"Valami egóirtás történt" - Interjú Zsótér Sándorral

Kossuth-díjas rendező, egykor dramaturg, mondhatni "újból színész" Mundruczó Kornélnál, egyetemi docens a Színház- és Filmművészeti Egyetem színész tanszakán, és a POSZT visszatérő vendége. Idén a Radnóti Színházban rendezett Vágyvillamos című előadása került be a versenyprogramba. Zsótér Sándorral beszélgettünk sikerekről, kudarcokról, és függetlenségről.

Mit szóltál ahhoz, hogy a POSZT versenyprogramjába bekerült a Vágyvillamos?

Zsótér Sándor: Az ember mindig örül az ilyesminek a rengeteg kolléga miatt, aki dolgozott az előadásban. De mivel csinált más darabot is, akad, amit jobban szeretne a fesztiválon látni. Aztán az újságban elolvassa, hogy a Teátrumi és a Színházi Társaság egyeztetett a válogatás szempontjairól, hogy csak a pécsi színház épületében gondolkodhattak a válogatók, hogy ezért is kimaradtak a függetlenek, hogy egy színháztól egy darab kerülhetett be, majd arra jut: hajszál került a levesbe.

Téged mennyiben foglalkoztat a szakma és a színházak helyzetének átrendeződése?

Zs.S.: Eléggé foglalkoztat. Sokmindent nem követek figyelemmel, de látom, hogy rengeteg a hazugság, hogy a „betemetjük az árkokat” jelszó nem működik. Látom, hogy ez a nagyon rokonszenves TAO tulajdonképpen mindenkit kényszerhelyzetbe hoz, hogy a független terület totál függővé vált. Tudom, hogy a sóval behintett földből nem hajt ki a mag. Nem tudom pontosan, hogy a döntéshozókat milyen érdekek vezérlik, hogy eleven fiatalemberek hova menekülhetnek, hogy mi lesz a növendékeimmel, és hogy milyen munka jöhet számomra a jelen helyzetben, az én képességeimmel. Sejtem, hogy kinek nem tetszem - a munkámtól függetlenül. Azt hiszem, mindig kissé naivan, kispályásan dolgoztam, nem láttam bele a szakmai mozgásokat meghatározó folyamatokba, de a változásokat a bőrömön érzékelem, képtelenség tőlük függetlenedni.

Egyszer azt mondtad, ahhoz, hogy ebben a nagy játékban valaki független maradjon, hogy ne rakosgassák ide-oda, néha le kell esni a tábláról...

Zs.S.: Megtörtént. (Nevet.) Nem is egyszer. Amikor zuhansz, azt hiszed, hogy valahol lesz munkád, de végül nem lesz, és az évadtérképed egyáltalán nem úgy alakul, ahogy hitted. Ilyenkor abban bízol, hogy ez átmeneti időszak. A mélyrepülések ideje alatt az a kérdés foglalkoztat: el tudod-e képzelni magad újabb és újabb konstrukciókban?

Zsótér Sándor

A zuhanások tőled függetlenek?

Zs.S.: Nem. Ezt mutatja, hogy három évnél tovább egy színháznál sem maradtam. Most Peer Gynt-öt tanítok az osztályomnak. Egy pillanatig nem tudott a seggén maradni. Valószínűleg én is félek minden véglegestől.

Miért?

Zs.S.: Ez bizos alkatfüggő. Talán a nyughatatalanságom bizonytalanságból, kíváncsiságból is áll. Sokakat megijeszt, mert nem értik ezt a mélyről jövő, riadalomnak tűnő izgés-mozgást. Érthető.

Egerből Csizmadia Tiborral, a József Attila Színházból Méhes Lászlóval együtt búcsúztál...

Zs.S.: Megérintett mindkét történet, mindegyikben vesztettem valamit. Egerben és a József Attila Színházban is minden kudarccal együtt értelmes munka folyt. Olyan volt, mintha visszatértem volna a fiatalságomba, amikor még rendszeresen lehetett ugyanazokkal dolgozni. Aztán parancsszóra újra kellett gondolni magamat, mielőtt azt éreztem volna, hogy itt vagy ott nincs több teendőm. Ezek ilyen erőszakos dolgok... Persze az újragondolást nem csak a váltások teszik szükségessé.

Még mi teszi szükségessé? Az előbb újabb és újabb konstrukciókat emlegettél...

