"Vagyunk!" - Határontúli alkotók meséltek

Javában zajlik a Magyar Színházak XXIV. Kisvárdai Fesztiválja. Ennek keretében a Kisvárdai Lapok a határontúli színházi létről kérdezett alkotókat.

"Létezés" - Lénárd Róbert diplomás rendező Újvidékről

Vagyunk. Már ez a kijentés is bátornak tűnik, sőt, vakmerőnek. Vagyunk. Mi, vajdasági fiatal színházművészek. Azért vakmerő, mert nem látszik. Nem is föltétlenül érezhető. Ellentétben például Erdéllyel, nálunk nincs magyar nyelvű rendezői szak. Nincs díszlet- és jelmeztervezői sem (mondjuk az Vajdaságban szerbül sem igazán fellelhető). Úgyhogy ha valaki rendező szeretne lenni, akkor a következő opciók állnak rendelkezésére: megpróbálkozhat Pesten, elvégezheti a színészetet magyar nyelven, merthogy az azért kecsegtethet rendezői babérokkal is, vagy egész egyszerűen megtanul szerbül. Színházra specializálódott ifjú zeneszerzőnk nincs. Sem fényesünk. Sem hangosunk. Koreográfusunk egy lesz: Táborosi Margaréta most harmadéves a budapesti Színház- és Filmművészetin. Neki lesz munkája. Az utóbbi években ketten végeztünk rendezőként: Antal Attila és jómagam. Nem látszik. Vagyunk, de nem vagyunk jelen. Mindketten kaptunk egy egyestés lehetőséget az Újvidéki Színház drámaíró versenyén (én a Szabadkai Népszínház drámapályázatának felolvasószínházán is), valamint mindketten rendeztünk a Kosztolányi Dezső Színházban. Urbán András igazgató volt az egyetlen, aki meg merte kockáztatni az egészestés produkciót két kezdővel. Attila kortárs horvát szöveget rendezett (Nevet a nap), jómagam kortárs kanadait és amerikait (A szerelem igaz természete, X). Két rendező. Szörnyű kevésnek hangzik, de a mellékelt ábra szerint talán ennyire sincs szükség. Főképp nem gyakorlat nélkül. A szokásos kapitalista zűrzavar: praxis nélkül sehová, de akkor hol szerezze meg az ember a praxist? Gyakorlatra persze még lenne is lehetőség, dolgozni éppen lehetne, de a számlák ettől még kifizetetlenül gyülekeznek a polcon. Ingatag egzisztenciával nehéz dolgozni. A színészt kipróbálják, bedobják a mélyvízbe, statisztáltatják, játszatják az Akadémia mellett. A rendező meg találja fel magát. Antal délebbre és nyugatabbra, államnyelven dolgozgatott, befejezett egy teatrológia kurzust. Mindketten segédrendezősködtünk, szintén a Kosztolányiban. Én is délnek tartok, mint a vadlibák, amellett újság- és drámaírok, meg rádiójátékot rendezek. Mert azt mások nem akarnak. Frissen végzett látványtervezőnk egy van – Gömöri Évi Kaposváron fejezte az egyetemet, első profi munkája az én diplomaelőadásom volt, most pedig az Újvidéki Színház Berzsián és Didekijének jelmeze dicséri a kezét. Tekintve azonban, hogy mennyi látványtervező dolgozik magyarul a Vajdaságban, ő is működhetne többet. Sokkal többet. Mielőtt valaki megtámadna, magamnak ások vermet. Igen, ez a szöveg önreklám. Már amennyiben reklámnak számít azt állítani valamiről, hogy létezik.

A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházról - Csurulya Csongor művészeti vezető, Demeter Kata irodalmi titkár

Ebben az évadban mi volt az, ami igazán jól sikerült?

Tovább folytattuk a felolvasószínházi kezdeményezésünket. Osztálytermi előadás született Csokonai egyik művéből, egy másik felolvasó előadás pedig Garaczi László Ovibrader című munkájából született, ezt kocsmákban játsszuk. Emellett a Magyar Költészet Napján sikerült egy figyelemfelkeltő akciót szerveznünk. Az „Álljunk meg egy versre” elnevezésű projekt keretében a város központjában több kirakatban elhelyeztünk versidézeteket, a főtéren a hangszóróból óránként egy-egy vers hangzott el társulatunk tagjainak előadásában. Emellett egy flashmob-szerű megmozdulást is szerveztünk a központban, színészeink és önkéntes diákok szavaltak a járókelőknek, este pedig kötetlen versfelolvasást szerveztünk az egyik kávézóban.

