az elején. Milyen volt a gyerekkorod? Mik a legfőbb motívumai? Van-e olyan gyerekkori sztorid, amit sosem felejtesz el, és a mai napig emlegetsz?
Felméri Péter: Kiváló gyerekkorom volt, jól kijöttem a szüleimmel és a testvéreimmel, sok barátom volt, szerettem óvodába, majd később iskolába járni. A kommunizmus is épp időben ért véget ahhoz, hogy ne kezdjenek el zavarni a megszorítások.
Az óvodában történt, hogy a gondnok kutyáját néha szabadon engedték. Rosu-nak hívták, ami románul azt jelenti, hogy Vörös. Én mindig féltem tőle, ha megláttam, fejvesztve menekültem a többi gyerekkel. Csak páran voltak olyan bátrak, hogy megsimogassák. Egyik nap későig maradtam az óvodában, és elkolbászoltam a hatalmas udvaron. Egyszer csak ott állt velem szemben Rosu. Nagyon megijedtem. De nem mertem elszaladni. Gondoltam, hogy utolér, és leterít. Minek kellett nekem idejönni? Miért nem tudtam bent maradni a teremben? A felnőttek sehol. Csak néztem, és féltem. Aztán odajött, és hozzám dörgölőzött. Megsimogattam. Azután haverok lettünk.
Azért szeretem ezt a történetet, mert azt mutatja nekem, hogy nem mindig abból jönnek a legjobb dolgok az életben, amiről az ember azt gondolja, hogy adott időben a legjobb döntés.
- Mi mindennel foglalkoztál mielőtt humorista lettél? És hogyan kerültél erre a pályára egyáltalán? Egy régi vágyad teljesült be ezzel, vagy csak így hozta az élet?
Programozónak tanultam, szerettem is, meg minden, de éreztem, hogy valami hiányzik, és sokáig nem tudtam, hogy mi. Aztán jött az Erdélyi Humorfesztivál, 2005-ben, és a humor a hobbimmá vált. Mindig is poénos voltam, a haverok biztattak arra, hogy kipróbáljam magam a versenyben. Pár évvel később láttam Kiss Ádámot fellépni az Esti Showderben, és attól kezdve tudtam, hogy én is ezt akarom.
- Erdélyiként milyen az életed most Magyarországon, és azon belül Budapesten? Nem hiányzik a jó öreg vinetta, zakuszka, puliszka és egyebek? Milyen gyakran látogatsz haza?
Jól érzem magam, szeretek itt élni. Az ételek nem nagyon hiányoznak, mert Édesanya mindig csomagol, ha hazalátogatok. A család és a haverok hiányoznak. Meg valahogy az ismert helyek is. Sokat gondolkodtam, hogy egy város hiányozhat-e az embernek? Az épületek meg a terek. És arra jutottam, hogy ha minden rokonom és barátom is ide költözne, a város akkor is hiányozna. De szerencsére gyakran járok haza.
- Hogyan csajozol humorral? Szöveggel le tudtad szedni a nőket a lábukról, vagy nem alkalmaztad ily formán a tehetségedet?
Nem csajozok, mivel van barátnőm, de nem lenne nehéz dolgom. Mielőtt elkezdtem volna előadóként fellépni, nehezen boldogultam a lányoknál. De a színpadnak köszönhetően valamennyire én is megnyíltam, és jobban feltalálom magam ilyen téren is. Én alapból visszahúzódó vagyok, de most már otthonosabban mozgok idegenek között is.
A cikk folytatása itt található.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.