Egy boldog bárzongorista avagy a POSZT után szabadon

Jaksov Borisz csaknem kipihentnek tűnt a koradélutáni pécsi verőfényben, pedig aludt vagy három órát. A Pécsi Balett korrepetitora, a Művészeti Szakközépiskola tanára, a Magyar-Orosz Társaság elnöke, az Orosz Világ Alapítvány szervezője korábban táncosként, színészként is fellépett már: az idei POSZT-on ő volt a bárzongorista a nagy gyűjtőhelyen, a Pécsi Nemzeti Színház színészbejárója előtti mulatóban, ahol éjszakánként találkozott a fesztivál apraja-nagyja. A hajnalig tartó beszélgetésekben oldódtak a nagy érzelmek, miközben Borisz a régi kis pianínón játszott. Beszélgetésünkhöz a színház csöndes balett termét választottuk, amely az előadóművész második otthona.

- A bárzongorista észrevétlen, érzi a hangulatokat, és annak megfelelően él együtt közönségével. Nagy alázat, odafigyelés kell ehhez a munkához, és természetesen szakmai tudás. Mindenkit megragad a játéka, egész rajongói tábora van már Pécsett...
- Van, hogy halkabb és meghittebb a beszélgetés, ilyenkor lágyabb, ha viszont többet isznak, akkor kicsit pörgősebb, harsányabb, ütemesebb a zene is, előveszem azt, ami szívem szerint a leginkább illik a hangulatukhoz. Sokat rögtönzök, az évek során számtalan darabot megtanultam. Ha hallok egy új számot, meghallgatom tízszer, és már él is bennem, nem játszom kottából, csak ha nem stimmel valami, akkor nézem meg.
- Volt egy Guinness-rekordja, 50 órán keresztül zongorázott.
- 1998-ban szinte állandóan zongoráztam, úgy jött ki a lépés. Dolgoztam korrepetitorként három helyen, és még két étteremben játszottam, egyikben délben, másikban esténként. Naponta 12 órát töltöttem munkával. Az egyik étterem tulajdonosa megjegyezte, hogy "Borisz, lassan már Guinness-rekordot döntesz, annyit zongorázol". Kicsit utánanéztem, mi is kell ehhez, aztán döntöttem, csináljuk meg! Ennyi volt. Leültem, és zongoráztam ötven órán át, velem laktak a tévések is, akik felvették a játékomat. Közben meg sok barátom szurkolt.

- Már csaknem 20 éve él Pécsett a családjával, azóta igazi pécsi lett, mondhatjuk, hogy egyike azoknak, "akiket mindenki ismer", hiszen mindenütt feltűnik, derűje magával ragadó. Hogy kerültek Magyarországra, és miért pont Pécsre?
- Hosszú sora van annak. Karmester, zongora, szaxofon és popzene szakon végeztem az oroszországi Lipeckben. Aztán voltam zenetanár, zenész. Amikor beleuntam a turnékba, egy kis városkában kötöttünk ki a feleségemmel Krasznodár környékén, messze a nyüzsgéstől, ott kultúrházat vezettem. És jött a peresztrojka, sok meglepetéssel. A kultúra senkinek nem kellett, az állami pénzek elapadtak. Visszaköltöztünk Lipeckbe, már megszületett a második gyerekünk is, nem tudtunk megélni, nem zongoráztam, nem énekeltem, elkezdtem kereskedelemmel foglalkozni. 1992-ben Magyarországra jöttem turistaként, és annyira megfogott itt az élet, hogy nem akartam hazamenni. A feleségemnek buszos társaimmal küldtem levelet, hogy itt maradok egy hónapig, kipróbálom, mit tudok tenni. Egy hónapra szóló vízumom volt. Budapesten jártomban-keltemben megtaláltam az Orosz Kulturális Központot. Nyári szünet volt, és éppen nem volt senki, aki az aktuális tűzzománc-kiállításukat őrizze, úgyhogy az utcáról felvettek engem és a társamat dolgozni. Kaptunk szállást és egy kis fizetést is. Volt ott egy zongora a sarokban, azon gyakran játszottam, csak úgy magamnak. Beszélgettünk is sokat a látogatókkal, közöttük volt egy pécsi család is. Megtetszettem nekik, elhoztak Pécsre. Tengtem-lengtem itt egy rövid ideig, majd egyszer csak elvittek Kert Lászlóhoz, az akkori DOZSÓ Kulturális Központ igazgatójához, mert volt ott egy balett tanfolyam Domján Mária vezetésével. Magyarul nem tudtam, de zongorázni igen, tetszett nekik, ahogy játszottam, így Kert László elintézte, hogy munkavállalási engedélyt kapjak. Akkor azt hittem, hogy hazamehetek, majd a munkavállalásival visszajöhetek. Először ez nem sikerült, új szabályok léptek érvénybe, így megint csak harmincnapos vízumot kaptam. Közben jött egy orosz koreográfus a Pécsi Baletthez, aki kért, hogy januártól dolgozzak vele, mivel felmondott a zongoristája, aki tolmácson keresztül sem tudott együttműködni vele. Zavarta, hogy folyton fordítani kell minden szavát, így jól jött az orosz mester mellé egy orosz zongorista. Megismerkedtem Uhrik Dórával, a Művészeti Szakközépiskola balett tagozatának vezetőjével is, és meghívott tanítani a szakközépiskolába. Amikor mindez kialakult, áthoztam a családomat is.
- Én egyszer egy étteremben hallottam önt zongorázni, aztán az orosz nyelv és kultúra iránt érdeklődőként észrevettem, hogy megváltozott a helyi orosz közösség élete. Az Orosz- Magyar Baráti Társaság programjai elkezdtek pörögni, fantasztikus ötletekkel telítődtek.
- 1997-ben indult a pécsi Magyar-Orosz Társaság, gyakran jártam közéjük. Párszor felléptem, ettünk-ittunk, beszélgettünk, megemlékeztünk az ünnepekről, hoztam orosz táncosokat, énekeseket is. Két éve megkérdezték tőlem, elvállalnám-e a társaság vezetését. Mintha megérezték volna, hogy már elég érett lettem ehhez a feladathoz. Eleinte sokáig gondolkodtam, hiszen tudtam, hogy hatalmas a felelősség, az időm is kevés, és nem tudtam, leszek-e elég elszánt a csatákhoz. Aztán az V. országos orosz konferencián meggyőzött az egyik előadó, aki arról beszélt, hogy az itt élő oroszok gyerekei nagyon rosszul, unokáik pedig már egyáltalán nem beszélnek oroszul, s ha megkérdezik őket, miért van orosz vezetéknevünk, akkor csak üres szóként hangzik szájukból a válasz: mert oroszok vagyunk. Hazafelé a vonaton elkezdtek kergetőzni fejemben az ötletek, mi mindennel lehetne előrukkolni egy ilyen baráti társaságban, és mire hazaértem, már kész volt a tervem a következő évekre.

