"Egy bizalmi játék" - A Trió a POSZTon versenyez

1853 szeptemberében Joachim József magyar hegedűvirtuóz bemutatja a ragyogóan tehetséges fiatal zeneszerzőt, Johannes Brahms-ot, a pályája zenitjén túl járó Robert Schumannak. Schumann újjáéledni látszik a fiatal tehetség közelségétől, és feleségének, a világhírű zongorista Clara Schumannak is izgalmat hoz az életébe a fiatalember. Különös szerelmi háromszög alakul ki közöttük, melynek egy láthatatlan, de mindegyiküknél fontosabb résztvevője van; az origó, amely meghatározza mindannyiuk életét: a zene. Israela Margalit Triója a POSZT-on versenyez! Az alábbiakban az alkotók vallomásait olvashatják a darabról.

Schumann – Kuna Károly

A próbafolyamat során sikerült igazibbá tennünk a figurákat, „beléjük gyömöszölni” az emberséget, valódiságot. Rengeteget segített Péter a rendező víziója a térről: a szimbólumok elmélyítik, intimebbé teszik az előadás. A szokásos stúdiószínházhoz képest is sokkal lecsupaszítottabb, pőrébb az eszköztárunk. A nézők legapróbb rezdüléseinket látják, minden egyes lélegzetvételünket hallják. Nincs helye maníroknak. Bentről kell, hogy igazak legyünk. Soha nem tudhatjuk, mikor hozunk létre valamit, ami felejthetetlenné, megismételhetetlenné válik. A színház is erről szól. Ez az előadás is. A művészet nem lemérhető áru. A fontos pillanat nehezen érhető tetten. De Schumann-nak és Brahms-nak sikerült időt állót alkotnia. És erről szól a mi munkánk is. Ugyanazokat a kereteket feszegetjük, mint Schumann a darabban.

Clara – Tóth Auguszta

Clara nagyon komplex karakter. Mikor férje az elmegyógyintézetbe kerül, összeomlik, és Brahms-ba kapaszkodik. Szégyelli gyengeségét – ezt ki is mondja –, de megszokta, hogy férfiak vannak körülötte. Ez a praktikus asszony hét gyereket nevel fel végül. Egyedül. Így válhat egyfajta ősanyává. Gondoskodik a gyermekeiről, koncertezik, blamálja magát, hogy a kicsiknek legyen kabát, ha fáznak. A földön jár. Hűséges társa alkoholista, alkotói válságban szenvedő férjének. De vele marad ebben a karmikus szerelemben. A Szerelemben. Clara nem ledér nő: szerelmes asszony, aki az utolsó pillanatig küzd a férjéért. A sors talán épp ezt próbálja megtanítani neki: „mindig voltak melletted férfiak, de ezután egyedül kell végigcsinálnod.” És Clara megcsinálja.

Brahms – Pál András

Folyamatosan finomhangolom a karaktert – a kívülről apróságnak tűnő belső történések meghatározhatják az előadást. Péter szerencsére hagy kibontakozni. Egy igen bonyolult, érzékeny szövetet hozott létre a színpadon. Nem könnyű a dolgunk. Mikroport, bezártság, küszködés. El kell nyomnunk a rögzült reflexeket. Egy drámai helyzetben nem engedhetem ki a hangom: vissza kell fojtanom. Péter a természetességhez próbált visszavezetni: beszéljünk úgy, ahogy a mindennapokban, egy drámai szituációban beszélnénk egymáshoz. Ehhez figyelemre, koncentrációra van szükség. Minden sóhajunk jelentésessé válik, miközben száz százalékig egymásra vagyunk utalva a kollégákkal. És ez rendkívül izgalmas. Sőt, most már nyugodtan mondhatom: gyümölcsöző. Négy teljesen különböző személyiség együtt épít valamit. Péterrel, aki lehetővé teszi, hogy élő anyag szülessen. Hogy együtt igazit építhessünk. Valami nagyot. Ez maga a színház.

