Pályára lép az Intenzív Osztály - Interjú Kristóf Borbálával

„A kívülállás nem opció” - mondja Kristóf Borbála, a Színház- és Filmművészeti Egyetem végző dramaturg osztályának tagja. Ő mesél az "Intenzív Osztállyal" készült riportsorozatunk 4. részében.

Sokat jársz színházba?

Kristóf Borbála: Mielőtt felvettek, nagyon sok előadást néztem, több színház teljes repertoárját ismertem, de ez az igény az egyetem alatt erősen alábbhagyott, szerintem most szakmai viszonylatban közepes mennyiséget járok színházba, nem akarok mindent látni.

Hogyan döntöd el, hogy mi nézel meg, és mit nem?

K.B.: Az érdekel, amikor fogalmam sincs, milyen lesz az előadás. A rizikófaktor izgat: szívesebben megnézek egy félamatőr kísérletezést, ami végül kudarcba fullad, mint az – akár profik által létrehozott – kiszámítható középszert, amiről már az elején lehet tudni, hogy nagyjából mire számítson az ember.

Elég szigorúan hangzik...

K.B.: Régebben tényleg mindent megnéztem, és ezzel beteltem egy időre. De lehet, hogy megint jön majd egy mindenevő periódus. Ez a sok input kellett ahhoz, hogy valamiféle körvonalazható színházi ízlésem kialakuljon. Ami nem azt jelenti, hogy nem nézek mást, mint amit én is csinálnék. Csak tudom, mi érdekel.

kristof_borbala

Kristóf Borbála, fotó: Borovi Dániel

Hogyan lehetne leírni ezt az érdeklődést?

K.B.: Hát, nehezen. Az biztos, hogy a kísérletező cuccokra általában vevő vagyok. Még ha rosszak, akkor is azt érzem, hogy tanulok belőlük. Aktuális kattanásom a tantermi színház, egészen pontosan a drámapedagógia – Drazen Sivak és Egri Bálint tantermi előadásaiban például az iskolai erőszak és a cigány fiatalok beilleszkedésének kérdéseit jártuk körül. Legutóbb a Káva Gubanc című előadása volt rám nagy hatással, amelyet Schiling Árpád rendezett. Teljesen elvarázsolt, ahogy a gyerekek bevonódnak és játszanak a színészekkel, miközben az előadás egyaránt felkínálja a részvételt és a kívülmaradást. Lassan húsz éve veszek részt – először gyerekként, aztán szervezőként – egy speciális gyereknyaraltatásban, amelyet sokan „bánki nyaraltatáspedagógia” néven ismerhetnek. Itt szintén fontos szerepe van a színháznak, a valóságszintekkel való játéknak. De a színházi nevelés vagy drámapedagógia csak az egyik irány, ahol el tudom képzelni, hogy valami hasznosat csináljak.

Hogy érted, hogy hasznos?

K.B.: Úgy szeretnék színházat vagy bármit csinálni, hogy a jelenben létezzek, arra reflektáljak. Ha megadatott, hogy tudsz írni-olvasni, és olyan is a szakmád, hogy részt vállalsz a nyilvánosságban – és a színház ilyen műfaj –, akkor szerintem fontos valahogy reagálni a társadalmi viszonyokra. Legalább alkalmanként. A teljes kívülállás számomra nem opció. Nem csak politikus-szociális problematikájú előadásokat szeretek, de magamról nem tudom elképzelni, hogy egyáltalán ne legyek párbeszédben a társadalmi környezetemmel, hogy valami fényesnek vélt elszigeteltségben éljek.

Milyen gyakorlatok, munkák voltak még nagy hatással rád és miért?

K.B.: Az egyetemen Kárpáti Istvánnal dolgoztunk Nyina Szadur Mező című darabjával. Engem a színházban alapvetően a színház érdekel, nem feltétlenül az irodalom felől kívánom megközelíteni, de ebben a szövegben nagyon elragadó volt, hogy a jobban ismert lélektani módszerekkel is lehetett közelíteni hozzá, ugyanakkor az egész metafizikus apokalipszis-látomásként is működött. Mostanában a lineáris történeteknél általában jobban érdekel a problémát körüljáró, kis képekből összeálló, mozaikszerű szerkesztésmód.

Mondasz ilyen jellegű munkára példát?

K.B.: Lisszabonban voltam ösztöndíjjal, ahol többek között a Hotel Lutécia című előadás próbafolyamatában is részt vettem. Hét drámaró rövid jelenetei játszódtak a Maria Matos színház felett működő nyolcemeletes hotel erkélyein, ezeket a nézők az utcáról követték és fejhallgatókkal hallgatták. Az épület felső emeletein a szálloda vendégei ki-be jártak, nézték az előadást, vagy csak Lisszabont az erkélyekről.

Vagy ilyen volt tavaly a Collegium Hungaricum Berlinben a Néder Panni által rendezett, a Három nővérből asszociatíve kiinduló Jürgen und die Schwestern is, ahol a színésznőkkel készített mélyinterjúkból, irodalmi művekből, dalszövegekből raktuk össze az előadást.

A képszerűségből indult Eke Angéla bábszínész hallgató szólóelőadása, A kisasszony, amit közösen írtunk és rendeztünk. Ott a kiindulópont egy kétszer kétméteres térelem, egy nylon kocka volt.

És mások munkáiból?

Inkább bele se kezdek az indoklásba, mert órákig tudnék róluk beszélni, de az biztos, hogy életem legmeghatározóbb előadásai közé tartozik Zsótér Sándor K. Mamája és a DV8 Just for show című előadása.

Végzős diák vagy, egyben pályakezdő. Van valamivel kapcsolatban hiányérzeted, amire nem jutott elég idő az elmúlt években?

K.B.: Az operában szeretném jobban kiművelni magam, gyerekkoromban nyolc évig tanultam zongorát és szolfézst, régóta tanulok énekelni, szóval a muzikalitás alapjai meglennének, a zenei műveltségem, elméleti hátterem viszont azért még hagy kívánnivalókat maga után.

És a tervek?

K.B.: Régi közhely, hogy a sok lábon állás „dramaturgbetegség”. Ez szerintem kifejezetten pozitív is lehet, ha nem csak a megélhetési kényszer motiválja. Nekem a sokféleség, azt hiszem, bejön: nagyon szeretek fordítani, újabban kritikákat írok a Magyar Narancs online-ra, ami szintén izgalmas gondolkodási gyakorlat, és a szövegírás is érdekel – inkább annak alkalmazott formájában, tehát színházi célokra, vagy társalkotókkal. Most például Krusovszky Dénes költővel tervezünk egy darabot a kaposvári kamaszgyilkosságok történetéből kiindulva.

Ezek szerint egy ideig biztos Magyarországon látod magad.

K.B.: Szívesen kalandoznék külföldön, de nem tudom, hogy le tudnám-e élni az életem egy másik országban. Akárhogy is lesz, az anyanyelvemmel azért mindenképpen szeretnék munkakapcsolatban maradni. És persze az ideális az lenne, ha itthon lehetne dolgozni – ne adj’ isten többé-kevésbé a szakmámban.

süti beállítások módosítása