"Visszajön a kézművesség ideje" - Beszélgetés Szikszai Rémusszal

A Képmutatók cselszövése plakátján gombostűre tűzött gyönyörű lepkék láthatók, és köztük egy színészmaszk...

Szikszai Rémusz: Az ember már csak ilyen: meg akarja örökíteni a szépet, ezért hát begyűjti a lepkét, szúr egy tűt a befogott szépségbe, szabadságba, üveg mögé teszi, aztán bámulja télen a kandallónál. Tehát „eltesszük télire", megörökítjük a szépséget – és ezzel meg is öljük, hiszen a tél nem a lepke ideje. Ez a gesztus rokon a színháziakéval: ők is meg akarják örökíteni az emberi jóságot, szépséget, de közben erőszakot tesznek rajta, mert összepréselik, sűrítik. Ez a színház paradoxona: újra és újra eljátsszuk ugyanazt, mert konzerválni akarjuk a jelent. A színészi maszkban szerepek sűrítményeit tűzzük magunkra. Sokféle jelentést szerettem volna a plakát metaforáiban megragadni...

Bulgakov Moliere-történetének lényegi része, szinte kulcsa a halál...

Szikszai Rémusz: Pont ez izgat benne. Persze, el kell mesélnünk Moliére életének utolsó tíz évét, de ezt elsősorban azért tesszük, hogy szembesítsük magunkat és a nézőt is azzal az éles, szinte húsbavágó kérdéssel: mit kezdünk a halottainkkal? Képviseljük, vagy nem képviseljük, megtagadjuk, vagy nem tagadjuk meg őket? Mihez kezd a társulat a halott Moliére-rel? Mi lesz most? – ez itt a kérdés. A középpontban a drámaíró áll, majd egyszercsak élete mellékszereplőiből főszereplők válnak. Történetük, sorsuk az utolsó néhány percbe sűrűsödik.

Tavalyi, első rendezésed, a Caligula helytartója is egy lineáris történetet mesél, de ott egy keretjátékkal kicsit megbolondítottad az időt. Ez történik most is?

Szikszai Rémusz: Volt ilyen tervem, de feladtam. Nem akarom magam ismételni. És szeretném elkerülni, hogy abban a tudatban tekintsek a főhősre, hogy ő már nincs. Nem szeretném, ha a néző a jelenidőt eleve múltnak látná.

Szeretnéd, ha a néző a lepke szárnyalását figyelné, ne a felszúrt szárnyakra gondoljon.

Szikszai Rémusz: Igen, bár megörökíteni csak a mozdulatlanságot tudod, azt, ami nincs. Jobb esetben az, hogy a születést és a halált egyszerre láttatjuk szigorra késztet bennünket önmagunkkal szemben. Persze csak akkor, ha azt is megmutatjuk, hogy mi is részesei vagyunk a folyamatnak, ami a kettőt összekapcsolja. A mi történetünk középpontjában a színház áll, szereplői egy társulat tagjai, tehát most a színházról és önmagunkról is vallani szeretnénk. Ehhez szigorú kritikára és önkritikára van szükségünk. Csakis ez a hitelesség záloga, különben olyan lenne az előadás, mintha egy piedesztálról szónokolnánk. Mondok egy példát a darabból: az egyik jelenetben díszelőadást rendeznek, ami sikert arat, a király is tapsol, aztán küldi az írónak a jutalmat: 5000 Lajos aranyt. Szerintünk ennek kétharmadát Moliére zsebre vágja – miközben persze azt mondja: „Ötszázat megtartok magamnak, a többit oszd szét a társulat tagjai közt egyenlően". Tiszteletlenek vagyunk Moliére-rel szemben? Nem hinném. Hiszen tudnivaló: ő írta A fősvényt is... Moliére színháza a zseni színháza, de történetéhez hozzátartoznak magánéleti bűnei és hétköznapjai kisszerű lépései is. Nemcsak a díszelőadása a király előtt. Nemcsak a színpad, hanem a „backstage" is. A megcsalás, a megcsalatás, a despota ember kíméletlensége, az öregedő ember kiszolgáltatottsága, az alattvaló félelme, az uralkodó méltósága... Mert Moliére egy uralkodó is, az első felvonás az ő királyságában, az ő színházában játszódik. A második felvonásban már XIV. Lajost látjuk, "a király színházát" látjuk. Színház az ő udavar is, ahol XIV. Lajos szabja meg a játékszabályokat. A harmadik felvonás az Oltári Szentség Társaság, azaz Charron érsek színháza. Sötét, fekete, rituális színház. Ebben a történetben ez a színhár nyer. A darabbal kapcsolatban mindig a művész és a hatalom viszonyát szokták emlegetni, helyesen. De szerintem a valódi csata nem XIV. Lajos és Moliére között zajlik, hanem a király és Charron, Párizs érseke között. A király a tehetséget védi, az érsek a gyarló embert támadja, és tudja, ha Moliére-t legyűri, a királyt győzi le. Ebben a párbajban Moliére, a zseni csak egy bábu.

