Nonszensz, sifonér, útjelző táblák, tévút, gyomros, bizonytalansági faktor, őskövület, szöszölés… - Többek közt ezekről is beszélgettünk Udvaros Dorottyával az önálló estje, a nyári koncertjei és a készülő Şerban-bemutató kapcsán.
A Mégis szép című önálló estedben leveleket, rövid írásokat olvasol föl. Vörös Róberttel megadtátok a témát a szerzőknek: írjanak arról, mi az, amit soha nem mondanának el egy nőnek. Lehet erre egyáltalán válaszolni?
Udvaros Dorottya: Teljes képtelenség. Nonszensz. Lőrinczy Attila például először azt válaszolta, hogy ez hülyeség. Aztán elkezdtünk levelezni, és mégis született belőle egy írás. A felvetésünk tulajdonképpen csak egy szikra volt, kíváncsiak voltunk, miként reagálnak rá. És tessék, Závada Pál írt egy gyöngyszemet, Nádas Péter válaszlevele önmagában egy pici novella volt. Térey János adott nekünk még új szöveget, Bartis Attila pedig egy készülő mű egyik részletét küldte el. Az anyagba beleszőttük azokat a levelezéseket is, amelyek kedvesnek, szellemesnek bizonyultak. Azt remélem, hogy a gyűjtés nem zárult le, és jönnek még írások.
Az új dalok is felkérésre születtek?
U.D.: Nyitrai László és Hrutka Róbert nemcsak a kottát küldték, hanem be is jöttek eljátszani. Annyira megható volt! Izgultak, hogy fog-e tetszeni. A bemutató után kértem őket, hogy mondjanak valamit: így képzelték-e, ilyennek kell-e lennie, jól csináltuk-e… Bella Máté rögtön elkezdte mondani, hogy annak a dalnak, amit ő írt, véghetetlenül, szinte irreálisan lassú a tempója. Örültem, hogy komolyan vette a kérdést, fogok is ezen dolgozni. Azóta készültek új dalok, Bereményi Géza írt még három dalszöveget. Hozott egy fiatal zalaegerszegi zeneszerző fiút, Dobri Danit, aki a gitárjával előadta őket, Géza meg ült mellette, és tördelte a kezét, hogy vajon tetszik-e nekünk. Snétberger Ferenc egyik tanítványa is ígért új szerzeményt. Ahhoz képest, hogy egyáltalán nem akartam önálló estet, eléggé felpörögtek a dolgok. Nem tudtam, miért is kéne ez nekem, és főképp azt nem tudtam, hogy milyen anyagokból álljon. Sokan javasolták, hogy énekeljem el a régi, sikeres, színházi és tévés dalaimat, el is kezdtük nézegetni őket, de mindegyikre azt mondtam, hogy ezt sem akarom, ezt sem akarom, ezt sem…
Miért?
U.D.: Mert nem érdekel a múlt. Vagyis iszonyatosan rágódom az életem bizonyos lépésein, azon, hogy miért csináltam úgy, ahogy csináltam, és miért nem tettem másként. De ami a pályámon történt, az egyáltalán nem érdekel. Semmi értelmét nem láttam volna egy olyan estnek, ami arról szól, hogy a művésznő előveszi a sifonérból az emlékeit. A Koldusoperából sem akartam énekelni, a Kalózok szeretőjéről közöltem, hogy semmilyen körülmények között nem lehet benne a műsorban. Végül Vörös Robi nagynehezen rávett, hogy egy Polly-dalt mégis tegyünk bele. Viszont azt, hogy Bicska Maxit énekeljek, kifejezetten jó ötletnek találtam. Azt hiszem, azért tetszik most nekem ez az egész, amiért fiatalabb koromban a színházat is szerettem. Most is szeretem, bár vannak borúsabb pillanataim a "színház és Dorottya" viszonylatban. Amikor kezdtem a pályámat, akkor egy próbafolyamat arról szólt, hogy keresünk, keresünk, keresünk, hogy van egy változó massza, amit még a premier után is át lehet gyúrni. Manapság minél hamarabb meg kell találnunk a közös útjelző táblákat, és a kijelölt úton haladunk tovább, a második-harmadik heti emlékpróbákon rögzítünk dolgokat, és később azt kérik rajtunk számon. Persze bővítgetjük, gazdagítjuk az előadást, de mégiscsak megtartjuk a fő csapásirányt. Pedig a pályám elején Székely Gábor az utolsó napokban is újat akart látni. Ezért most nem tudom megérteni, miért kellene nekem már a legelején rögzítenem? Nem arra hajtok, hogy mint egy kis majom, megtanuljak valamit és később csak utánozzam magam. Az érdekel, hogy ahhoz képest, amit tegnap találtunk, mit találhatunk ma? Változó, hogy egy rendező miként közelít a munkához, de nagy átlagban azt kérik: rögzíts, emlékezz.
