A „provokálás kultúrája" - Avignonról, fesztiválról, illúziókról

Részletek Matei Vişniec Szubjektív jegyzetek a 2011-es Avignoni Fesztiválról című írásából. A Párizsban élő neves román drámaíró, aki évtizedek óta rendszeres vendég Avignonban, többek között azt írja: „mintha a nagy európai fesztiválokat nem kulturális tudatossággal rendelkező emberek vezetnék, hanem az ő tudatalattijuk."

Az Avignoni Fesztiválon minden évben új rekordot döntenek: a nem hivatalos programban meghirdetett előadások száma évről évre nő. A 2011-es fesztiválon sincs ez másképpen: 1143 előadással soha nem látott bőség árad minden műfajban (színház, tánc, báb, pantomim, utcaszínház, tárgyak színháza, árnyjáték, improvizációk a közönséggel, zene stb.).

Jegyezgetem noteszembe az újabb számokat, amelyek egyébként hidegen hagynak, mint minden, ami a mennyiségre vonatkozik (a művészetben a mennyiségből sohasem lesz minőség, a hegeli és marxi dialektikának ez a szabálya talán más területeken lehet „produktív"). Tehát: 25 ezer színházi előadást terveznek 116 színházban és játéktérben, 969 társulat van jelen Avignonban, ami kb. 6 ezer művészt jelent, az előadások 20 országból érkeztek, többek közt Romániából, Olaszországból, Dél-Koreából, Tajvanról... Körülbelül 4 ezer színház- és művelődésiház-igazgató lohol egyik előadásról a másikra, hogy „bevásároljon", pontosabban, hogy beszerezzen előadásokat a következő évadjához...

Egy másik elég érdekes szám: úgy tűnik, hogy a Franciaországban látható előadások 25 százalékát itt Avignonban „vásárolják" meg, ami sokat elmond ennek a színházi „vásárnak" a fontosságáról. Greg Germain, az „Avignon Festival & Compagnie" Egyesület elnöke, aki a hatalmas off-eseményeket koordinálja, azt nyilatkozza a sajtóban, hogy Avignonban minden júliusban 30 millió euro értékű szerződést írnak alá. Nem tudom nem észrevenni, hogy egyfajta „technikai" nyelvezet kezd beszivárogni egyes kulturális potentátok nyilatkozataiba. Végül is bármely (legyen az légügyi, mezőgazdasági vagy könyv-) vásáron vagy szalonon kötnek szerződéseket, és annak az „eseménynek" a sikere, amelynek kereskedelmi jellege is van, nem mérhető mással, mint mennyiségekkel, például a megkötött szerződések számával vagy ezek pénzbeli értékével...

Kénytelen vagyok bevallani: valami elkezdett fárasztani ezen a fesztiválon, ahova 1990 óta mindig eljövök, és ahol 1992 óta minden évben szerepel egy vagy több előadásom az off-programban. Pontosabban, pár éve nincsenek illúzióim, már nem azért jövök Avignonba, hogy olyan színházat lássak, ami lelkesít (majdnem azt mondtam, ami „minőségi"). Legalább négy vagy öt éve a hivatalos programból kevés előadás tűnt „megkerülhetetlennek" illetve igazán „fontosnak". Az off-programban pedig elhatalmasodott az amatőrizmus, egy szép napon valószínűleg meg kell majd alapítani az off-off-ot az amatőröknek, hogy az off maradhasson a hivatásosoknak.

(...)

Ami ebben az évben a pápák városában szórakoztat a következő: felfedeztem, hogy a kínaiak, akik mindent másolnak, ami nyugatról jön (a demokrácia kivételével), „társultak" az Avignoni Fesztivállal. Nem titok, az Avignoni Fesztivál sok országot és várost megihletett, hogy hasonló eseményekkel próbálkozzanak. Idén júliusban a pápák városát elözönlötték a kínaiak, tulajdonképpen egy impozáns kínai „delegációról" van szó, akik azért jöttek, hogy a fesztivál működési mechanizmusát tanulmányozzák. Mindezt azért, mert 2008-tól a kínai főváros hasonló rendezvényt szervez, a pekingi Off Fesztivált. Alá is írtak Avignonban „testvérfesztiváli" egyezményt a pekingi fesztiválszervezők és a pápák városának off-szekciója. Azt is megtudom, hogy a kínai delegáció azért nézi az előadásokat, mert válogatnak a szeptemberi pekingi fesztiválra. Nem tudom, vajon a kínai delegáció részt vesz-e a szép számú kollokviumon és vitafórumon, amelyek a fesztivállal párhuzamosan futnak – ezek igazi leckék demokráciából és polgári öntudatból... Egyes viták annyira élénkek a közönség erélyes közbeszólásaitól, hogy nekem az antik „agórák" szellemét idézik, amikor a polgárok a görög városok terein beszélték meg a város ügyeit.