Mi az, ami nem úgy valósult meg, ahogy szerették volna?

Talán a kisvárdai fesztiválon való részvétel. A körülmények ellenére a kisvárdai fesztivál az, ahol minden évben érdemben megmutatkozhat egy színház. Nem mindegy azonban, hogy milyen előadással képviseli magát egy-egy társulat, hiszen könnyű bekategorizálni egy-egy színházat csupán egy előadás láttán. A probléma pedig az, hogy az az előadás, ami talán reálisan tükrözné színházunk törekvéseit, technikai okok miatt nem játszható Kisvárdán. Ilyen körülmények között született meg az a döntés, hogy idén kimaradunk a kisvárdai seregszemléből.

Emellett továbbra is technikai, humán és infastrukturális gondokkal küzdünk, de ennek ellenére sikerült egy színes és „számos” évad végére érkezni.

Milyen a színház viszonya fenntartójával?

Viszonyunk a fenntartóval semleges. Se nem kényeztet el, se nem szól bele életünkbe, nem gátol, de nem is segít a haladásban. Igyekszünk ezt a tény a magunk javára fordítani.

Milyen a színház viszonya közönségével?

Reményeink szerint jó. Arra törekszünk, hogy ez egy kétirányú viszony legyen, amelyből mindkét fél „hasznot húz” úgy szellemi, esztétikai, mind pedig erkölcsi szinten.

Mi újat fog hozni a tervek szerint a következő évad?

Mindenféleképpen minőségi (esztétikai, művészi, tartalmi) javulást szeretnénk, illetve bővülést. Azt, hogy ne lehessen kikerülni a színházat Székelyudvarhelyen.

Mit vár a színház a kisvárdai fesztiváltól?

A kisvárdai fesztiválon lehetőséget teremteni arra, hogy a társulatok a fesztivál teljes idején jelen tudjanak lenni, hogy megnézhessék egymás munkáját és közösen gondolkozzanak rajta. A másik elvárás: hogy az előadások legjava kerüljön el a fesztiválra, ne pedig azok az előadások, amelyeknek elegendő az itt rendelkezésre álló technikai körülmény. Csak így lehet megelőzni azt, hogy torz kép alakuljon ki egy-egy társulatról és összességében a határon túli magyar színházak munkájáról.

A nagyváradi Szigligeti Színházról - Szabó K. István művészeti igazgató

Ebben az évadban mi volt az a kezdeményezésük, ami igazán jól sikerült?

A szemléletváltás jegyében kezdtünk el tervezni bő egy évvel ezelőtt. Olyan évadtervet állítottunk össze, melyben jól megfért a klasszikus alapanyag a kortárssal, az olasz „skatulya” az alternatív terekkel. Lerázni a „nagyváradi manírt”, fölülírni azt egy friss színházi formanyelvvel, és tartalmas, érdekfeszítő témákra koncentrálni – ez volt a cél, és bízunk benne, hogy ha mindez nem is valósulhatott meg maradéktalanul, azért jó úton járunk.

Sikeres volt a partnerkapcsolatok kialakítása: bérletcserét kezdeményeztünk a szatmárnémeti Harag György Társulattal, ez bérletkínálatunkban minden szempontból jelentős kiegészítésnek számított, az amúgy is szűkös produkciós költségeinkben pedig lényeges megtakarítást; előadáscserében állapodtunk meg a debreceni Csokonai Színházzal.

Partneri kapcsolatként értékelhető az a nagyszerű közös játék is, ami az Iskola a Színházban – Színház az Iskolában című projektünk által valósult meg. Ebben közel száz középiskolás diák vett részt, akik színészek irányításával nyolc csoportban feldolgozták és nagy sikerrel vitték színre a Csongor és Tünde egy-egy jelenetét.

Ebben az évadban indítottuk útjára a Szigligeti című kiadványunkat, amely a bemutatók alkalmával, az előadáshoz kötődő tematikákkal (kőszínház, operett, politika, komplexus) kínált tartalmas olvasnivalót közönségünknek. Harmadik alkalommal szerveztük meg a miniévadot, melynek sikere abban is mérhető, hogy az előadásokat követő Kritikus Órákon nagy számban és aktívan vett részt a közönségünk, illetve több kritikus, színházi szakember is kitüntetett érdeklődésével.

