Cserhalmi díszvendég - Tisztelgés és tárlat

Június 8-án nyílt meg a 12. POSZT keretében a fesztivál díszvendégének, Cserhalmi Györgynek tisztelgő kiállítás. Összeállításunkat annak ajánljuk, akinek nincs módja megtekinteni, vagy aki még többet látna, olvasna. Fogadják szeretettel a Színház.hu Cserhalmi tárlatát.

Veszélyes: “Veszélyes pasas vagyok”. (forrás: Magyar Hírlap)

Miért volt rossz hírű a főiskolán?: Mert nem szerettem, azt tapasztaltam, hogy a cél: mindenkit egybegyúrni, masszába, amelyből háromévnyi dresszúra után megfelelő mintával pogácsaként szaggatják ki az embereket. Pedig éppenséggel a tehetség sínyli meg ha megszüntetik az egyéni karaktert, akaratot. (Baló Júliának, 1983)

Ugrás a hídról: “Egyszer, negyedéves főiskolásként váratlanul leugrott az Erzsébet hídról, halálra rémítve az arra járókat… Ez igaz, de én kaszkadőr voltam, gyakoroltam előtte naponta többször is. Miért vállalta a kaszkadőrködést? Az egész úgy kezdődött, hogy Pintér Tamás, alias Oroszlán főkaszkadőr helyett kellett beugrani egy nagy lovas bukásba, és szóltak, hogy az a kicsi jöjjön. Ez voltam én. Így másodéves koromtól ezzel kerestem a pénzt és vígan éltem belőle". (forrás: Délmagyarország)

Cserhalmi György Coriolanus szerepében

Sport.: "Van, aki azt mondja, hogy neked könnyű véleményt nyilvánítani, mert tőled ezt már így szokták meg. Erre csak azt tudom mondani, hogy én valóban az elejétől kezdve nem mis-másoltam. Ebbe talán belejátszik a sport. Abban az időben, -most nem tudom hogy van, bár azt hiszem most is az alapjai erről szólnak- nagyon sok igazságérzetet hordott magában a versenyszerű sport is, de az is, hogy aki sportolt. Belátásra kényszerít a sport, a hibák elismerésére, fölismerésére, a dolgok visszaelemzésére legen egy mozdulatról szó, vagy akár egész csörtéről".

Jobb, bal: Amikor lustának látszom, akkor is tele vagyok energiával. Abban a pillanatban, hogy azt mondják: felvétel!, úgy beindul bennem az üzem, hogy még azt is meg tudom tenni, amit az életben nem lennék soha képes megcsinálni soha. Nem tudok szaladni, mert nyomorék a bal lábam, tele van műanyaggal, de amikor futni kell a kamera előtt, lehagyom a lovat is. Aztán sántítok három napig, de kit érdekel? Azt szoktam mondani: csak a jobb lábam az enyém, a bal az orvostudományé. (forrás: Vasárnap, 1993)

Kihívások: Egyszer csodálkozva meg is kérdezte valaki: ilyen nyizge testtel hogyan lehetek ennyire erős? Úgy, hogy alvás közben is állandóan megfeszülnek az izmaim, mert görcsben alszom. Még kamaszkoromban készültem vizsgára katekizmusból. Tudtam, ha sikerül, életemben először kapok egy öltönyt. Én addig csak kopott tréningruhában jártam, arra futotta és nagyon szerettem volna méltó lenni az öltönyhöz. Úgy kiállni a vizsgára, hogy ha bármit is kérdez a tanár, ne hebegjek-habogjak, hanem kivágjam a rezet! Az volt az első éjszaka, amit görcsben aludtam végig. És azóta mindig szorongást érzek, amikor olyan feladat előtt állok, amelyhez méltó szeretnék lenni. Színpadra lépni azokon a deszkékon, ahol Kálmán Gyuri is játszott! Egy fejjel volt kisebb nálam, de ahogy közeledett, és nézett rám, úgy éreztem, legalább akkora, mint én, a nézőtérről meg valószínűleg ő látszott magasabbnak... Vagy amikor verset mondok, azután, hogy Latinovits is mondott! Volt egyszer egy műsor a rádióban. Ő is érezte, hogy ezzel valami egészen fantasztikusat alkotott. Együtt hallgattuk. Azt gondoltam, utána lángolni fog a telefon. Összesen egyszer csöngött. Dayka Margitka zokogott bele a kagylóba. Neke, igen, mindig ezek voltak az igazi kihívások! Kálmán György után színpadra lépni, Latinovits Zoltán után megszólalni! Balhék, verekedések, kipakolt kocsmák, őrszobák, fogadásból leugrás a háztetőről, min-mind csak vérszegény virtuskodás ehhez képest. (Forrás: OSZMI)