Zs.S.: Azokra a helyzetekre gondoltam, amelyekbe behívnak és amelyekhez nem tudok elég jól alkalmazkodni. Fejtörésre késztet mondjuk az, hogy az Örkényben csináltam egy Arturo Ui-t, amiben Kerekes Éva remekelt, de az embereknek nem kellett az előadás. Az is elgondolkodtat, amikor a nézők olyasminek tapsolnak, ami számomra viszolyogtató, például bravúros és üres alakításoknak. Muszáj újraértékelnem a munkám, amikor azt látom, hogy a legtöbb színház alapvetően bulvárszínház, csinos művészettel meglocsolva, és én meg ehhez próbálok illeszkedni. Most 51 éves vagyok. Még soha életemben nem fordult elő, hogy harmincszor menjen egy évadban egy előadásom. Soha! De ez most valószínűleg meg fog történni a Vágyvillamossal. Ez is elgondolkodtat. Minek is köszönhetem? Magamnak? Nem valószínű. Tennessee Williams-nek, annak, hogy elfogadtam Bálint András ajánlatát, annak, hogy Kováts Adél és Csányi Sándor a két főszereplő? Volt, aki lényegében azt mondta, örülhetek, hogy annak ellenére, hogy még én is részese voltam a produkciónak, harmincszor lemegy. Van benne valami. De ez volna a siker? Arra a kérdésre is keresem a választ, hogy kiszáradtam-e? Van-e tartalékom valami ellenforradalomra magammal szemben, miközben gúzsba kötve kell táncolni? Ha igen, ki tudom-e használni úgy, hogy ne műkonfliktusba vagy közönségriasztásba fektessem?

Mikor érzed kudarcnak a rendezésed?

Zs.S.: Például akkor, amikor visszhangtalan.

Mondj egy példát.

Zs.S.: Bánk bán. Szerintem érdekes és komoly produkció volt, a színészek megbirkóztak egy számukra tökéletesen idegen nyelvvel, magas színvonalon abszolválták az előadást, de nem nagyon tudott vele senki mit kezdeni. Ha marketingszakember lennék, előre tudnám, hogy ez így nem fog kelleni. De inkább gőgös voltam, azt csináltam, amit szerettem volna, mert amikor az ember nekilát a munkának, krakéler, tele van vággyal meg kíváncsisággal, és csak utána sír, hogy nem tudja eladni a portékáját.

Egyszer, amikor az Arturo Ui POSZT-os szakmai beszélgetése után találkoztunk, azt mondtad, nem tanultál meg olyat rendezni, amivel elégedettek lennének és nem érted, mi kéne ahhoz, hogy eljusson az, amit csinálsz a túloldalra. Erre azóta kaptál választ?

Zs.S.: Kezdem kapizsgálni a választ: ne Kerekes Éva játssza a véres diktátort, a szereplők öltözzenek öltönybe, és erősen mondják, hogy „értitek, ez ma játszódik”! De ettől még belehalok abba, hogy nem nézték az Évát Arturoként, mert tudom, hogy azt a fajta átváltozást nagyon kevesen tudják, amit ő, mondjuk tízen ebben az országban. És azt a sok-sok másik színészt, aki mindezt nagyon becsületesen nem tudja, nézik! Tehát valamit kéne még tennem ahhoz, hogy Kerekes Éva, a karfiol díszlettel együtt, több emberhez jusson el, de azt a valamit már nem tudom. Hiányzik a hatáselemzés tudása. Sejtem, hogy az a rettenetes mennyiségű rizsa, amit ráöntök az emberekre elviselhetetlen, tehát meg kéne húzni a szöveget... A Tennessee is hosszú, tízig tart, mégis ragaszkodtam sok-sok érdekes részlethez, mert azt gondoltam, jobban rávilágítanak arra, hogy a főszereplő Blanche-nak egész életében semmi öröme nem telt a szerelemben, csak beszélt a boldogságról. Így meg van, aki azt mondja, poros ez a Tennessee-darab, ami azt jelenti, hogy nem sikerült felfedeznie, hogy Tennessee egy rafkós giccsszerző, aki ravaszul elédtárja a boldogtalanság csapdáját. Nem tudok kibékülni azzal, hogy előre el kell kezdenem manipulálni a drámai anyagot úgy, hogy lecsússzon a nézők torkán. Nem tudok kibékülni azzal, hogy egy Elfriede Jelinek darab csak egy stúdióban lehet érdekes. Persze nem biztos, hogy jó előadást csinálok belőle, de azt is tudom, hogy ez érdekel, és a színháznak is dolga lenne bemutatni az említett kortárs szerzőt, tehát ezzel próbálkozom. Az is igaz, hogy nem nyavalyoghatok az emberek befogadókészsége, a színházak bulvárosodása miatt akkor, amikor Mohácsi János különböző darabokból érvényes, kortárs előadást varázsol. Én ehhez nem értek, lehet, hogy hiányzik belőlem valami. Ez néha fáj, ez a fájdalom a hiúságról is szól, a hiúság pedig életveszélyes dolog, de szerencsére nálam elmúlik.

