Ősz óta jobban üt - A János király a POSZT-on

A POSZT 9. szakmai beszélgetésén az Örkény Színház János király című előadását vitatta meg Stuber Andrea kritikus, Grecsó Krisztián író, költő, Bagossy László rendező,  Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója és Lévai Balázs moderátor.

JÁNOS KIRÁLY

Francia Fülöp! Mi személyesen Ott leszünk a csatában, és reméljük, Meglelünk, hol férfi küzd férfi ellen!

FÜLÖP KIRÁLY

János, te meg vagy sértve? Magadra veszed, Mi szükségszerű a politikában? Én? Csatában? Egy csata undorító!

A darabról:

Két nagyhatalom csatározik egymással: Anglia és Franciaország. A shakespeare-i királydráma Dürrenmatt gunyoros átiratában a hatalmi játszmák mai dramaturgiáját tárja elénk. Hősei nem évszázados távlatokban gondolkodó történelmi uralkodók, hanem a pillanatnyi állva maradásért taktikázó politikusok. A dramatizált krónikából komédia lesz. Ami a lázas csaták, királyházasságok, ígéretek, törvények, uralkodói tárgyalások és kézfogások után marad: a még reménytelenebb jövő.

Rockenbauer Zoltán az előadásról:

Kétórányi keserű kacagás: szatíra a hatalmi játszmák természetéről. A rivalizáló despoták hol összecsapnak, hol összekacsintanak, de alapjában véve remekül érzik magukat e harcban, mert kiválóan értik egymást. Végtelenül cinikus világ, amelyben az alávetettek sem érdemelnek jobbat, mint ami rájuk méretett. Leleményes díszlet, átgondolt rendezés, összeérett társulat, ahol nemcsak a főhősök, a mellékszereplők is sziporkáznak. Dürrenmatt Shakespeare-parafrázisa az Örkény Színház megszokottan magas színvonalú előadásaiból is kiemelkedik ötletességével.

A szakmai beszélgetésről:

Az előző esti előadás után a nézők véleményét kérdezték a darabról, akik egy videó riportban rendkívülinek nevezték a produkciót, intelligens színészekről, jó humorról, ötletes díszletről számoltak be, és volt, aki úgy vélte a János király egy komoly, aktuális darab a mai valóságról. Ennek kapcsán Lévai  Balázs azt kérdezte a jelenlévőktől, mennyire sikerült a rendezésnek egyensúlyoznia a direkt és az indirekt áthallások között.

Stuber Andrea szerint az előadás kerülte a napi aktualitásokat, direkt utalásokat, a jeleneteket nem lehetett egy az egyben megfeleltetni a mai valóságnak, de kétségtelenül általános ismerősség érzetet keltett valamennyi, köztük a francia II. Fülöp és az angol János király találkozása, – amikor megegyeznek miként lépnek szövetségre hozzátartozóik frigyén keresztül – ahogy keveredik a nagypiaci kofálkodás egy parlamenti vitanappal.

Grecsó Krisztián azonban úgy látta, hogy a nézőt folyamatosan megszólítja az előadás, szinte minden eleme a jelen közéleti szituációnak megfeleltethető. „Néha úgy éreztem, válaszolnom is kell a színen elhangzottakra, nem fogjuk megúszni azzal, hogy csak nézünk. Tiszta nyelven beszél ez a darab, könnyen dekódolhatóak az utalásai. (…) A csúcsjelenetek azok, amelyekben az iróniából hirtelen kitörvén a tragédia felé indulunk el” – fogalmazott az író.

Mácsai Pál elmondta, a János király a főiskolai osztályának egy fontos vizsgaelőadása volt 1983-ban, Kerényi Imre (a POSZT-on zsűritag) rendezésében. „Szemtelen politikai fricskázó parabola-jellege különösen erősen hatott az Ódry Színpadon, a nagyon késő Kádár-kori, fáradtan Brezsnyev szagú, elég reménytelen 80-as években volt egy szemtelen huzata. Nagyon szerették a nézők. (…) Természetesen akkoriban minden az oroszokról szólt a darabban. Eltelve 20 év a rendszerváltás után, megszervezve mindannyian azokat a történelmi tapasztalatokat, hogy nem változik lényegében az élet, természeténél fogva nem lehet érdekmentes a politika, csalódottak vagyunk. És ennek okairól pompásan szól ez a darab” – fejtette ki Mácsai Pál, mire Stuber Andrea megjegyezte, hogy Kerényi Imre elutasítja a gondolatot, miszerint az Örkény feldolgozása szemléletében hasonló az ő rendezéséhez, bár Stuber szerint mindkét előadás ugyanarról szól: a politika tisztességtelen, és az áldozatai mi vagyunk.