Mártózni: Sok rendező nem is tudja mit ér a színész, mire képes, mit lehet belőle kihajtani. Elég a küllem, a fizikum. A sablon – mert ez könnyen azzá válik, ezt én is tudom. Márpedig én nem szeretnék elsablonosodni. Ezért is váltogatom a színházakat, ahol játszom, s ezért is vállalok el sok tévé és filmszerepet. Egy fiatal színésznek csak úgy van módja megismerni önmagát, ha megmártózik – vagy megmártóztatják- mindenféle vízben. (1976 Magyar Ifjúság)

Faust, Kállai Ferenccel

Hamlet: Ha egy színház klasszikus drámát játszik, akkor a színpadra lépő színészeknek maivá kell tenniük a dráma hőseit. Hamlet, amikor az író a drámát megírta, igazi “mai” figura volt. Én Hamletet mai hősnek érzem. Az életünk tele van Hamletekkel és Hamlet-i kérdésekkel, hiszen nap mint nap keressük az élet kérdéseire a választ. Korunk jellemzője a felfokozott tempójú élet. Gyorsabban döntünk, cselekszünk, élünk. A mai színházi előadásoknak is rövidebbeknek kell lenniük. Hamlet életét a meditáció nem töltheti ki, a megoldást önmagának, önmagában kell megkeresnie és megtalálnia, ezért vibrálóan nyugtalan, amit a mozgással is ki kell fejezni. (forrás: Hajdú Bihari Napló, 1977)

Mítosz: "Hogy mítosz lettem volna? És mit tudtam tenni ezzel vagy ez ellen? Esténként a porba ittam magamat, hogy megmutassam, valójában milyen hős is vagyok…" (forrás: Nők Lapja)

Leányka: Fel kell nevelnem a lányomat. Nem akarok többé vagánykodni! (forrás: Pesti Műsor, 1977) 

Apa: Szerencsés apuka vagyok, gyakorlatilag Sára tizenéves kora óta barátok vagyunk, és én erre a barátságra minden órában számítok. Ha kimarad egy nap, hiányérzetem lesz. Az ez egyik olyan dolog, amiről semmiért nem mondanék le. (forrás: Helyi Téma, 2012)

Fontos színész: "Egyszer egy általam nagyra tartott színházi ember azt nyilatkozta, hogy fontos színész vagyok. Emlékszem, ez nagyon elszomorított. Én egyszerűen csak jó színész szeretnék lenni, nem pedig fontos. Valamelyik nap előadás után bejött hátra egy nagyon helyes, tizenhét éves fiú a barátnőjével. Megvártak és azt mondták, köszönjük. Nem is mentem el sehova csatangolni utána. Ezt haza lehetett vinni. Vittem is. Gyorsan… Voltam néhányszor padlón az elmúlt időszakban. Léptem bele brahiból, naivságból vagy egyszerűen kényszerből olyan pofonokba, amelyektől reálisan nézve már rég ki kellett volna, hogy számoljanak. Mégis felálltam. Folytattam és folytatom. Igazán magam sem tudom mi ad ehhez hitet, elszántságot, csak érzem, hogy muszáj.. Pedig soha semmiben sem kíméltem magam. Minden tekintetben önpusztító voltam, mégsem nyűvődött el a testem, nem fogyott el az energiám. Olykor azért is ittam le magamat, mert úgy éreztem, szétvet az akarat, a düh, a tenni vágyás. Hogy megzabolázzam indulataimat, vágyaimat, reményeimet". (forrás: Hölgyvilág, 2000)

A parnasszus lovagjai: "A Peer Gynt idején átkozottul összefogtak ellenem. Igen, az “agytröszt”. A parnasszus lovagjai. Körbetelefonálták egymást és úgy döntöttek: veszítsük el egy időre ezt a fiút, tűnjön el a térképről. Ment is ez a játék vagy két évig, amíg csak azt nem mondtam, hogy vége! Magyarországon örömmel “temetnek”, de a “feltámadást” nem szeretik. Ha egyszer leírnak valakit, akkor az ne legyen. Azt el kell felejteni. Latinovitsot és Őze Lajost is élve akarták eltemetni. Voltál? Ne legyél már! Menj el nyugdíjba, rokkanj meg, költözz el, ne lássanak, tűnj a francba! – így gondolkodnak. Egyesek. A közönségnek szerencsére más a véleménye". (forrás: Vasárnap, 1993)