Bár azt mondtad, félsz minden véglegestől, Ambrus Marival 20 éve együtt dolgoztok. Egy ízben úgy fogalmaztál: 20 éve kínlódtok. Ez pontosan mit jelent?

Zs.S.: Azt, hogy együtt gyötrődünk a kérdéseken. És rabságot is jelent, kölcsönöset.

Rabságot?

Zs.S.: Nem akartam mással dolgozni és nem akartam, hogy mással dolgozzon.

Hogy lehet ilyen szövetséget kötni?

Zs.S.: Így, hogy az ember ezt elmondja a másiknak. Annyi árulást láttam azelőtt! Láttam közeli munkatársakat egymást cserbenhagyni, hátbadöfni. Szerettem volna, ha valakivel úgy beszélgethetnék, mintha magammal beszélgetnék. Szerettem volna, ha ő nem valamihez képest szemlél, miközben elér hozzám másik három munkájából. Azt képzeltem, hogy az, aki még kilencvenhat darabot tervez egy évben, és hatvankét színházba be van kötve, csak a „mihezképestet” fogja mondani, nem lesz őszinte. Akartam ezt a szövetséget. Még féltékeny is voltam! Szerintem egy csomó ember féltékeny, ha szeretett kollégája mással dolgozik, csak nem vallja be.

Egyszer elárultad, hogy régen a túlszeretés betegségében szenvedtél...

Zs.S.: Arról már rég leszoktam, hogy ha egy színész máshol is dolgozik, azt higgyem: csal. Ez marhaság. Rengeteg ilyen hülyeség van az ember fejében. Nyilván kialakítottam egy ilyen üldözési mániát, de ez már nem jellemző rám. Mostanában azt figyeltem meg, hogy tőlem teljesen idegen embereket is mélyen megszeretek a munkájukon keresztül, amikor összehoz minket a sors. Idővel, a különbözőségünk ellenére mégiscsak lesz valami közös dolgunk. És amikor ez megtörténik, akkor nagyon mélyen meg tudom szeretni a másikat. Úgy, hogy szinte semmiről nem beszélgetek vele, csak a dologról. Most ahogy így hallgatom magam, úgy tűnik, sok rossz tulajdonságom van: hiúság, mániák, sértődékenység. (Nevet.)

Jelenleg milyen mániád van?

Zs.S.: A szubjektivitás. Az is egyfajta mánia. Iszonyú elfogult vagyok, de ennek van egy jó oldala is: bármit meg tudok tenni a másikért, ami tőlem telik. Tehát nem állok le, az utolsó pillanatig hiszem, hogy van még remény, még egy lehetőség a színészem számára, így minden energiámat beleölöm abba, hogy ő jobb legyen. Ha objektívebb lennék, akkor békén hagynám, elengedném, hogy forrjon a saját levében. Ezzel is nehéz lehet kibékülni....

Most te is játszol Mundruczó Kornélnál. Szereted magad mint színészt, vagy gyötrődsz ebben a szerepben?

Zs.S.: Abszolút amatőr színészként létezem a Kornélnál, hiába vagyok egyetemi docens a Színművészetin… Utoljára 29 éves koromban, Békéscsabán játszottam. Ha pár évvel ezelőtt jött volna felkérés a szerepre, elmenekültem volna előle, de így is kétellyel hallgattam, hogy rám van szükség. Koetzee Szégyen című regénye alapján dolgoztunk, egy 52 éves irodalomtanárt alakítok, aki elcsábítja egy növendékét az egyetemen, kirúgják az iskolából, elmegy egy farmra a leszbikus lányához Dél-Afrikába, azt hiszi, van visszaút az életbe, de nincs. Olyanokkal dolgozom ezen a történeten, akiket már mind rendeztem a Krétakörben, a Radnótiban, akikről tudom milyen jó színészek. Szóval ez egy éles helyzet számomra.