U.D.: Nem tudom… Erre még nem jöttem rá. Korábban Magyarországon nagyon erős volt a kisrealista színjátszás. Mániákusan, hónapokig kerestük minden egyes mondatnak és mondattöredéknek az igazságát. Ez ma már nem fontos. Nem érdekes – hogy így fejezzem ki magam – a pöcsölés. Maga az élet nem ad erre lehetőséget, mindenen gyorsan túl kell esni. Szerintem ez totális tévedés, mert általában eljön az a pillanat, amikor fejvesztve próbálunk visszakapaszkodni ahhoz, amin gyorsan túl akartunk lenni. Most az önálló estemben is azt szeretem, hogy még nincs vége. Úgy érzem magam, mint régen: van egy anyag, ami folyamatosan formálódik, bennem sem áll készen, még bármi lehet vele, átrakhatjuk, kicserélhetjük, variálhatjuk. Ez nagyon tetszik. Önmagában a tény, hogy egyedül állok a színpadon, nem hoz lázba. Hernádi Jutka mesélte mindig, hogy ő mennyire élvezi, hogy közvetlen kapcsolatba kerül a nézőkkel. Értetlenül hallgattam, mindig azt gondoltam, ez engem egyáltalán nem izgat.
És most hogy érzed?
U.D.: Most sem ez a legérdekesebb, hanem inkább az, hogy színpadon is kapcsolatba kerülhettem Nádas Péter vagy Térey János szövegeivel. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán válaszolni fognak. Ez olyan csoda volt!
Ez mennyiben színház, mennyiben színészet?
U.D.: Vannak finom jelzések, kellék, jelmez, világítás, de más, mint a színház. Én nem tudok se írni, se zenét szerezni. Csak elmondani tudom, azt, amit megírtak. Ez egy csökkentett alkotói állapot. Hol vagyok én valakihez képest, letesz az asztalra egy regényt?
Szerinted a színészet “csökkentett művészet”?
U.D.: Szerintem igen. Mímelni nem nehéz.
Azért nem mindegy a színvonal…
U.D.: Persze, láttunk már nagyszerű színművészeket, akik szinte újrateremtenek egy szöveget. De azért, valljuk be, nyomába se érünk egy olyan embernek, aki bezárkózik valahová, és hónapok múlva előjön négyszáz oldallal vagy megír egy szimfóniát. Csak ámulok, hogy ezek a szerzők belőlem fogalmaztak meg valamit. Honnan a fenéből tudták, hogy mit érzek és mit gondolok? Bereményi Géza, Karafiáth Orsi, Bella Máté, Gergye Krisztián… Teljesen különböző emberek. Valószínűleg láthatatlan szálak kötnek össze bennünket. Léteznek dolgok, amelyek mindannyiunkra hatnak, és annak ellenére, hogy nagyon különbözően reagálunk, van valami közös bennünk, abból eredően, hogy itt és most élünk. Egyelőre ott tartunk, hogy a kortárs szerzőket persze segíteni, támogatni kell, de még mindig a klasszikusoktól ájulunk el. Én viszont gyomrost kaptam attól az érzéstől, hogy mások most megírták azt, ami az én fejemben és lelkemben zajlik.
fotó: Dobos Tamás
Az est egy pontján váratlanul megjelenik édesanyád fotója. Miért érezted szükségesnek megjeleníteni? Nem mellesleg: a fotó gyönyörű, a pillanat elég mellbevágó. Te magad is nehezen folytattad az estet.