A manó, a Katona József Színházban

Bukás: "Mostanában kezdek rájönni, hogy a bukásaim, a balsikereim sokkal nagyobb fordulópontok, hiszen ezek késztetnek igazi önvizsgálatra. Ilyen volt a győri Hamlet, vagy a Nemzeti színházbeli Faust". (forrás: Ország-Világ, 1987)

Eltűnni: "Az egyik kollégám ezt Cserhalmi “egészségügyi ámokfutásnak” nevezte. Sok büntetést kaptam már emiatt, súlyos ezreket fizettem. Pedig én ilyenkor végzem a leggyilkosabb munkát. De ez nem tartozik másra, csak egyedül rám. Ám hadd tegyem hozzá: az utolsó 3-4 premier előtt nem volt ilyen ámokfutásom. Úgy látszik öregszem. No meg újabban mások is csinálják. Akkor meg minek?" (forrás: Képes Újság, 1993)

Szerepek: "Hál’ istennek, nem vagyok azonos a szerepeimmel, az nagy baj is lenne. Az életem ugyanolyan vegyes, mint bárki másé. Vannak jó és rossz pillanatai. És ezek megfelelő arányban vannak jelen. Nem mindig örül az ember az aránynak, de ez van". (forrás: Kisalföld.hu, 2010)

Robinsonról: “Nem szeretek párhuzamot vonni a színház és az élet között. Hogy magányos farkas lennék? Nem hinném. A magányos farkas teóriája már megdőlt. Marhaság. Harmincöt éve vagyok a pályán. Már föltaláltam magamnak a színészeten belül azt a kis szeletet, szigetet, ahol nagyon jól lehet lenni. Nem feltétlenül Robinsonként. Amikor elindultam a pályán, megmozdult a színpad. Akkoriban azzal vádoltak, hogy nem is vagyok színész, hanem csak tornatanár. Azóta is “mozog” a színpad. Talán valamit sikerült eltalálnom”. (forrás: Vasárnapi Hírek)

Nem vagyok színész: „Nem vagyok én színész, a természet tévedett valamiben, mert nekem nem biztos, hogy ezt kellene csinálnom. Hanem mit? Mit tudom én?! Nem kaptam máshoz képességet. A színészet az egy érzet, és rendszerint boldogtalansággal jár. Én meg nem érzem magam színésznek, de egyszer úgy eljátszom valamit, hogy bárki megnyalhatná a tíz ujját”. (forrás: Magyar Hírlap, 2006)

Foglalkozás: “Én emberábrázolással foglalkozom. Nekem baromi tanulságos őket nézni. Este hazugot játszom? Oké, bekapcsolom a televíziót, hírműsort nézek, és ott a hazug a képernyőn! Csak az a különbség, hogy én árnyalni is tudom. De ez már marha unalmas. Kellene egy-két ember, aki nem elmondja az igazat, hanem csak annyit mond, hogy jó reggelt kívánok! És tényleg azt gondolja”. (forrás: Népszabadság, 2000)

Akarat: "Én semmit nem bánok. Biztosan nem akartam eléggé. Mindig az valósult meg, amit már kicsit akartam. Azt gondolom, hogy az akaraton túl semmi nem létezik. Mi van az akaraton túl? Makacsnak makacs vagyok, de nem akaratos. A saját előmenetelem sem nagyon érdekelt; olyan jól alakult az egész, hogy nem kellett sokat küzdenem. Inkább az érdekel, hogy ha lehet valamit, valakikkel... Annak idején a Katona József Színházért vagy az Új Színházért érdemes volt harcolni. Ott volt akarat". (forrás: pkm.hu, 2004)

Miképpen formál véleményt egy színészi alakításról: "Szerelem, kenyér, vér. Ez a három szó minden jelentős műben felbukkan. Én mindig arra figyelek, hogy ezeket az alapszavakat miképpen mondják a színészek, kellőképpen érzékeltetik-e a bennük rejlő effektív vágyakozást, kínzó éhséget, a borzongást. Akiben erre nem mutatkozik hajlandóság, annak nincs köze az élethez. S ilyenformán a színészethez sem". (1979 FSZM)

