A színészek olyanok, mint az illat: emlékébresztők - mondja Almási Éva, aki mostanában szemlélődik, a köznapi etikán töpreng, és valami nagyon fontosra tanítja meg unokáját, miközben a menhelyről befogadott kutyussal bajlódnak. A Kossuth-díjas művész, aki most lett hetvenéves, figyelmeztet, hogy rendhagyó születésnapi beszélgetésre készüljek: mint előrebocsátja, nem megadott évnapokon, hanem bizonyos életkörülmények hatására szokott összegezni, és nem feltétlenül a hajdani szerepekre tekint vissza. Inkább saját életével néz szembe.
- Jólesik, persze, hogy sokan emlegetik még a száz fölötti szériát megért Képzelt riportot, Spanyol Izabellát, Hedda Gablert és egyéb szerepeimet - vallja be. - Mi, színészek, olyanok vagyunk, mint az illat, amelyiktől szép emlékek élednek újra. Fiatalság, első szerelem... Nekem pedig többek között az adott maradandót, hogy szerencsém volt több mint százszor együtt játszani Sulyok Máriával a Régimódi történetben, és így közelről figyelhettem meg a színházi létezés méltóságát, a próba- és a színészi etikát. Ennek lényege, hogy minden jelenetnek megvan a színpadi ideje, persze akadnak, akik lopnak a partner idejéből. A nagyok, akikkel volt alkalmam együtt szerepelni - Dajka Margittól és Garas Dezsőtől, Kiss Manyin és Márkus Lászlón át a szerencsére köztünk élő Psota Irénig és Törőcsik Mariig - partnerként nem elvettek, hanem éppenséggel adtak, és folyton figyeltek a másikra.
Ösztöneire hallgatva
Azelőtt kapta meg első főszerepét, hogy elkezdte volna a főiskolát. A felvételi első fordulóján a zsűriben ott ült Szinetár Miklós, aki akkor szervezte meg a mai Thália helyén a Petőfi Színházat. A vizsga után felhívta az Almási szülőket, engednék-e, hogy lányukat szerződtesse: Brecht Koldusoperájának Pollyját játszanák, Domján Edittel felváltva.
- Hályogkovács módjára beléptem egy főszerepbe - idézi a pályakezdést a színésznő -, hiszen addig nem jártam színházba, csak a Zeneakadémiára hegedűművésznek készülő konzervatóriumi növendékként. Később döbbentem rá annak a súlyos felelősségére, hogy az ember ott áll a színpadon a nézősereg előtt. És bármilyen furcsa, ez az érzés az idő múltával fokozódik.
Negyvenévesen tiltotta meg még a családjának is a születésnap-ünnepléseket. Nem a kerek évforduló miatt, hanem az ösztöneire hallgatva, mint sok más esetben is.
- Renitens vagyok - szögezi le. - Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek szabályok az életemben, hiszen olyan pályát választottam, amelyet írott és íratlan formulák határoznak meg, és ezeket mind egy szálig betartom. A színész élete olyan, mint a sportolóé: fizikálisan és mentálisan is másként kell élnie, amikor próbál vagy szerepel. Máskor viszont érvényesítem a szabadságvágyamat, és ennek gyakran megfizettem az árát. Nem rejtem például véka alá, hogy nem szeretem, ha azt érzem, át akarnak lépni a korosztályomon, ugyanis fontosnak tartom a folytonosságot. Bosszant a pökhendiség, megalázónak tartom, ha egy megbeszélt időpontban nem hívnak vissza. Nem mint művész sérelmezem ezt, hanem mint állampolgár, mint udvarias ember, aki még az ismeretlen üzenethagyónál is jelentkezik. És ellenzem, hogy bezárjanak színházakat, mert azokat ugyanúgy már soha többé nem tudják megnyitni.
A világ körforgásán is szívesen gondolkodik mostanában, amire tudat alatt talán Vörösmarty Mihály körkörös felépítésű Csongor és Tündéje késztette, amelyben néhány éve Mirigyet alakította, és máig áradozik róla: - Micsoda fantasztikus darab, milyen csodálatos nyelvezet!