- Zseniális ötletek valósultak meg, a családias sasliksütéstől a sétatéri nagy orosz seregszemléig, ahol dalokkal-táncokkal, jellegzetes orosz ételekkel szórakoztatták a pécsieket, majd egy sorozat, a Beszéljünk oroszul! az Orosz Központban, és a gyönyörűen éneklő kórus, amely az ősi orosz kultúrát jeleníti meg népdalokkal, sanzonszerű polgári énekekkel.

- A legutolsó közgyűlésen fiatalokra váltottam a társaság vezetését, hiszen ők hozzák a saját korosztályukat. Orosz szülők gyerekei, kiválóan beszélik mindkét nyelvet, egyetemet végeztek.
- A legkorszerűbb technikai felszereléssel és jelentős könyvállománnyal rendelkező központot az Orosz Világ Alapítvány hozta létre a Pécsi Tudományegyetemen. Az alapítvány támogatásával valósul meg az összes program. Magyarországon mindössze két helyen létesült ilyen központ, Budapesten és Pécsett.
- Az ötlet Végvári Valentyinától származott, aki az orosz tanszéken dolgozott. Sok feltételnek kellett megfelelni ahhoz, hogy az Orosz Központ ide kerülhessen. Az egyetem biztosította a termet, mi pedig szándéknyilatkozatban mutattuk be a Magyar-Orosz Társaság tevékenységét és terveit, valamint azt is, hogyan tudjuk hasznossá tenni a központot.
- Magyarországon hosszú évekre gyakorlatilag megszűnt az orosz nyelvoktatás, a két állam közötti kapcsolatok is meggyengültek.
- Csaknem egy generáció nőtt fel orosz nyelv nélkül, de örvendetes, hogy az utolsó három évben elmozdult valami. A kereskedelmi kamara is kezdeményez, több az orosz program Oroszország területéről, még az ukránok, ruszinok is orosz programokkal jelentkeznek. A budapesti Orosz Kulturális Központ gyakran hoz vendégeket hozzánk. Harkányban nyílt egy utazási iroda, a Baranya Travel, Moszkvában van egy képviseletük. Ők nagy feladatot teljesítenek, mert a Paksi Atomerőműnél a tervezett új építkezésre kiírt pályázatot szeretné a Roszatom megnyerni. Szándékuk, hogy rokonszenvet ébresszenek a magyar közgondolkodásban az oroszok iránt. Sok rendezvényt szerveznek, ilyen volt az orosz bál például Budapesten, ahol 35 ezer forintos belépővel voltunk vagy 400-an, oroszok és magyar üzletemberek. Én zongoráztam a vacsorához, énekeltem és játszottam a báli közönségnek.
- Benne van minden tréfában, bohém ember. Legutóbb például egy régi pécsi cukrászda nyitásakor a zongorát szállító autón játszott menet közben, végig a sétálóutcán.
- Jól érzem itt magam, tényleg sokan ismernek, sok a barátom. Zongorista feleségem és két fiam is otthonra lelt Pécsett.

Szerző: Hárságyi Margit/ MTI