Számomra a drámaíró és a király enyenrangú partnerek, mert tisztelik egymás tehetségét.

Szikszai Rémusz: Ez így van. Így jegyzi őket a történelmi emlékezet is. És az is igaz, hogy a Versailles-i palotát legalább annyian látogatják most turistaként, mint ahányan Moliére-t néznek a világban.

A Caligula helytartójában egymást értő és egymásnak feszülő párost, Fodor Tamást és Nagypál Gábort áthoztad a Képmutatók cselszövésébe. És jött velük a többi színész is, kivéve Huszár Zsoltot, aki már nem jöhetett... Szándékosan naiv kérdést teszek fel: egy társulat alakul?

Szikszai Rémusz: Én meg naiv választ adok: reményeim szerint igen. Egy társulatot a munka kovácsol össze, semmi más. Néztem őket ma a próbaszünetben, ahogy ültek, dumáltak, és éreztem: ők egy csapat. Olyan egység, amiben mindenkinek megvan a saját helye. Na persze, ez egyelőre egy alkalmi színházi társulás, hiszen más nem is bír lenni...

Kovács Krisztián

Hangozzék el, kikről beszélgetünk: Tóth Józsefről, Kerekes Éváról, Nagy Ilonáról, Kovács Krisztiánról, Fodor Tamásról... Vajon miért csinálják?

Szikszai Rémusz: Igazából nem tudom... Talán ez valami hiányt jelez... Ma vége lett a próbának, és hozzáláttak a díszletbontáshoz - nem a nem létező díszítők, hanem a csapat. Pakoltak, cipekedtek. A hetvenéves Fodor Tamásra úgy kellett rászólnom, hogy "tedd már le azt a kurva alumínium csövet". "Nem fogok lejönni üres kézzel" - mondta. Azt hiszem visszajön a kézművesség ideje... Nagy szerencsém van Fodor Tamással, aki rövid szolnoki főrendezősége kivételével hasonló jellegű munkákkal töltötte az életét. Neki nem újdonság az ilyesmi. Van itt még egy fontos dolog: a közös múlt, az egymásnak továbbadott, egymástól átörökölt színházi tudás jelentősége. Mondok egy példát, hogy érthető legyen: „Hány éves ön?" – kérdezi Bouton (Tóth József) az öreg Moliére-től (Fodor Tamás), amikor ő éppen egy nő lábát fogdossa. A próbán Fodor mondott egy nevet Jocónak, aki bólintott, és hajszálpontosan feltette a kérdést. A közös múltból felemlegetett színházi ismerős neve egy szempillantás alatt megoldott valamit. Én rendezőként csak azt látom, hogy A pontból el kell jutni B pontba, de az utat együtt keressük. És nincs vége a próbának 2-kor. Nem azért, mert órákon át ráérősen adomázunk - azt nem tűrné el ez a koncetrált együttlét. Hanem azért, mert vitatkozunk, röhögünk, mindig az ügyet tartjuk szem előtt – ez a munka másfajta létezést követel meg tőlünk, mint egy kőszínházi. És valószínűleg a többiek vágynak erre.

Ha már a múltból hozott színházi tudást említed: Bulgakov darabjának egyik főszerepét majd' húsz éve Kolozsvárott játszottad...