Ezután Lévai Balázs az előadás vizuális megoldásairól ejtett szót, a négyes rétegzettségű színpadi térről, amit vörös függönyök tagolnak, amelyek nyitódnak, csukódnak.  Grecsó Krisztiánban az a kérdés merült fel, vajon nem vagdossa-e szét túlságosan a jeleneteket az a filmes jelenettechnika, amit a díszlet meghatároz. „Az első alkalommal, amikor mögé látok a függönynek, örülök, hogy újat fedezek fel, de amikor sokadszorra ér ez az élmény, már nem olyan intenzitással élem meg” – közölte Grecsó, ám Lévai Balázs és Stuber Andrea következetesnek találták a térhasználatot.

„Nekem jól jött az az idő, amíg a díszlet sokféle asszociációs rendszerét megpedzettem magamban. Ezer dolgot juttathatott az ember eszébe a Shakespeare-i színháztól kezdve egészen odáig, hogy minek feleltethetők meg a rétegek: megmutatják a társadalmi szerkezetet, a nyilvánosság különböző szintjeit” – vélte Stuber Andrea.

Mácsai Pál pedig elárulta, hogy Bagossy László a munka kezdetén azzal indokolta a függönyös megoldást, a ’csíkokat’, hogy a darabban folyamatosan kifelé beszélnek, tetten érhető benne az a fajta nagyon modern politikusi technika, hogy ma minden kifelé történik a kamerák és a nézőközönség irányába, ami valamiféle egyiptomi kifordultságot feltételez. Míg Lévai Balázs azt a megfigyelést osztotta meg, miszerint az egyes rétegek váltakozása komikussá teszi a történéseket. Grecsó Krisztián pedig arról számolt be, még soha nem fordult vele elő, hogy a hatalom logikáját megértve arra gondoljon, milyen esendőek is a politikusok, és hogy elfogadja, nincs más választásuk, csak az, hogy kicsinálják egymást és népüket. Ezzel szemben Stuber Andrea épp arra tudott rácsodálkozni, hogy a hatalomgyakorlás egy élvezetes szellemi játék lehet, ha kellően gátlástalan hozzá valaki.

Lévai Balázs következő felvetésére: kit tekinthetünk a darab főszereplőjének, Bagossy László felelt: „Nyilván a fattyú és János király kettőse áll a középpontban. Általában a tapsrend szokta leképezni ezt a hierarchiát, egyébként gyűlölöm a tapsrendet, mert ki kell centizni, ki a fontosabb, pedig számomra minden részlet fontos. A fattyú figurája egyébként nem volt teljesen egyértelmű az elemzések során. A Kerényi-féle előadásban vad hittel veti bele magát a hatalmi játszmákba és azt gondolja, hatással tud rájuk lenni. A mi értelmezésünk szerint azonban nem egy naiv lélekről van szó, hanem egy számító alakról, aki megpróbálja lehetőségként felfogni, hogy János király tanácsadójaként munkálkodhat. A fattyú figurájának összetettsége jobban beleillik abba a keserű képbe, amit megpróbáltunk felvázolni” – mondta Bagossy László. „Ennyivel kiábrándultabbak lettünk” – jegyezte meg Stuber Andrea.

Mácsai Pál elárulta, hogy mindenki, aki fanyalog az előadás miatt, a fattyú szerepére, funkciójára kérdez rá. „Hiányzik az embereknek a pozitív hős, aki szemben a hatalmi mechanizmussal képes és merészel jobbító szándékkal fellépni. (…) Mások a történelmi tapasztalataim, mint az elődeimnek, tehát nem ismerem azt a fajta embert, aki morális tönkremenetel nélkül be tud állni a hatalom fősodrába, nem oldalt, ügyesen, csak időnként, ha muszáj, mint egy színházigazgató, hanem bent, a kellős közepén. Amikor a fattyú megérkezik, kapásból lemond az örökségéről, hogy bekerüljön a kellős közepébe a politikának, utána jön egy nő, akivel szövetséget köt, akit úgy dob el, mint egy darab véres húst, annak érdekében, hogy továbbéljen a fennálló rendszer, gond nélkül dobja  oda Angliát a pápaság elé, majd jön és mindenkit elküld a francba, átkozódik. Egy kétséges alak” – magyarázta Mácsai. Szavait Bagossy László egészítette ki azzal, hogy bár a fattyú János királyhoz hűséges, ennek az az oka, hogy össze van vele láncolva, szimbiózisban léteznek, együtt kell haladniuk és együtt kell elbukniuk is. Polgár Csaba megerősítette, hogy az ő figurájának persze fontos a hűség, de nem akar az első sorba kerülni, mert tudja, hogy akkor nagyon hamar lelövik.

