Egy autodidakta színészről

Solymár Dániel kapta az idei évad színésze díjat a Magyarországi Német Színház (Deutsche Bühne Ungarn - DBU) évadzáró fesztiváljának zsűrijétől, és a közönség szerint is ő lett az évad legjobbja. Ősztől osztrák közönségnek játszik: egy salzburgi szabad társulatnál folytatja pályafutását.

- Nem számítottam arra, hogy én kapom ezt a díjat. Én Detlef Trippelnek, a Theater (Off)ensive színészének adtam volna az elismerést, aki a két társulat közös produkciójában, a Wallenberg, avagy végjáték Lubjankában című darabban Joker szerepét játszotta - mondta az MTI-Pressnek a 29 éves színész, aki hatodik évadát töltötte a szekszárdi színházban. - Valamilyen szinten persze megérdemeltem a díjat, nagyon sokat dolgoztam idén és a múlt évadban is. Mindig törekedtem arra, hogy fejlődjek, hogy mindent beleadhassak a szerepeimbe.
- Autodidaktaként hogyan jutott el hat év alatt idáig?
- Ha a német kiejtést és nyelvet nézzük, azt gyerekkoromban megkaptam, hiszen Németországban születtem. Anyai nagyapám 1956-ban menekült Németországba, édesanyám 1961-ben követte őt. Apai nagyapám szintén '56-os menekült, ő Ausztráliába került, édesapám ott született 1959-ben. A szüleim Németországban ismerték meg egymást, tizennégy éves koromig ott éltünk. Bár otthon magyarul beszéltünk, Münchenben nevelkedtem és jártam iskolába.
- Lehetett volna német színész is...
- Jó úton haladok efelé, mert Salzburgba szerződtem a Theater (Off)ensive-hez, ami a szerencsés Wallenberg-koprodukció gyümölcse.
- Németországban is ismerkedett a színjátszással?
- Jártam egy színjátszó körbe, amit Győrben folytattam az evangélikus gimnáziumban, és a Győri Nemzeti Színház stúdiójában is. Ma sincs színész végzettségem. Amikor Goór Nagy Mária színi tanodájának első évének vége felé jártam, találtam egy cédulát a fali újságon azzal, hogy a szekszárdi német színház németül beszélő színészeket keres. Jelentkeztem, és egyből címszereppel kezdtem az Emil és a detektívekben. Rá egy évre már alkalmazásban álltam. Úgy éreztem, beigazolódott: nem kell befejeznem az iskolát. Azóta is dogozom, amit sok végzett színész nem mondhat el magáról.

Solymár Dániel a Leonce és Lénában (forrás: dbu.hu)

- Amit tanulhatott volna a tanodában, a színpadon sajátította el?
- Mindenképpen rengeteget tanultam a hat évad alatt, sokkal többet, mint egy színitanodában. Itt az egyik munkafolyamatból a másikba ugrik át az ember, több darabot próbál egyszerre. Egy iskolában ez nem fordul elő. A tanodában nagyon jó tanáraim voltak, de a szüleim nem tudtak anyagilag támogatni, éjszakánként dolgoztam azért, hogy nappal iskolába járhassak. Most is úgy gondolom, hogy a színész képzettség megszerzése nem feltétlenül szükséges.
- Tucatnyi szerep van ön mögött a DBU-ban, a Kastner-gyermekdarabtól kezdve klasszikusokon át az említett Ernst Pichler Wallenbergjéig. Melyik a legemlékezetesebb alakítása?
- Ebben az évadban a Büchner-darab, a Leonce és Léna címszerepe volt a kedvencem. Egyrészt a főszerep miatt, másrészt sok lehetőség van benne arra, hogy megmutassa magát az ember: a herceg egyik pillanatban rezignált, másik percben nagyon boldog. Amikor próbáltuk, a magánéleti dolgaim sem úgy alakultak, ahogy szerettem volna. A magánélet segített építeni a szerepet, a szerep pedig segített abban, hogy megoldódjanak a gondjaim.Georg Büchnernek nem egyszerű a nyelvezete, nem olvastam a magyar fordítást, de biztosan abban is elég nyakatekert mondatok vannak. Érdekes volt megbirkózni a szöveggel, úgy tűnik, sikerült.

- Korábbi sikeres alakítása volt az Ödön von Horváth-darab átdolgozott változatában Alfonz szerepe. Hogyan érezte magát a "hit.remény.szeretet" kissé groteszk világában?
- Az előző évadban az volt a legkedvesebb szerepem, sokszor és sok helyen játszottuk Lena Stammal, aki akkor lett az évad legjobb színésze. Előadtuk osztályteremben, lépcsőházban, aulában. Az volt a varázsa, hogy mindig más volt a szituáció, sok volt az interakció a diákokkal, érdekes volt tapasztalni, hogyan reagál a közönség.
- Van, amit nagyon szívesen színpadra vitt volna?
- Szívesen játszanék el egyszer egy nagyon gonosz szerepet, például Jagót. 
- A DBU-ban több rendezővel dolgozhatott, a színház rendezője, a Temesvárról érkezett Florin Gabriel Ionescu és az osztrák Verena Koch két külön világból jött Szekszárdra. 
- A két megközelítés különbözik, de a sokrétűség ötvözete adja az összképet. Florin alig beszél magyarul. Németül játszunk, ő románul vagy angolul instruál. Abban nem tud segíteni, hogy egy szövegrészt miképpen mondjak el, mert nem ismeri a német nyelv adott rétegét, de jól látja, hogy mikor nem helyes a gondolat a mondat mögött. Verena nemrég még tanított a linzi színművészeti akadémián, ő úgy kínozta az embert, mintha még diák lenne. Nagyon sokat tanultam minden egyes rendezőtől, és mindig több lettem ezáltal.
- Milyen lehetőségei vannak a német színjátszásnak Magyarországon? Milyen átjárás van a magyar nyelvű színjátszás felé?
- Szekszárd egy kicsit elszigetelt, magyar nyelvű színház nincs is, csak vendégjátékok voltak, amíg a Babits Művelődési Ház még működött. Nyolc évig Budapesten laktam, sok évadot úgy töltöttem el Szekszárdon, hogy ott is fenntartottam egy lakást. Nem kevés színházi embert ismerek Győrött, Budapesten és Szekszárdon, mégis nehéz az átjárás. Magyarul színpadon csak a Budaörsi passióban játszok, ahol most Keresztelő Szent Jánost és Nikodémust alakítom.

 - Nyilván Salzburgban egészen más lesz színpadra lépni anyanyelvi közönség előtt.

- Sokszor van úgy, hogy Magyarországon nem értenek meg minket. Más lesz a salzburgi színház is, nem kőszínház, hanem off-társulat, gyakorlatilag anyagi támogatás nélkül tartják fenn magukat. Örülök, hogy tudnak alkalmazni. Remélem, lesz lehetőségem nem csak Ausztriában, hanem Németországban is. Sok helyen tudok játszani, filmezni is tudok, amit nagyon szeretek. Salzburgban ősbemutatóval készülünk, egy osztrák írónő, Catherine Aigner Szemek mögött című darabjával.
- Láthatják-e még a DBU-ban?
- Nem úgy megyek el, hogy soha nem jövök vissza. Remélem, létrejöhet egy olyan koprodukció, mint a Wallenberg, és vendégként hazatérek.

Szerző: Tóth Ferenc, MTI-Press