Amerika: “Amerikát meg akartam nézni, de az csak pletyka, hogy ott akartam maradni. Amikor az ember már ott van, rájön, hogy az ugyanolyan unalmas, beszart világ, mint a miénk, csak tisztább azért, mert világosan leosztották a zsugát. Minidig azt mondom azoknak, akik elszállnak, hogy menjenek el csak Bécsig, nézzék meg, hányan fordulnak meg utánuk. A kutya se. Szóval semmi értelme ennek a széldagasztásnak”. (forrás: Vasárnap Reggel, 2004)

Magyar: "József Attilának van igaza, amikor azt írja, óriási olvasztótégely a Kárpát-medence, mert valóban az. Aki ma ököllel veri a mellét, hogy magyar, az semmi mast nem ér el, csak azt, hogy kiveri magából a többi, nagyon is nemes, jó etnikumot. Én sem vagyok Vazul… az én ereimben a magyar mellett sváb, török és francia vér folyik. De nem is szeretem én ezt az “ősmagyar indulatot”, ami most hihetetlen erővel előrenyomakodott nálunk".

Magyarország: Megkövesedett normák szerint élünk, amelyeknek senki nem képes már megfelelni. Olyan szigorú a tízparancsolat, hogy azt csak egy szent tudja betartani. Mint elképzelés, mindegyik pontja gyönyörű, csak éppen megvalósíthatatlan. Aztán itt vannak a törvények, a családi rendszabályok… ez már százparancsolat. (…) Itt csak sorsok vannak és életek. Az életek arról szólnak, hogy nézik a sorsokat, a sorsok pedig életet szeretnének maguknak. És ez a kettő valahogy nem nagyon fér össze. Ez az ország, függetlenül az éppen hatalmon levő rendszertől, herdálja tehetségeit. Tudniillik nem veszi számításba, hogy a nemzeti kincs elsősorban az emberben rejtőzik, nem a műtárgyakban.

Troilus és Cressida, a Nemzeti Színházban, Cserhalmi György; Dörner György; Őze Lajos

Tanítás: Én szívesen elmegyek takarítani vagy mosogatni, mert otthon is csinálom. De akkor a mostani gyerekeknek is mondják el, akik most végeztek, állami pénzen, az akadémián, hogy mi a helyzet. Mert ha nincsen rájuk szükség, akkor azt kérdem, miért költenek annyit egy növendékre, ha mosogatni, takarítani küldik őket? Mind a két szakmát olcsóbban is meg lehet tanulni, mint amennyibe egy színész képzése kerül. (…) Meggyúrjuk, kiszaggatjuk, mehet a kemencébe és puff, kész is van. Futószalag, ki a piacra és jöhet a pénz, újra gyúrunk. Valószínűleg erre van pénz. Én ennek az iskolának semmiben sem vagyok a híve. (...)  Olyan férfiak és nők tanítanak a főiskolán, vagy egyetemen, akik útvonalfüggők. Otthonról a főiskolára, főiskoláról a színházba: ezt a hármat sohasem hagyják el! Ha le kell lépniük a megszokott ösvényeikről, elszédülnek, mert olyan térbe keveredtek, ami számukra szokatlan. Ez az ország, lett légyen bármilyen kicsi, ennél mégiscsak nagyobb! (...) Ön miért nem tanít? Számomra ez magától értetődő lenne.

Ez már kerek-perec kimondatott. Barátom a rektor, Székely Gábor, megmondta, hogy nem taníthatok. Gondolom bizonyos kényelmetlenségeket okoznék. (...) Amikor az elmúlt időszakban a Vígszínházban voltam, de a Radnótiban is, a növendékek nagyon szívesen beültek hozzám az öltözőbe, azt mondták, komolyabb képzést kaptak, mint az egész suliban. Három-négy emberrel mindig beszélgettem, vagy volt hogy tízen is benn ültek az öltözőben. Csak azokon a napokon, amikor játszottam. Magam is megdöbbentem, hogy mennyire nem számít a gyerekek személyisége, egyénisége. Hova van lenyomva bizonyos tanári hiúságok mögé! Hogy mondjam? Sem a fiúk, sem a lányok nem tudják, hogy kicsodák. Kik ők ma, Magyarországon? Egyiknek sem volt fogalma arról, lehet-e ma az a dolga, amit feltételez magáról. És ha ezt elmondhatja, és úgy mondhatja el, hogy valahol ezt meg is értik, vagy mondok kevesebbet, meghallgatják – már Dosztojevszkij is tudta, hogy a figyelem az már maga a szeretet – akkor már valamit nyert. (forrás: Terasz.hu)