U.D.: Nem gondoltam végig ennek a döntésnek a következményeit. Azt éreztem, anyámnak valahogy jelen kell lennie. Hogy miért, arra nem volt magyarázat. Azt gondoltam, szép és finom gesztus lesz, ha elhúzok egy függönyt és ott van mögötte a fénykép. Fogalmam sem volt, hogy ez minden este fel fog zaklatni.
Ráadásul Karafiáth Orsi egyik anya-verse után. Ami, akárhogy is nézzük, teljesen rólad szól.
U.D.: Vörös Robival egyáltalán nem beszéltük át akkurátusan, hogy „akkor most itt benne lesz anyám, és én így meg úgy fogok beszélni a viszonyunkról”. Arra sem emlékszem, beszélgettünk-e valaha hosszan és komolyan anyámról. Robiban az a csodálatos, hogy ha valamiről elkezdek dadogni, mert magam sem tudom megfogalmazni, hogy pontosan mit szeretnék, akkor abból ő ki tudja húzgálni a megfelelő szálakat, és azokat tovább szövögeti. Ráérez arra, amit nem tudok elmondani. Egyébként szeretem, amikor nincs valami pöpecül letisztázva és átrágva. Jó, ha marad egy minimális bizonytalansági faktor, vagy ha van tere egy kis kilengésnek. Valószínűleg nagy belső utazás lesz, mire valóban megérzem, hogy minden estének más az íze. Persze egy előadás is minden este más, mert különböző emberek ülnek a nézőtéren, és mi sem vagyunk mindig egyfomán koncentráltak. De általában, történjék bármi, támaszkodhatok a szerzőre, a konstrukcióra, a kollégákra, a rendezőre. Van egy csomó biztos pont. Itt meg nincsen, mert teljesen egyedül állok a színpadon.
Valaminek mégis kell lennie, gondolom, nem véletlenül így szerkesztettétek össze…
U.D.: A szerkesztésben Robira bíztam magam. Talán néha szóltak az ösztöneim, ha valamit máshogyan jobbnak láttam. Hiszek az érzéseimnek, de nagyon bízom az értő, kontrolláló külső szemben. És azt se felejtsük el, hogy Silló István ül a zongoránál, ő mondjuk egy elég biztos pont… Vele könnyű volt dolgozni, mert határozott elképzelésekkel érkezett, és ha valami rossz megoldásnak bizonyult, kerek-perec megmondta. Engem az őszinteség nem tud összetörni, velem nem kell finomkodni. Egyébként életem egyik legjobb élményét köszönhetem neki, amit sosem fogok elfelejteni. Abigélt játszottunk, nem sokkal a bemutató után. Egyszer egy kicsit elkalandoztam, de valahogy Pista megérezte, hogy nem vagyok jelen, és egészen biztosan nem fogok belépni, ha nem történik valami. Utólag nem is tudom, mit csinált, de egyszerűen kiugrott a zenekari árokból. Szerintem dobbantott, és fölemelkedett a levegőbe. Én meg azonnal elkezdtem énekelni… Pista csodálatos ember, ezerfelé tud figyelni. Az is boldogság, hogy Szakács Györgyi azt a három, nagyon egyszerűnek tűnő ruhát milyen mérhetetlen gonddal választotta ki. Én már régen belementem volna bármibe, ő meg elbíbelődött egy sliccen vagy egy bojton. Nem mintha nem szeretném, hogy jól nézzek ki, de a ruhapróba tekintetében nagyon slendrián vagyok. Utálom, nagyon fáraszt, lusta vagyok hozzá.
Nyáron eljátszod a Mégis szép-et Szentendrén. A POSzT-on volt Cseh Tamás koncert, aztán lesz még Férfi és Nő, Átutazó koncert és Bandy lányok. Csupa zenés produkció. Egyetlen bemutatód lett volna a Nemzetiben, az Óz. De elmaradt. Hogy viseled ezt a helyzetet?
