Csikos Sándor, a debreceni Csokonai Színház színésze is részt vett a Kisvárdán rendezett Merre halad a színház - merre haladjon című beszélgetésen, amelyen arról a felvetésről is szó esett, hogy veszélyben vannak a társulatok. Ennek kapcsán adott rövid interjút.
A néhány nappal ezelőtti szakmai beszélgetésen (a Merre halad a színház – merre haladjon? címűn) Ön felvetette az állandó társulatok felbomlasztásának, megszüntetésének veszélyét. Látunk aggasztó jeleket az országon belül, és a határon túl is. Elég a marosvásárhelyi példát idéznünk, ahol a Yorick Stúdiót úgy tűnik, lassan beolvasztják a Nemzeti Színház szervezetébe. Miért veszély ez? Milyen érvek szólnak a társulatos színházi működés rendszerének megőrzése mellett?
Csikos Sándor: Szeretném pontosan követhetővé tenni a szavaimat: állandó társulaton én elsősorban nem azt értem, hogy színészek és rendezők meghatározott csoportja állásban van valahol. Én inkább a műhely fogalmához közelítenék. Ha egy jelentékeny színházi személyiség (rendező vagy színész) mágnesként maga köré von színészeket, rendezőket, dramaturgokat, írókat, zenei és vizuális munkatársakat, s ezekkel kialakítják a maguk, csak reájuk jellemző formanyelvét, azt az adott személyiség műhelyének nevezném.
A tartós társulatfinanszírozás ugyanakkor a művészi fejlődés, az önmegújításra képesség fenntartásának az alapja. A Debrecenben debütáló Mensáros László egészen kis szerepektől jutott el Téri Árpád keze alatt a Hamletig. Említhetem ugyanitt Ruszt József működését, aki – bárhová került – előbb-utóbb kialakított maga körül egy csapatot. Érzékelni lehetett körülötte már debreceni ténykedésekor is bizonyos műhelyszerű képződményt, annak ellenére, hogy a színháznak nem ő volt a főrendezője. Valójában tehát azok az együttesek, amelyeket neves társulatokként szoktunk aposztrofálni – az alkotóműhelyek.
Felvetődött a beszélgetésben, milyen hátrány származhat a társulatnélküliségből, a színész sűrű helyváltoztatásából, a szabadúszásból...
Csikos Sándor: Igen, ha a színész körbehordozza az országon a manírjait, azzal lehet sikeres, de biztosan megtorpan a fejlődésben. Más rendezővel találkozik, újak egymásnak a közönséggel. A manír kéznél van, kevesebb próbamunkát igényel a bemutató: a mai válsághelyzetben a rutinmegoldásokat magasan jegyzik a színházüzleti szférában. Se igény, se idő a kísérletezésre. Az állandó társulatban viszont fejlődéskényszer van: figyelmeztetnek a kollégák, ha az önismétlés hajlamát érzékelik, és figyelmeztet az állandó közönség is, mert az érdeklődésük lankadása igenis mérhető. Ilyenkor muszáj leválni a tutiról.
Vitaindítójában Bicskei István kitért a színész-munkanélküliség jelenségére, követendő példaként említve a szociális védőháló francia mintáját, a tartós segélyre jogosultságot. Magyarországon látszanak ilyesmire esélyek?
Csikos Sándor: Nem hasonlítható össze a francia színházi modell a magyarral, de legfőképpen nem a nyugat-európai nemzeti össztermék hátterével kialakított szociális segélyezési és foglalkoztatási modell azzal, amire a magyar államnak jelenleg kapacitása, a magyar választópolgároknak ’igen’ voksuk van. Veszélyes időszakot élünk. A társulatlikvidálással mint költséghatékony újítással való ötletelést a boldogabb időkre kellene halasztani.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.