A Színház- és Filmművészeti Egyetem végző dramaturg osztályával készült riportsorozatunk 3. részét olvashatják, melyben Solt Róbert mesél arról, hogy miből fog júliustól ruhát venni, ki van-e békülve a dramaturg színházon belüli helyével és hogy milyen szokatlan témában szakdolgozott.
- Miből fogod júliustól megvenni a ruháidat?
- Próbálom sok úszással formában tartani magam, hogy a régiek még sokáig jók legyenek rám – végül is tiszta haszon (nevet). A jövő évadban két munkám lesz színházban, ami most biztosnak tűnik, persze amíg nincs aláírva egy szerződés… Mindenesetre Pelsőczy Réka Székesfehérváron és a győri Vaskakas Bábszínházban fog rendezni, ezekhez az előadásokhoz hívott dramaturgnak.
- Ti már dolgoztatok együtt a Vaskakasban.
- Igen, és nyilván inkább annak köszönhetem ezt a két munkát, és nem annyira a friss diplomámnak. Tavaly mutatta be a Vaskakas Réka rendezésében a Pecsenyehattyú és más mesék című előadást, amit Parti Nagy Lajos meséi alapján írtam színpadra. Az egy nagyon jó hangulatú munka volt, és a végeredményt a nézők és a kritikusok is szerették – az utóbbiak annyira, hogy az előző évadban jelölték is a legjobb gyerek- és ifjúsági előadás díjára. A most véget ért színházi szezonban pedig a Nemzeti műsorán volt, ami szintén elég pozitív visszajelzés, és komoly elismerésnek is számít, azt hiszem. De ettől még nem vagyok szereptévesztésben, nem gondolom, hogy ez a csodás dramaturgnak köszönhető (nevet).
- Nem vagy kibékülve a dramaturg színházon belüli helyével?
- A dramaturgnak nincs a színházon belül valami eleve elrendelt helye, de ezzel semmi baj nincsen, sőt. Az már más kérdés, hogy ezzel a kicsit furcsa szereppel ki mit tud kezdeni, vagy hogy milyen lehetőségei vannak egy adott munkában-színházban, és azzal hogy tud élni. Radnóti Zsuzsa tanárnő az egyik óráján azt mondta, hogy az (is) jó a dramaturg létben, hogy az ember nagyon sok minden lehet, sok mindent csinálhat, sokféleképpen hasznosíthatja a képességeit és tudását. Nyilván mostanság finoman szólva nem túl ideális körülmények között, de ezt hagyjuk.
Solt Róbert, fotó: Borovi Dániel
- Te milyen dramaturg szeretnél lenni?
- Olyan, akinek rengeteg munkája van (nevet). Sokféle dolog érdekel a színházon és a dramaturgságon belül is. Nekünk két szakdolgozatot kellett írnunk, egy elméletit és egy gyakorlatit. Az utóbbi nálam Tennessee Williams egyik, magyarul még nem olvasható és be nem mutatott darabjának fordítása – tehát szeretek fordítani. Vagy legalábbis szeretnék. Egy fordításom egyébként már felolvasószínházi formában bemutatásra került idén májusban: Sarah Gancher, egy fiatal amerikai drámaíró Klauzál tér című darabja. Sokat tanultam abból a munkából, ahogy a Williams dráma fordítása is egy nagy iskola volt, amiből szintén rengeteget tanultam egyik osztályfőnökömnek (és ebben témavezetőmnek), Upor Lászlónak köszönhetően is. Mondhatni, az utolsó pillanatban kaptam tőle egy „privát mesterkurzust” az elmúlt öt év szintén bőséges tanulságai és (meg)tanulnivalói után.
- És miből írtad az elméleti szakdolgozatot?
- Az Lehár Ferenc kilenc nem játszott operettjének dramaturgiai és műfajtörténeti elemzése.
- Nem szokatlan ez a téma?
- Aki engem ismer, az tudja, hogy tőlem egyáltalán nem (nevet). Egyébként persze, sokszorosan. Az operett eleve szokatlan, a nem játszott operettek kutatása meg aztán végképp. De ez a műfaj – tágabban értelmezve a zenés színház – nekem régi szenvedélyem. A felvételi utolsó fordulójában is az operettet mondtam, amikor rákérdeztek, hogy milyen színházi-drámai műfaj érdekel különösképp. Szerencsém is volt kicsit, hogy ott volt Ascher Tamás, vele beszélgettem akkor leginkább az operettről, amit ő is szeret. Volt olyan felvételiző akkor (végül osztálytársak is lettünk), aki azt hitte, hogy én ezt számításból mondtam. Annyira elképzelhetetlennek tartotta, hogy ma egy értelmiségi fiatal az operett iránt érdeklődjön.
- És milyen terved van az operettel?
- Kutatói – egyelőre. Egyébként a kutatást magát, azt, hogy én 100-110 éve nem játszott operettek librettóit kezdtem szisztematikusan olvasni, Selmeczi György tanár úrnak köszönhetem. Vele 2010 telén volt szerencsém együtt dolgozni egy koprodukcióban, ami a Kolozsvári Magyar Opera, a nagyváradi Szigligeti Társulat és a budapesti Fészek Művészklub közreműködésével jött létre. Ez Szigligeti Ede Két pisztoly című darabja volt, amelyhez Erkel Ferenc írt színpadi zenét, és az Erkel emlékév egyik fontos eseménye volt. Ugyanis ezt a darabot és ezt a zenét közel 150 éve nem játszották, ez tehát egy újkori rekonstruált bemutató volt, egy nagy kísérlet. Ennek lehettem a dramaturgja. A feladatom itt az írással gyakorlatilag egyenértékű húzás volt: a nagyságrendileg 50 szereplős darabból kellett egy olyan változatot létrehoznom, ami négy színésszel és négy énekessel előadható egy félig szcenírozott előadásban. Úgy húztam meg és írtam újra, hogy abban majdnem minden szó Szigligetié volt. Miközben nem egy múzeumi előadást hoztunk létre szerencsére, hanem egy mait – de legalábbis olyat, ami úgy mutatja be ezt a színháztörténeti múltat, hogy reflektál az elmúlt másfélszáz évre. Ennek a munkának remélhetőleg lesz nem csak kutatói folytatása is.
- Operett dramaturg szeretnél lenni?
- Azt szeretném, hogy ne legyen ilyen skatulya – egyáltalán, semmilyen skatulya – rajtam, hogy „ő az az operettmániás srác”. Egyszerűen azért, mert ez így nem igaz. Ez egy szenvedély, egy komoly szenvedély, ami jelenleg csak elméleti (azaz kutatói) szinten működik. De nem csak ez érdekel a színházból. Az „alkalmazott írói” dramaturg feladatok éppen annyira izgatnak. Szeretek írni, ami egy dramaturgnál talán nem baj.
- Drámaírói ambícióid is vannak?
- Ki mutatná be azokat a drámákat? (nevet) Alkalmazott íróként viszont látom, és jól is érzem magam. Szeretnék olyan rendezőkkel dolgozni, akiknek van egy elképzelésük, egy víziójuk, amit én színpadi szövegben meg tudok valósítani. De legalábbis nagyon igyekszem.