Telekspekuláció: "Színész vagyok, földönfutó szabad ember, aki hol haraggal, hol részrehajlással, a maga bőrét is kockáztatva mondja véleményét a világról. Ez a mondás hivatás, a hivatás meg felelősséggel jár. Minden este öt-hatszáz ember személyesen ellenőrzi az adóforintjait – ez is felelősség. De sokkal inkább az, amit közlünk, amit képviselünk. Akkor is, amikor éppen kiröhögjük az életünket, akkor is, amikor beismerjük a kacajok mögötti szorongásainkat. Tegnap épp Garassal ültem órákat – és röhögtünk. Azon, hogy mi, ősmasszívumok már csak így bírunk ki mindent. Hiszen ebben telt az életünk: hogy már csak ezt kell kibírnunk. És jött, jön egy újabb „már csak ezt”. Ha mindet kibírjuk, örökéletűek leszünk. És közben nevetünk a mai, mindent tudó, nagyképű harmincasokon, meg azon, amivé az országot tették. De szerintem ez nem mehet így a végtelenségig. Jönnie kell egy nemzedéknek, amelyiket már nem lehet tovább hülyeségekkel és ígéretekkel etetni, akik kihányják a nadrágszíj behúzásáról szóló örökletes mondatokat – vagy elmennek innen kiereszteni a nadrágszíjat és akkor majd nézhetünk. Mintha kimaradnánk a saját történeteinkből. Pedig a mi életünk kis projekt, nem kerülne túl sokba. Az építészet a jó párhuzam arra, ami történik. Valamelyik nap álltam a pesti oldalon a Nobel-díjasokról elnevezett gazos telken, ráláttam a Nemzeti Színház, a MÜPA meg a Lágymányosi híd elkeserítő hármasára, és az jutott eszembe, hogy nálunk is sokminden épül, csak épp nem szépül. Paulo Viriglio azt írja, hogy minden, ami nem a jövőnek épül, az egyszerű telekspekuláció. Hát én ezt érzem a mai hazai kultúrában. Az idő gyarmatosítása folyik, mi meg lassan mindannyian szellemi és fizikai telekspekuláció áldozataivá válunk. 2010-ben ott tartunk, ami már 80-ban is kevés lett volna". (forrás: Szimpatika.hu, 2010)

Áldemokrácia: "A színházakban emberemlékezet óta – azaz immáron negyven esztendeje- kaotikus állapotok uralkodnak. A szocializmus kedvezményezettjei kíméletlen “hozzáértésükkel” a színházakban is létrehozták a húgymeleg áldemokráciát. A tehetség tábornokai itt is az éjjeliőr státuszába juttatták. Az a meglehetősen pofátlan helyzet alakult ki, hogy a színházi, illetve a filmes világban minden további nélkül kispadra ültették a nagy elképzeléseket". (1989 Heves Megyei Népújság)

Garas Dezsővel, az Oresztészben

Picsipacsi: „Az egész színházi szakmát változatlanság jellemzi. Korosztályomból, meg a nálam öregebbek közül sokan hozzánőttek a székükhöz. Azt hiszik abból lesz a koporsójuk is. Pedig ha más is teret kapna, nem roppanna meg az idősebbek egzisztenciája. Csak talán elveszítenék a beleszólás jogát, többekről kiderülne: hamis volt körülötte a tisztelet. Másrészt a húszas-harmincas nemzedéknek nincs egyetlen olyan tömörülése sem, amely kimondaná: húzzon el a balfenékre – csak a példa kedvéért- a fővárosi kulturális bizottság és legyen vége a picsipacsinak a hatalom és a színház között. (...) Zavar a „leszúrt lábú” direktórium is, meg a mozgásképtelen civil társadalom. Viszont az sem tetszik, ha aváltozás lehetőségét talpig aranykeretes, helikopterrel közlekedő harmincas miniszterrel akarják szimbolizálni. Berreg a fejünk felett, aztán majd ránkzuhan”. (forrás: 168 óra, 2005)