Joachim – Csizmadia Gergely

A Trió valójában kvartett. Schumann, Brahms: az átlagembernek is ismerősen csengő nevek. De Clara és Joachim története ismeretlen: épp ezek a részletek teszik a megtörtént eseményeken alapuló darabot izgalmassá. De ami ennél is fontosabb, azok a metaforák. A kocka, amiben játszunk, belülről tükörként funkcionál. Folyamatosan magunkra és egymásra látunk. Így könnyebb megtalálnunk azokat a gondolatokat, amelyek élővé teszik a karaktereket. Művészet, szerelem, család – a három szereplő, a trió e fogalmak kandelábere körül kering. És akkor ott van még Joachim. A külső szem. Aki a földön jár, akivel igazán együtt tud érezni a néző. Joachim József létező figura: Brahms barátja, az egyszer csak megjelenő Horatio, aki ugyanakkor látja, ahogy Brahms felőrlődik ebben a halálra ítélt kapcsolatban. Gravitációs erőként rántja vissza a karaktereket a valóságba – így ellenpontozva az előadás elemeltségét. Joachim teszi kvartetté a triót a maga racionalitásával. Ő a rezonőr, az összekötő kapocs a nézők és Schumann furcsa, elvont világa között.

A rendező gondolatai – Galambos Péter

A Triónak nem csak rendezője: díszlettervezője is vagyok. A tér: már egy előadás. Az olvasópróbára határozott elképzelésekkel érkeztem, de ezt nem mondtam el rögtön, nem kértem számon a színészektől – arra vártam, hogy a közös munka során ők találják meg ezeket a gondolatokat. A csapat szerencsére nagyon erős. Gondolkodó, alkotó emberekkel voltam körülvéve, így diktálnom nem kellett. A próbák során olyan megoldások merültek fel, amikre én sem gondoltam, és jó látni, hogy működnek. Kevés kellékkel dolgozunk, de azoknak mind-mind története van: jel-értékűek. Nincsenek székek, asztalok, csak egy magányos zongora. Egy szőrös zongora: egy újra és újra megszelídítendő vadállat.

A kellékek azzá válnak, aminek és ahogyan használjuk őket. A játékban akár nő és férfi válhat egy tortából és egy késből. A színész és gondolata értelmezi tovább a teret. Estéről estére beszéljük meg, ami a színpadon történik, így a darab sosem lehet kész: élő anyag marad.

Próbáltunk hűek maradni az eredetihez, de a szövegkönyv mégis változott: ilyen gazdag életű művészeket és azok konfliktusait valódi bonyolultságukban, igazul megmutatni nagy kihívás. A vallomásban nem lehet hazugság. És ez az előadás vallomás. A komplex kapcsolatok, szélsőséges indulatok mellett a darab szerencsére tele van játékossággal és humorral is.

A színpadon nincs helye képmutatásnak. Erre törekedtünk. És azt hiszem, sikerült a történetet úgy emberközelivé tenni, hogy nem csak a művészek magánügyeiről, hanem a néző saját, legszemélyesebb problémáiról is szólhat. Szerelem, házasság, hivatás – ahogy megéljük, amit megélünk belőle. Ahogy a színészek is meg merik osztani tapasztalataikat, magukból szólnak, személyiségük megmarad. Nagyon kemény feladat őszintének maradni a színpadon. Ez volt az első feladatunk: meg kellett nyílnunk egymás felé. Megfelelési kényszereiket levetkőzve a színészeknek pontosnak, igaznak kell lenni a színpadon. Ezzel kezdtük. A zsigerekkel. Rengeteget beszélgettünk, vitatkoztunk, hogy megállapodjunk, konszenzusra jussunk: miről is szól ez a darab. És úgy érzem, talán sikerült.

A színészek rám, a hangosítóra, és legfőképpen egymásra bízzák magukat, mint a légtornászok. Ez egy bizalmi játék. Egymásra vagyunk utalva. És ha a bizalom megvan, megszületik a különös, bensőséges élmény. Ha így történik, a néző igazi, emberi történetet láthat a színpadon, ami talán saját konfliktusainak kezelésében, saját életében is kapaszkodóul szolgálhat.