Az utóbbi években kevés előadás tetszett a hivatalos programból, de nem volt ellenemre, hogy egyesek botrányokat gerjesztettek. Belátom, kezdek ellentmondásba keveredni. Nem szeretem a két igazgató koncepcióját, akik 2003 óta állítják össze a fesztivál hivatalos programját, de imádom a felszított polemizálásokat és vitákat arról, mi is kellene, hogy legyen a színház.

Nekik kettőjüknek, Hortense Archambault-nak és Vincent Baudriller-nek azt rótták fel, hogy minden áron provokálni akarnak, és amit ők ajánlanak, már nem is művészet... Az idei év úgy tűnik nyugodtabb volt... Az elmúlt évek nagy „botrányai" ellobbantak és vitákká szelídültek. A közönséget meglehetősen megosztotta például egy táncelőadás, az Enfant (Gyermek), Boris Charmatznak, az idei fesztivál társult művészének alkotása. Egyesek szerint egyenesen „szélhámos"(mert gyermekeket használt fel az előadáshoz), mások üdvözölték koreográfiájának emocionális hatását... Semmi súlyos nem történt, egyszerűen különböző véleményen voltak olyanok, akik nem ugyanazokat a dolgokat szeretik, és nem egyazon színházi jelrendszerért, nem ugyanazokért a művészi elképzelésekért lelkesednek.

Félek, hogy az avignoni közönség megszokta a túlzásokat és a provokációkat, és már nem csodálkozik semmin. Valójában relevánsabb jelenség előtt állunk, kulturális és szociológia szempontból is: az Avignoni Fesztivál olyan hely, ahol Európa pszichoanalízise folyik. A globalizáció következtében Európa elvesztette vezető kulturális szerepét, a világ kulturális központjának státusát, az emberiség ihletőjének szerepét. S akkor mit tesz Európa ebben a helyzetben? Elmerül a tagadásban, a neoavantgárdban, amit lényegében intézményesít. Mivel az Avignoni Fesztivál szellemisége az európai kulturális porond egyik domináns tényezője, a „provokálás kultúrája" mindenhol behelyettesítette azt, ami addig egyszerűen a kultúra volt vagy provokálás a kultúra által. Ez olyan, mintha a nagy európai fesztiválokat nem kulturális tudatossággal rendelkező emberek vezetnék, hanem az ő tudatalattijuk. Ők tulajdonképpen kontinensünk sebzettségét képviselik, és Franciaország kulturális nagyhatalmiságában „sebzetten", hangot ad ennek a tendenciának. Amit valahogy így fordíthatnánk le: ha amúgy sem vesznek komolyan, ha már úgysem vagyunk a világ figyelmének középpontjában, ha elvesztettük jelentőségünket és közönségünket, akkor elkábítunk mindazzal, ami még „modernebb", még harsányabb, még erőszakosabb, még vadabb, még zsigeribb, még vulgárisabb, még szennyesebb, még nonkonformistább, még sikamlósabb, még destabilizálóbb, még ocsmányabb, még emészthetetlenebb, még provokálóbb.

Mindabból, amit az európai fesztiválok „programjukra" tűznek, a fiatal rendezők és az „előadásalkotó" státusára vágyakozók a következőket szűrik le: hogy komolyan vegyék őket, teljesen le kell mondaniuk a színház irodalmi dimenziójáról (általában a költészetről és a szóról); a mozgásra, technikai újítások használatára kell feltenniük mindent, és elsősorban a látványra, hogy „érzelmeket" keltsenek; továbbá a színész bábu, akit bántalmazni kell, földhöz vágni, talán megalázni és eltorzítani, hogy „eseményt" alkossanak; a siker kulcsa egy vizuális, hangos, szagos és esetleg tapintható termék, aminek észlelési területe semmiképpen sem a racionalitás („gyertek színházba, felizgatjuk az emberben rejtőzködő vadállatot" – íme ennek a megközelítésnek a mottója).