Szakma: „Zsótér Sándor megkérdezte, miért unom ennyire a színházat. Azt feleltem, hogy nem a színházat unom, hanem titeket. Tök egyformák vagytok. (...) Mindenki a túlélés igényével lép fel titkos telefonbeszélgetéseken, esti vacsorákon szervezkedik különböző politikusokkal. El is mondták a színháziak, hogy ezt így kell csinálni, és akkor majd lesz pénz. (...) Fölhívott egy rendező, és azt mondta, ha akarok másfél milliót keresni, menjek musicalbe szerepelni. Meglepődött, amikor nem akartam keresni másfél milliót. Ez a mentalitás az utóbbi években alakult ki. Kapkodom a fejem, mint egy vidéki kislány, és azt lesem, honnan támad rám még valami alattomos, cinkos dolog (...) Én a jelenlegi szituációban elfogadhatónak tartom, hogy nem játszom. Most, hogy Dürenmatt darabját, a PlayStindberget próbáltuk, visszaemlékeztem arra, amikor Strindbergnek Az apa című művét játszottuk a Katona József Színházban. Elővettem a régi kritikákat, hogy még jobban felelevenítsem a produkciót. Aztán elővettem más előadások kritikáit is, és láttam, milyen gazdag volt a színház, mennyire el tudtak mélyülni a kritikusok a részletekben. Akkor még izgalmi helyzetet teremtett a kritika azzal, hogy részletesen kifejtett bizonyos dolgokat”. (forrás: Magyar Hírlap, 2006)

Szabadúszás: “A szabadúszás egyfajta magatartás. Mindig azt jelenti, hogy valamivel nem elégedett az ember, mindig ennek a fényében vagy árnyékában kell nézni egy szabadúszói státust. Én tulajdonképpen meglennék vele életem végéig, miközben az úgynevezett jó éveim, amikor nagyon sokat gondoltam erről a szakmáról, mindig társulathoz kötődnek. Önmagában azonban egy társulat is kevés. Mi ezzel úgy vagyunk – legalábbis ez az énfajta –, hogy emberhez megyünk. Ha valakiben hiszünk, akkor odaállunk mellé. Azonos ízlés, vagy olyan képességei vannak, amiből még lehet tanulni, meríteni, olyan az emberi tartása, amiből szintén lehet – mi, színészek ilyen romantikusak vagyunk. Így voltam én valamikor katonás, így voltam nemzetis. Így vagyok most éppen Debrecenben, de már nincs olyan hosszú idő, hogy sokat lehessen válogatni. Úgyhogy valahol egyszer majd leteszem a fenekemet és maradok”. (forrás: Délmagyar, 2011)

Tudás: "Szinte mindent Erzsitől, a feleségemtől tudok… ami nem sok, de azt tőle. Ne csodálkozz! Mi már nagyon korán megismertük egymást. Ő nyolc és fél évesen került Debrecenbe Pestről. Én kilenc és fél évesen kerültem vissza a téglási nevelőintézetből Debrecenbe – éppen egy időben. Kétháznyira laktunk egymástól, és én azon nyomban beleszerette. Kezdetben az ablakunkból dobáltam vakolatdarabokkal, később kicsit felbátorodtam, néha el is mertem gáncsolni. Aztán azokat kezdtem el gyepálni, akik körülötte legyeskedtek". (forrás: Nők Lapja)

Jó élni: “Miért ne érezném jól magam? Annyira jó élni! Ha az ember élhet. Ha ülök a családom körében, vagy a lányommal beszélgetek, vagy a feleségemmel a villanyszámlát próbáljuk valahogy áttolni a következő hónapra, úgy hogy ne kapcsolják ki az áramot… Ezeken nagyon jókat lehet röhögni!” (forrás: Terasz.hu)

Jó: „Sokat vagyok vidéki házunkban. Dolgozom a kertben, kapálok, gondozom a veteményest. Több pénz és ráfordítás, mint ha olcsón megvenném a zöldséget, gyümölcsöt a piacon. Mégis szabadnak érzem magam közben. Ráadásul jut időnk egymásra a feleségemmel. Évtizedekig rohanásban éltünk. Kommunikációnk olykor a létfenntartás szintjére szűkült: „Van valami a frigóban, csekkek befizetve?” Mostanában sokat beszélgetünk. Az nagyon jó”. (forrás: 168 óra)

Idő: "Békességben élek az idővel. A nagyapám nagyon meggyőzően tudott arról beszélni, hogy mindennek van eleje és vége. Amúgy meg van a nitrogénkörforgás, ami örök. Ez megnyugtató". (forrás: Zsöllye)

Színház.hu

A leadképet Rick Zsófi készítette.