U.D.: Szomorúvá tett, hogy elmaradt az Óz. Webber hosszú időre megvette a jogokat, már lehetetlen hozzájutni. Pedig annyira tetszett nekem! Például az, hogy Pelsőczy Réka egy korombeli nőre osztotta volna Dorothyt, a három fickó meg három különböző férfitípust jelenített volna meg. És elénekeltük volna az eredeti dalokat! Nagyon fájdalmas, hogy a sárga úton már nem téblábolhatok ebben az életben… Ha az ember nem színházban színész, akkor máshol nem tud az lenni. Nincs tévé, nincs rádió. A tévékbe csak beszélgetni, főzni, vagy táncolni hívnak. Mindig meg is kérdezem tőlük: miért nem arra használnak, amihez értek? Tiszta szerencse, hogy a színházakban még szükség van arra, hogy színésznő legyek és nem mondjuk tűznyelő…
Átutazó koncert
Két év után idén is szerepeltél az Ódryn egy rendezővizsgában. Miért nem vállaltál eddig ilyesmit?
U.D.: Azért, mert eddig nem kértek. Biztos azt gondolják, hogy egy őskövület vagyok, és nem lehet velem szót érteni. Két éve Néder Panni felkérte egy szerepre Nagy Marit, aki nem ért rá, én meg pont ott ültem az asztalnál, és megkérdeztem, megfelelnék-e… Az, hogy most Erdeős Anna fölkért a Futótűzre, azért van, mert kiderült, hogy lehet velem dolgozni. Fontosnak tartom, hogy ha van rá mód és lehetőség, akkor az ember részt vegyen egy rendezővizsgában. Én is kíváncsi vagyok arra, hogy egy rendezőhallgató hogyan képzel el egy előadást, és talán neki is fontos, hogy egy olyan tapasztalt, sokat látott emberrel találkozzon, mint amilyen én vagyok. Vagy, mint amilyen Szalontai Tünde, Gergye Krisztián vagy Terhes Sándor, akik szintén játszottak az előadásban, két végzős színészhallgató mellett.
Furcsa előadás volt, én többször elvesztettem a fonalat... Ti ezt belülről érzékeltétek?
U.D.: Lett volna ezer kritikai megjegyzésünk, de nem a mi előadásunkat akartuk megcsinálni, hanem azt szerettük volna szolgálni, amit Anna elképzelt. Persze minden kreatív ötletet megosztottunk.
Szólsz, ha azt látod, hogy egy fiatal teljes tévúton jár?
U.D.: Egy fiatalnak az a kötelessége, hogy nagyokat tévedjen. Persze kell figyelmeztetni, ha nagyon mellényúl, de meg kell tapasztalnia, milyen lesz a színpadon az, amit otthon a konyhaasztalnál elképzel. Csak másodrangú cél, hogy baromi sikeres legyen a vizsga. Tudom, hogy utána munkát kell kapnia, tehát nem mindegy, mit produkál, de a tapasztalás mégis sokkal fontosabb. A lépcsőfokokat meg kell járni. Engem fiatal színészként egyáltalán nem érdekelt a végeredmény. Ma már tudom, hogy minden előadást a nézőknek csinálunk, és nem a magunk szórakoztatására próbálunk, de fiatalként kizárólag a folyamat, az oda vezető út érdekelt.
Visszakanyarodtunk a beszélgetés elején felvetett témához, hogy ma másként zajlik egy próbafolyamat, mint régen. A régi rendezőid is máshogy próbálnak?
U.D.: Nem tudom, mert akikkel sokat dolgoztam, azok közül Székely már nem rendez, Zsámbékival nagyon rég nem találkoztam, tavaly Ascherral pedig a Bandy lányok másfajta munka volt, mint egy Csehov vagy egy Goldoni. Nem tudom, ha Székely előkerülne, mit csinálna – erre nagyon kíváncsi lennék… Talán már ők is másképp csinálják. Eltelt húsz év, mese nincs. Nem arról van szó, hogy húsz évvel ezelőtt kipróbáltam valamit, és most kipróbálok valami mást. A véremmé vált, beépült a zsigereimbe egyfajta keresés. Ezért nehéz nekem most. Nem pedig azért, mert azt gondolom, hogy ami ma van, az nem jó.