Avignonban senki sem csodálkozik, ha a színházterembe lépve füldugót nyomnak a kezébe. „Ebben az előadásban a hangok és zajok egyes dobhártyák számára túl erősnek bizonyulhatnak", mondják a közönségnek, akiket arra kérnek, hogy használják az ingyenes fülvédőket, ha nem tudják elviselni a decibelek intenzitását. Egy fiatal, 32 éves rendező, Vincent Macaigne előadásának esete ez, aki átírta William Shakespeare Hamletjét a darab egyik mondata szerint: „valami bűzlik Dániában". Így az ő teljes Hamlet-víziója agresszív és hisztérikus, a szereplők egy kloákaszerű térben játszanak, a nézőket az első sorokban néha sárral fröcskölik le, a színészek, akik közül egyesek teljesen meztelenül játszanak, egész előadás alatt kiabálnak és üvöltenek... A rendező befutott, jó esélye van arra, hogy az idei fesztivál legprovokatívabb előadásának kiáltsák ki (amúgy odaillő címmel: „ Legalább egy remek holttest lehetek").

Visszatérek a saját ellentmondásaimhoz: a provokatív előadások nem hagynak hidegen, az undor által inspirálnak, „önutálatot" gerjesztenek. Nem tudom nem összefüggésbe hozni ezt a jelenséget a többi disznósággal, ami bolygónkon történik. Igen, mi emberek ellentmondásos és gusztustalan állatok vagyunk, létre hoztunk egy egoista fogyasztói társadalmat és egy tartalmatlan demokráciát, megtűrünk egy alávaló politikai osztályt, és a gyermekeinknek egy kegyetlen világot készítünk elő... Szociális, emberi, történelmi, morális kudarcunk beteljesedett, és ha még itt-ott maradna is bennünk egy kis jóérzés, el kellene fogadnunk a színészek ajánlatát, hogy a sárban fenteregjünk, amit Vincent Macaigne díszletének fő alkotóelemévé tett.

Avignonban egyes „művészek" ordibálása, mint Vincent Macaigne-é, nem sorolható semmilyen művészeti ágba, az pszichoanalízis és terápia. Az ilyen előadás könyörtelen diagnózis. Olyan, mintha elmennél az orvoshoz, aki azt mondja neked tízpercnyi vizsgálgatás után, hogy rákod van. „Nem lehet, mondod az orvosnak (művésznek), aki megvizsgált, én saját lábamon jöttem ide, különben is Provance-ban vakációzok, délelőtt pár pompás falut látogattam meg Lubèronban, egy provance-i specialitásokat kínáló vendéglőben ebédeltem, ami elkápráztatta az ízlelőbimbóimat... Hogy meri egyből azt mondani nekem, hogy rákos vagyok?" Hát igen, így van, ismétli meg neked a művész-orvos a hivatalos programból, önt egy nyomorult rák emészti, és az ön teljes családja haldoklik, ahogy a teljes társadalom, amiben él. Ön egy hanyatló egyén, gyakorlatilag menthetetlen, de tisztánlátása miatt, ahogy szembenézett magával az előadásomban, mégis engedje meg, hogy megszorítsam a kezét. Ön kiváló közönség." (...)

Fordította: Kulcsár Edit

Megjelent a bukaresti Teatrul Azi színházi folyóirat 2011/10-11. számában. 

Matei Vişniec költő, dráma- és prózaíró. Romániában, a bukovinai Radócon (Rădăuţi) született 1956-ban. 1987 óta Párizsban él. Drámáit több mint 30 országban játszották, 25 nyelvre fordították le. Magyarul a III. Richárd betiltva című drámakötete (Koinónia, 2010) és a Pánikszindróma a Fények Városában (Kalligram, 2011) című regénye olvasható.

Forrás: Szín-Tézis, Csokonai Színház