Fontos kezdeményezésnek tartjuk a társulat folyamatos képzését is: ebben az évadban színészeink rendszeresen jártak hangképzésre, illetve egy hetes be- szédtechnikai mesterkurzuson is részt vehettek.

Mi az, ami nem úgy valósult meg, ahogy szerették volna?

Az évadtervben szerepelt a rendszeres felolvasó-színházi estek szervezése is, amelyben magyar és külföldi kortárs szerzőket és műveiket mutatnánk be. Idő hiányában végül is csak egyszeri alkalommal sikerült – a miniévad alatt Caryl Churchill Valahol c. színművének felolvasása. Utána egy izgalmas beszélgetés- re is sor került, a kortárs brit drámáról. Jövőben folytatjuk!

Milyen a színház viszonya fenntartójával?

2011. júniusától a nagyváradi magyar színház önállóvá vált: a fenntartó Bihar Megyei Tanács döntésének következtében három társulat – a Szigligeti társulat, a Lilliput bábtársulat és a Nagyvárad táncegyüttes – a román társulatoktól független keretek között, a Szigligeti Színház intézményében működik. Ennek pozitív hozadékai is vannak – pl. önálló tervezés és gazdálkodás; ugyanakkor a mindenkori fenntartó érdekei – nézőszám- és bevételnövelés – időnként nehezen egyeztethetők össze azokkal a tervekkel, törekvésekkel, melyeknek elsődleges célja a minőségi munka, minőségi előadások létrehozása, lévén, hogy ezek szükségszerűen kockázati tényezőket is magukban hordoznak. A fenntartó elvárásai meglehetősen magasak, ehhez talán elég, ha egy példát említünk: 60%-os teremkihasználtság előírása minden előadás esetében (a nagyterem ülőhelyeinek száma 560). A szempontok egyeztetése, közelítése tekintetében az elmúlt évad „tanulóév” volt mindkét fél számára. A kérdés fontosságát mutatja, hogy művészet és hatalom/politikum viszonyát a saját, színházi eszközeinkkel is megpróbáltuk megvizsgálni: utolsó nagyszínpadi munkánk Howard Barker Jelenetek egy kivégzésből című darabjának bemutatása volt.

Milyen a színház viszonya közönségével?

A közönségünkkel folytatott párbeszédből következtetve, úgy érezzük, hogy fontos lépést tettünk meg egy új, a színházművészet iránt elkötelezett látoga- tói réteg irányába is, akik eddig távolmaradásukkal büntették a váradi teátrum teljesítményét. A fiatal közönség jelenléte, a középiskolások aktív szerepvállalása is egyre jelentősebb. Tulajdonképpen elégedettek lehetünk, hiszen első évadunk beváltotta a hozzá fűzött reményeket: magas nézőszám, a betervezett projektek, előadások hiánytalan megvalósítása, jó visszajelzések – ezek a mutatóink.

Mi újat fog hozni a tervek szerint a következő évad?

Újdonságot hozhat ősszel az Interetnikai Színházi Fesztivál, amelynek – amennyiben nem lesznek pénzügyi akadályai – ezúttal a Szigligeti Színház lesz a házigazdája. Bérletcserét tervezünk a debreceni Csokonai Színházzal, folytatjuk az Iskola a Színházban – Színház az Iskolában projektet, és a társulat tagjainak kezdeményezésére több önálló produkció létrehozására van kilátás.

A fesztiválra elhozott előadásuknak milyen erényeire hívnák fel a figyel- münket? Szigligeti Liliomfija sajátos körülmények között került bemutatásra Nagyváradon: az önálló Szigligeti Színház és a 111 éves, frissen felújított színházépület nyitóelőadásának tétje volt, hogy a ránk bízott örökséget hitelesen, aktuális formában tudjuk megszólal- tatni, vallani tudjunk a színészethez, színházhoz való viszonyunkról. Az eredmény egy, a Keresztes Attilától már ismert rendkívül szellemességgel megkomponált, színes, sodró erejű előadás lett, amelyet főként a fiatal közönség rendkívül jól fogadott itthon és a nagyszámú vendégjáték alkalmával is.

Mennyiben befolyásolták a technikai körülmények a színház részvételét a fesztiválon?

A kisvárdai körülmények gyakorlatilag csak a Liliomfi előadásunk meghívását tették lehetővé.

Mit vár a színház a kisvárdai fesztiváltól?

Idén csak szélmentes várszínpadot.

Forrás: Kisvárdai Lapok