Dictum Factum - Szász Zsolt nyílt levele Schilling Árpádnak

Szász Zsolt, Blattner-díjas bábművész nyílt levelet írt Schilling Árpádnak a 12. POSzT Fesztáv-programja kapcsán.

DICTUM FACTUM

 – Nyílt levél Schilling Árpádnak a 12. POSzT Fesztáv-programja kapcsán –

Kedves Árpád!

Ha hiszünk Szikora Jánosnak, hogy „a huszonnegyedik órában vagyunk” – és miért ne hinnénk –, akkor alighanem az általad indított program az idei találkozó legfontosabb eseménye. Én is azt mondom, amit ő: ha a fiatalokat nem tudjuk megnyerni, akkor tíz-húsz év múlva üresek lesznek a nézőterek.

Írásos és szóbeli megnyilvánulásaidból s a Krétakör legutóbbi akcióiból (lásd a berlini IllumiNation projektet) egyértelmű, hogy szerinted a magyarországi kőszínházaknak esélyük sincs arra, hogy a fiatalokban felébresszék a társadalmi érzékenységet, ezáltal nyerve meg őket a színház ügyének. De Te még ennél is tovább mentél, amikor saját alternatív társulatodat oszlattad föl, azt demonstrálva ezzel, hogy jelenleg már ez a fajta működés is alkalmatlan a demokrácia hazai deficitjének felszámolására. Olyan radikális fordulatot készülsz végrehajtani országosan, amelyben a vezérszerepet láthatóan magadnak vindikálod. Amikor ennek kapcsán a drámapedagógiára hivatkozol, mint lehetséges kitörési pontra, bevallom őszintén, hogy kicsit elbizonytalanodom a személyeddel, szerepvállalásoddal kapcsolatban. Ki vagy te, Schilling Árpád? A drámapedagógusok apostola? Kitől kaptad erre a vezérszerepre a megbízatást? Áldozatvállalásodat annak érdekében, hogy színházi emberként egy teljes körű társadalmi paradigmaváltás szószólója, provokátora lehess, készséggel elismerem. De hogy miféle eszmék prófétája vagy, annak most, június 15-én ki kellene végre derülnie ezen az általad celebrált egész napos szeánszon.

Szász Zsolt (forrás: images.google.com)

Magam is a változások híve voltam és vagyok, és több mint harminc éves színházi pályafutásomat még nem tekintem lezártnak, ezért szántam rá magam, hogy ezzel az írással elébe menjek a vitának. Az idei POSzT alkalmából megjelentetett cikkemben a Vidovszky–Tasnádi szerzőpáros East Balkán című műve kapcsán kritikailag hoztam szóba a honi drámapedagógia színházi gyakorlatát (lásd A Pegazus szárnya és patái, www.kortarsonline.hu). Az inkriminált problémakör, melyet én ott a „drámátlanítás” fogalmával illettem, a mostani vitában is alkalmas volna a tematizálásra. Annál is inkább, mert – az általad rendezett és máig forgalmazott ws.hamletet látva – Te ezen a téren is radikálisabb vagy, mint pályatársaid. Ha jól értem, szellemi programod gyújtópontjában a „hőstelenítés” áll, melyet az európai drámairodalom klasszikusaira visszamenőlegesen is kiterjesztesz. Az IllumiNation rendezvényen szerzett személyes tapasztalatom és az akció sajtóvisszhangja egyaránt arról győzött meg, hogy a Ti köreitekben a demokrácia és a hős egymással antagonisztikus ellentétben álló fogalmak. Nálatok már az is kiveri a biztosítékot, ha egy pályázati anyagban a 48/49-es szabadságharc vagy az első világháború névtelen falusi hősei kerülnek a középpontba. Ha még színházi ember vagy, az ilyesfajta diszkriminációnak nem adhatsz teret. Hiszen épp olyan jól tudod, mint én, hogy az ókori görögök a klasszikus triász idején éppen azzal legitimálták évről évre a saját demokráciájukat, vagyis a polgári létben megvalósuló egyenlőség eszméjét, hogy – mint Arisztotelész mondja – a tragédiák „nálunknál különb” hőseivel azonosultak érzelmileg, s adták le kötelezően voksukat a legjobbnak ítélt drámaszerzőre.

Abban is egyetérthetünk, hogy az antikvitás vagy akár a felvilágosodás és a romantika hőskultusza ma már nehezen egyeztethető a média által felülvezérelt tömegdemokrácia emberképével. Ezzel a problémával küzdesz Te is, amikor széles körben terjesztett Függetlenül című brosúrád egyik fejezetében arról értekezel, hogy felfogásod szerint a művészetpedagógiai tevékenység során a művészet „nem cél, hanem eszköz” kell legyen, melyet végső soron azért kell bevetnünk, hogy felszabadítva az emberben szunnyadó kreativitást, osztatlanul mindenki képessé váljék az önérvényesítésre. Példálózásaid során azonban olyan vulgáris megfogalmazásokra ragadtatod magad, amelyek nemcsak túl általánosak, hanem helyenként kabaréba illően komikusak is. Az én generációm tagjainak azonban arcára fagy a mosoly, mert hogy mi még jól emlékszünk azokra a társadalmi és politikai folyamatokra, melyek a kommunista diktatúrákban – így például Kínában – az úgynevezett kulturális forradalmakba torkolltak. Soraidat olvasva attól félek, Te valóban mindent meg is fogsz tenni azért, hogy Magyarországon végképp felszámold a művészet autonómiáját (miközben Európa boldogabb felén avantgárd művészként szolgálod ki az „innovatív” színházra fogékony fizetőképes keresletet). Itthoni szegénysorsú fiataljainkat viszont a társadalmi innováció „élharcosaként” egy olyan radikális „akcionalizmusra” biztatod, mely óhatatlanul eliminálja a kultúra eddig fölhalmozott értékeit.

S hogy miért adtam írásomnak ezt az arisztokratikus címet, hogy Dictum Factum? Arra szerettem volna ezzel fölhívni a figyelmedet, hogy az ókori latinok szerint a szavakba öntött gondolat maga is cselekvés, mely valósággá válik. Nem mindegy hát, hogyan fogalmazunk. Az én értelmezésemben nekünk, színháziaknak valójában ez a közvetlen „társadalmi felelősségünk”.

Budapest, 2012. június 13.

Szász Zsolt, Blattner-díjas bábművész