Zavarba ejt?

Zs.S.: Nagyon zavarba ejtett két hétig, utána jött egy nap, amikor eufórikus állapotba kerültem, aztán csak próbáltam figyelni és örültem, ha volt olyan lépés, amit nem agyból tettem meg.

Amikor elvállaltad ezt a munkát…

Zs.S.: Pszichés ügy volt. Akartam, hogy legyen valami sivatagi menet, egy helyzet, ami kimozdít a hétköznapokból, mielőtt az egyetemen rámtestálnak még hat osztályt, hét tanfolyamot és kilenc DLA-t, mondván, hogy ráérek, nincs gyerekem.

Hagyod magad terhelni?

Zs.S.: Mondjuk úgy, hogy nem tudok nemet mondani, de meg kell tanulnom, mert különben benyomnak a feladatok a betonba.

Magadat is terheled...

Zs.S.: Igen, de meg kellett csinálni éjszakákon át azt a Félkegyelműt a negyedikesekkel, amibe beleőszültem, meg az osztályomnak is kell vizsgát rendezni. Ez a két munka pont elég lett volna az évad végére, de ráhúztam még a Kornéllal.

Volt, hogy úgy nyilatkoztál, az elégedettségből töredék idők maradnak, a dícséretek nem könnyítik meg a következő munkád, gyanakvással töltenek el, és hogy egy nagy szorongó gombóc vagy... Mintha ez nem változna..

Zs.S.: Olyan, mintha szerep lenne?

Ez is felmerül...

Zs.S.: Az emberek néha legyártják maguknak a feszültséget, mert akkor némileg felmentve érezhetik magukat, de nagyon szeretném, ha ez nálam nem így lenne... Próbálok megszabadulni a szorongástól, már csak azért is, mert befolyásolhatóvá tesz. Ha valaki azt mondta, ugorjak bele valamibe, általában beleugrottam. Beleugrottam az iskolába, a rendezésbe is. Persze nem bánom.

Gondoltál arra, hogy egyik napról a másikra abbahagyd a színházasdit?

Zs.S.: Igen. De nem lehet kicsit elhagyni. Ha az előbbit választanám, fizikai munkát kéne végeznem, mivel nem nagyon értek máshoz. Tehát maradok, siránkozom, szeretem, elfogadom, sőt örülök, hogy nem fognak hívni az előadóművészeti törvény vitájára, és próbálom elhelyezni magam a magam számára. Most ennek van itt az ideje. De nem merek leállni. Soha nem mertem leállni egy évre sem. Pihenni is tanulnom kell...

Nyáron elutaztál Kambodzsába...

Zs.S.: Kovalik Balázzsal mentem. Találkoztam vele a múlt évi POSZT-on. Mondtam neki, hogy nyáron elmegyek valahova, de az utazást soha nem tudom jól megszervezni. Ő meg egyszerűen rávágta: akkor együtt megyünk Ázsiába. Rettegtem, hogy enni kell majd a rántott szöcskét. Jött a hipochondria meg a paranoia; de iszonyú jó volt lelépni három hétre! Átmosta az agyamat az út. Sajnos semmi nem változott mire visszajöttem, csak az, hogy már van vágyam látni más tájakat, ahol az ember derűsen megélheti milyen jelentéktelen.

Ezt megélni felszabadító érzés volt?

Zs.S.: Igen. Valami egóirtás történt. Annyira érdektelen voltam ott Ázsiában, hogy azt el nem tudom mondani! Persze utána megint jött a műfontoskodás, a kérdés, hogy most melyik budapesti utcában dolgozhatok. Jött a következtetés is, amit azóta ízlelgetek, hogy ha kellek valakinek, akkor kellek valakinek, ha nem, akkor ki kell találnom valamit. És ha ebben a rendszerben dolgozom, akkor meg legyek ügyes, rafinált, hogy valahogy életben maradjak, és még csinálhassam is a saját dolgaimat.

Tóth Berta/ Színház.hu