Lévai Balázs ezt követően arról faggatta Mácsai Pált, hogy működik az előadás annak függvényében, hogy éppen mi történik a világban. „Mindig tetszett a közönségnek, de ősz óta érezhető, hogy jobban üt. Akkor kezdett el megremegni az emberek eurója és a forintja. Abban azért még hittünk, hogy az Európai Unió megoldás, mert annyi bölcsesség, annyi nagy ország és történelmi tapasztalat gyűlt össze benne, de kiderült, hogy nekik sincs fogalmuk arról, hogy holnap drahma vagy forint lesz a valuta, kiderült, hogy improvizálnak, a színház pedig tele lett” – fedte fel Mácsai Pál.

Majd Lévai Balázs megjegyezte, a darab azzal játszik, hogy a közönség nem csak nézője, hanem történetének részese, polgár, akit mélyen érint a királyok hatalmi harca. Stuber Andrea pedig megkérdezte, szoktak-e beleszólni az előadásba.

„Eddig kétszer fordult elő, hogy amikor egy beépített polgár feláll és felszólal a nézőtéren, valaki azt hitte, egy renitens nézőről van szó. Volt már olyan, hogy belekapaszkodtak a kabátjába és megpróbálták visszarántani, az is előfordult már, hogy azt gondolták, az előadás egy tévés kvízműsorba fog átváltani, és ha kedvesek akarnak lenni hozzánk, akkor tippeket kell adniuk, ki legyen a király. De van egy stratégiánk arra, ha valaki bekiabálná kit válasszon a nép: ebben az esetben a beépített polgárnak vitába kell szállnia a nézővel és meg kell győznie, hogy nincs értelme véleményt nyilvánítani, mert ha az egyik ellenében beszél, a másik bosszúját vonja magára. Készen állunk bármilyen atrocitásra” – árulta el Bagossy László.

Az utolsó jelenetről is szó esett, amelyben a fattyú Fülöp üvölt a még életben maradtaknak illetve a nézőknek, hogy „törpe vagy, ez egy törpeország”. Grecsó Krisztiánt meglepte ez a vádló hang, amit épp ez a kevéssé hiteles figura üt meg. Stuber Andrea azonban nem fedezett fel stílustörést, és A revizor-beli  „magatokon röhögtök” mondatot idézte. Arról, hogy az említett jelenet mennyiben működött a POSZT-on, Bagossy elárulta, vitatkoztak arról, hogy fel kell-e oldani azt a feszültséget, amit a fattyú kifakadása megteremt, de úgy találták nem szükséges.

Ezután Stuber Andrea arról ejtett szót, hogy az Örkény Színház saját kis teréből rendszerint a nagyszínpadra kényszerül a POSZTon és ezért eleve hendikeppel  indulnak a színészek. Bagossy pedig úgy érezte, idén a színészek jól tudtak lubickolni a pécsi színház nagy neobarokk környezetében, ráadásul az a kórus, aki megjelenik a darabban, nagyszerűen szólalt meg.

A színészekről a János király egyik központi figurájára terelődött a szó, Arthurra, aki János unokaöccse, Anglia jogos örököse, és akit az előadásban egy bábfigura jelenít meg. Grecsó Krisztián eleinte furcsának találta, hogy a színészek teszik élővé azt az alakot, akinek sorsa körül a legnagyobb vita kavarodik, de ellenérzését feloldotta az a pillanat, amikor a báb magától megmozdult. Stuber Andrea pedig méltatta a bábhasználatot, lévén Arthur az a szereplője a történetnek, akivel minden félnek szándéka van, de mindenki csak a saját érdekének érvényesítéséhez használná föl.

Végül egy néző számolt be arról, milyen szédületes hatást tett rá az előadás, majd Koltai Tamás mondott véleményt: „Itt semmi sem őszinte, minden csak szerep. Az egymás után feltáruló színpadok mindig új teret teremtenek, ami szerintem folyamatossá tudja tenni a jelenetezést. Minden alkalommal lelepleződik valami, amiről azt hisszük, hogy valódi, de kiderül, hogy nem, még a háttérben felakasztott halottak is visszaintegetnek. Az én számomra ez egy maximálisan teátrális színház volt.”