"Mások véleményétől függök" - Székely Csaba drámaíró mesélt

Székely Csaba drámaíró darabja, a Bányavirág, a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadásában a Magyar Színházak XXIV. Kisvárdai Fesztiválján vendégeskedik. Ennek kapcsán mesélt a szerző.

A Bányavirág fődíjat kapott a POSZTon. Most sztár vagy?

Székely Csaba: A fődíjat az előadás kapta, amiben én csak egyetlen összetevő vagyok a sok közül, mondjuk az ízfokozó vagy a zsírtalanított kötőszövet. A sztárok különben is Pesten élnek, láthatóak, könnyű őket behívni tévéstúdiókba stb. Én viszonylag eldugott helyen lakom, és nem érzem magam otthonosan a reflektorfényben.

Mikor voltál népszerűbb: fiatal korodban, hosszú hajjal, vagy most, amikor híres drámaíró lettél?

Székely Csaba: Köszönöm az öregítést. Most ismertebb lettem, mint néhány évvel ezelőtt, biztosan a haj miatt van, és ez maga után von némi népszerűséget, meg ennek az ellenkezőjét is. Nem vagyok híres. Molière híres, meg Harold Pinter, meg Darth Vader. Én csak író vagyok.

Mikor gondoltad először, hogy jó lennél drámaírónak?

Székely Csaba: Ritkán vagyok biztos abban, hogy amit csinálok, az jó. Mások véleményétől függök, ez fel tud dobni vagy mélyre tud repíteni. Abban vagyok biztos, az írás az egyetlen munka, amit szeretek csinálni, és hogy ebben a pillanatban mindenféle írás közül drámaírással foglalkozom a legszívesebben.

Drámaíró-hangzású neved van? Szerintem nem.

Székely Csaba: Végül is, mit tartunk jó hangzású írónévnek? Általában azt, amelyik úgy cseng, mintha álnév lenne, vagy mintha viselője a Nyugatosok közül lépett volna ki, esetleg valamelyik novellájukból. Kortársak közül kedvenc nevem a Deres Kornéliáé. Nekem nem jött össze ilyen regényes név, de hát József Attilából sem a neve miatt lett magyarköltészetnapja.

Korábban említetted, hogy a jelenetírás okoz örömet. Milyen jelenetnek örülsz a legjobban?

Székely Csaba: Annak, amelyik jól működik a színpadon. Amikor valami úgy sikerül, hogy nincsenek benne fölösleges sallangok, csak a meztelenre vetkőzött élet, ami a szereplők élete, és egyúttal az enyém is, meg a tied is. Ezenkívül szeretem, ha sikerül meghökkenteni a nézőt.

Mi az, amit nem szeretsz a Bányavirágban?

Székely Csaba: Az, hogy nem sikerült elég nyilvánvalóvá tennem, hogy a darab vállaltan kapcso- lódik Csehovhoz és McDonagh-hoz, valahogy úgy, ahogy Tarantino használja a távol-keleti akciófilmek vagy az amerikai B-filmek elemeit. Nem tudom kezelni az olyan helyzetet, amikor felmerül a szerzői eredetiség kérdése olyan formában, mintha szégyellnem kellene magam, amiért más szerzőktől merítettem. Ha ezt előre látom, okosabban csinálom.

Első köteted paródiákat tartalmazott. A második drámákat fog. A harmadik mit?

Székely Csaba: Nem biztos, hogy a második drámákat fog. Nálunk kialakult az az ostobaság, hogy kötetek számával mérjük az írói értéket, de nem vagyok túl jó véleménnyel a könyvkiadásról, ezért aztán akkor sem fogok felvágott erekkel, benzintől lángolva a folyóba ugrani, ha soha nem jelenek meg szépen befűzve.

Értesz a színházhoz?

Székely Csaba: A legfontosabbat tudom róla: hogy az egész világ az, és hogy színész benne minden férfi és nő. Aztán ott vannak még a gyerekek is, ők a kritikusok meg a dramaturgok. A többit még tanulom.

Mit gondolsz a hagyományos formákról?

Székely Csaba: Nem vagyok sem hagyományos, sem új forma párti. A fából faragott, az üvegből öntött vagy a digitálisan rajzolt sakkfigura jobb? Ha jól játszol, akkor mindegy. Viszont azt is gondolom, hogy könnyebb megszeretni azt, amihez hozzáérhetsz, amit kitapinthatsz, ezért jobb a faragott és öntött figurákkal kezdeni.

Hát a posztdramatikus színházról?

Székely Csaba: Gumicsont a színháztudósoknak. Egy divatos elnevezés, amit húsz-harminc év múlva talán ugyanolyan kínos lesz használni, mint a nemrég igen népszerű „posztmodern” szót. Most körülbelül azt a színházat értjük alatta, ahol a szöveg, bár nem tűnik el, de nem uralja az előadást, hanem egy vonalba kerül a színházművészet más komponenseivel. Akkor most nevezzünk el poszt-akárminek mindent, ahol egyik vagy másik alkotóelem más pozícióba kerül, mint korábban. Hívjuk poszt- autónak azt, ahol jobb oldalra kerül a kormány és középre a kilométeróra.

Mit üzensz az utókornak?

Székely Csaba: Semmit.

Miért?

Székely Csaba: Nem foglalkozom vele. Nincs annál szomorúbb az irodalomban, mint amikor valaki egész életében nyomorog, esetleg ki is végzik, halála után pár évtizeddel viszont emléktábla jelzi, ha megállt valahol egy kerítés mellett pisilni. Nekem most van szükségem arra, amit a kulturális élet nyújthat. Halálom után nem tudok mit kezdeni vele.

Volt értelme ennek a beszélgetésnek?

Székely Csaba: Majd az utókor eldönti.

Egyéb óhaj, sóhaj?

Székely Csaba: Hát...

Nincs?

Székely Csaba: Tulajdonképpen...

Szerző: zsa, Forrás, tartalmi partner: Kisvárdai Lapok