Körfogáselmélet
- Már általános iskolában beírták a bizonyítványomba, hogy "egyéb" származású vagyok - vált témát. - Ez akkoriban a társadalmilag legkevésbé támogatott kategóriát jelentette, ennél még a veszélyesnek tartott "értelmiségit" is könnyebben elfogadták. Azt sem restellem, hogy szegény családból származom, és anyukám megtanított rá, hogyan kell egy tojásból kettőt csinálni. Nekem ez nem fáj, mert ezzel együtt nagyon szép gyerekkorom volt. De azt érzem, hiába lettem színész, "értelmiségi", ma is "egyéb" vagyok. A mostani társadalmi-politikai megítélés alapján mindenki annyit ér, amennyi pénze van. Nem tudtam, de nem is akartam anyagi javakat felhalmozni.
Pillanatnyi gondolkodás után helyesbít: - Bár egyszer gyűjtöttem: Kaló Flórián 1984-ben Egyedül címmel monodrámát írt Domján Editről. Jó előre kuporgattam a keresetemet, hogy annak próbaidőszaka alatt ne kelljen rádióba, tévébe, szinkronba rohangálnom. Ez a darab olyan volt számomra, mint egy szeánsz: nagyon jóban voltam Domján Edittel.
Pályatársai többségéhez hasonlóan a hetvenes-nyolcvanas éveket színházi szerepei mellett végigfilmezte-tévézte a forgatásdömpinges szép időkben. Emlékeztetőül csak pár cím: Bánk bán, Egy szerelem három éjszakája, Kreutzer szonáta. Eközben megszületett, majd cseperedett a színészházaspár - férje Balázsovits Lajos színész - lánya, Edit. Kevéske szabadidejük attól fogva róla szólt, ennek ellenére a karácsonyból is csak a szenteste maradt, amikor a színésznő elővette gyerekkori hegedűjét, és eljátszotta a Csendes éjt. Úgyhogy elkelt a nagymamák segítsége.
Balázsovits Editet azonban nyilván nem zavarta a színészgyereklét, hiszen maga is követte szülei pályáját.
- Nem volt könnyű a dolga a szakmában amiatt, hogy a mi lányunk - véli Almási Éva. - Magamon is észreveszem, hogy a hozzám közelálló kollégák gyerekével elnézőbb vagyok, mint azokkal, akik anyja-apja közömbös a számomra. Még a zenészénél is szubjektívebb pálya a miénk. Ott alapfokon eldönthető, hogy valaki le tudja-e játszani Beethoven F-dúr románcának a hangjait. A színészetben vagy tetszik nekem valamitől egy alakítás, vagy nem tetszik. Ezt tudomásul kell venni. Szakmai tanácsot csak akkor adtam Editnek, amikor maga kérte, vagy ha én voltam a rendezője, például a Dühöngő ifjúságban. Amikor a próbafolyamat olyan, mint a szerelem. Abba meg minek szóljon bele egy harmadik?
A mai korban nézelődni kell
A kérdésre, hogy mikor és miben látjuk legközelebb, azt mondja, nem vállalt mostanában semmilyen feladatot. Úgy gondolja, a mai korban nézelődni kell.
- Nem hiszem, hogy elhappolnak előlem valamit, elvégre hetvenéves színésznőket nem szülnek az anyák - húzza alá. - Ha valaki azt mondja, hogy erre a hetvenévesre van szükség, és az a munka a megszólítottnak is tetszik, akkor majd meglátjuk. Addig meg megtanítom az unokámat néhány dologra. Most éppen a könyörületre, amely hiányzik a világunkból. Kivettem a menhelyről egy kutyát, noha vele kétségkívül sokkal több baj van, mint egy pedigréssel. Szerencsétlen állat fél, mert nyilván agyonkínozták, ugyanakkor a végtelenségig igyekszik alkalmazkodni. Nem az a fontos, hogy szép vagy csúnya a kiskutya, hanem az, hogy szeresse őt a fogékony életkorban levő gyerek, gondoskodjon róla. Ettől később talán az öregekkel, a betegekkel, a szegényekkel és minden rászorulóval szemben irgalmat fog gyakorolni.
A család szintén befogadott macskája halálosan zokon vette a kutya érkezését. Nem dorombol, nem hízelkedik azóta, és döbbenten szemléli, ha a kutyus a háziaknak kedveskedik. Gazdasszonya pedig filozofikus párhuzamra jut.
- Igazából mindig olyan voltam, mint ez a macska. Megbántódtam, elvonultam, és egyedül nyalogattam a lelki sebeimet, mint ő a magáét a bokor alatt - árulja el.
Szerző: Mátraházi Zsuzsa / MTI Press