Szikszai Rémusz: Valóban, a Caligula helytartója és a Képmutatók cselszövése is kolozsvári élmény, mindkét ottani előadásban játszottam. Miközben semmit nem veszek át belőlük, valami lényegi dolgot bizonyosan beégettek a lelkembe. Hogy mit, azt néha nem is tudom jól kifejteni a többieknek. Nemrég volt egy nagy vitánk: eljutottunk ahhoz a ponthoz, amikor Moliére meghal. A csemballón fekszik a Mester, az előadás pedig megy tovább... és Fodor megkérdezte, "ezt miért kell még folytatni?", majd hozzátette, "az ő szerepe itt véget ért". Ezt alátámasztandó elmondott hatszáz okos érvet ez a kiváló rendező, én meg csak álltam leforrázva, nem leltem a saját érveimet és mégis tudtam, hogy nekem van igazam, amikor úgy érzem kell a folytatás. És akkor a társulat megszólalt, Nagypál, Király Attila, és a többiek: „Tamás, hát nem emlékszel, hogy Rémusz a munka első pillanatában elmondta: erre megy ki a játék?!" Jól emlékeztek, hiszen már az első próbán beszélgettünk a zárójelenetről, ami azt a kérdést feszegeti: ki, hogy reagál Moliére halálára? Ki fogja meg, ki viszi ki, ki megy el, ki tart vele, ki az, aki szó nélkül elslisszol, ki az, aki még mond valamit? Mi marad belőle, mi a művéből? „Hú, tényleg, ezt elfelejtettem, bocs!" – mondta Tamás, és folytattuk a próbát.

Nagy Ilona

A ti előadásotoknak, együttműködéseteknek mi lesz a sorsa?

Szikszai Rémusz: Június 29-30-án tartunk egy sajtóbemutatót és egy úgynevezett előbemutatót, de ősztől rendszeresen fogjuk játszani a Szkénében.

Tehát a Vádli Színház néven nem létező társulat két előadással folyamatosan jelen lesz a Szkénében. Egyébként idén "rutinosabb" rendező tudtál lenni az ismerős csapattal?

Szikszai Rémusz: Tavaly vonyítva röhögtük végig az egész próbafolyamatot. Ha Huszár Zsolt halála nem húzott volna keresztbe mindent, a jókedvünk megmaradt volna. Most tartottam tőle, hogy a hangulatot lehetetlen reprodukálni. Mégis ugyanaz megy, mint múlt évben: folyamatos röhögés, zrikálás, és ehhez azok is csatlakoztak, akik most érkeztek hozzánk. Gyanús is, hogy nincs semmiféle konfliktus, fű alatti célzás, vagy hátsó szándék. Nem kell kint elmondani a másiknak, milyen marhaság zajlik bent, ugyanis szemtől-szembe is el lehet mondani. Szóval én nem tavaly féltem, hanem idén. A Caligula szakmai és közönségsikerének nagyon örültünk, de egyszer a vak tyúk is talál szemet...

Érzed az utolsó szó jogának felelősségét? .

Szikszai Rémusz: Hát igen... Bizonyos értelemben a rendezés magányos műfaj. Előbb utóbb magadra maradsz benne. Elhangzik két egymást kizáró, jó ötlet, de valamelyiket el kell dobnod...

Egy-egy jó jelenetben nem szeretnél inkább a színpadra lépni?

Szikszai Rémusz: Erre akkor vágyom, amikor rendezőként már semmit nem tehetek. Amikor főpróbahéten elindítom az órát, lassan lemegy a fény, elindul a játék – és én már nem tudom befolyásolni. A rendezés olyan, mint amikor a gyereket tanítod biciklizni. Meglököd, szaladsz vele egy darabig, ő beindul, te lemaradsz. Örülsz, hogy megy, de benned a frász, mi lesz vele. Ő meg csak kerekez tovább, majd eltűnik a szemed elől, leszakad rólad... tudod, hogy a tiéd, mert hozzád tartozik, de azt is tudod, már nincs szüksége rád, nem kellesz a bringázáshoz.