A generációd is küszködik ezzel?
U.D.: Néha ők is értetlenül állnak az előtt, hogy a próbaidőszak felétől már csak gyakorlunk. Ugyanakkor néha pont emiatt érezzük magunkat biztonságban. Egész egyszerűen megváltozott az életünk tempója. Annak idején a Katonában fél tizenegyig még boldogan ott ültek a nézők. Ma kilenc óra után mocorogni kezd mindenki, és annak örül, ha fél tízkor már az utcán van. Csökkent az emberek tűrő- és befogadóképessége. Már nem néznek meg véghetetlen hosszú filmeket, csak gyors vágású, tömör klipeket. Katartikus élményem volt Kim Ki-duk Tavasz, nyár, ősz, tél című filmje, ami olyan, mint egy nagy, lassú, széles folyó. Azt éreztem az első tizenöt percben, hogy ha nem történik valami, megölöm magam. És a film végére eljutottam oda, hogy bármeddig tudnám nézni. Egyszerűen én magam, a lelkem, a tudatom elkezdett kisimulni, és hagytam, hogy a film áthömpölyögjön rajtam. Iszonyú nehéz megteremteni a helyzetet. De úgyis vissza fogunk ehhez térni, mert az emberi természet nem bírja a végsőkig pörgetni magát. Nem megy, mert megbolondulunk. Nagyon le kéne lassulnunk.
Ez tanulható.
U.D.: Persze, csak nehéz, mert a környezetünk nem enged, vinni akar tovább. Nagyon erősen kell az embernek tartania magát. Óriási szükségünk van erre, pont annyira, mint a vízivásra.
A Három nővérben Nagy Marival
Andrei Şerbannal elkezdtétek próbálni az Angyalok Amerikában-t. Most is ugyanaz a módszere, mint a Három nővér esetében volt, hogy egy ideig helyzetgyakorlatokat kér, és szereposztás is csak később alakul ki?
U.D.: Nem, a szereposztás már elkészült, most a darab hiányzott, amikor elkezdtük… Ez egy kétestés mű. Elkészült egy verzió, de ha bemutatnánk, ötórás lenne. Ezért minden próba úgy kezdődött, hogy alakítgattuk a jelenetet, húztuk-vontuk a szöveget. Aztán lerendelkeztük, amit másfél óra alatt összeraktunk. Most már nagyjából végig tudunk menni a darabon. Vasziljevvel is végigültem egy elképesztően hosszú próbaidőszakot, amikor a székről sem engedett minket fölállni reggel tíztől este tízig. Azt is kibírtam. Nem akarok már azon görcsölni, hogyan leszünk készen. Majd kész lesz. A hosszú elemzőpróba nem mindig felesleges. Ha sok idő kell, hogy ezt az anyagot a magunkévá tegyük, és megérezzük, hogy mit lehet vele elmondani, akkor elébe kell állni. Játszom a darabban egy 80 éves rabbit, egy 120 éves öreg komcsit, egy 50 éves sztárorvost – ezek a férfiszerepeim. Van egy női szerepem is, egy anya. És van egy nemtelen szerepem is, ami egy kísértet.
Elültek a Nemzeti Színház körüli viharok, bár, most úgy tűnik, újra pedzegetik, hogy Alföldinek majd távoznia kell. Milyen a hangulat nálatok?
U.D.: Nehezen tudok most a társulatról beszélni, mert ebben az évadban kicsit kimaradtam az életükből, sokat dolgoztam máshol. Egy biztos: lázas munka folyik. De aki állandóan benn van, a bezártságtől szenved. Az embernek sose jó az, ami van… Ha én vadul próbáltam volna a Nemzetiben, akkor ez az est biztosan nem készül el. Ehhez kellett egy kis szünet, mert nem kaptam új szerepet. Azért csináltam meg, mert volt lehetőségem lassan, lustán dolgozni. Én valójában baromi lusta ember vagyok. Mindenhez rengeteg időre van szükségem. Imádom Bereményinek a Jobbik részem szövege végén azt négy sort, hogy „Én már úgy vagyok jó, ahogy így vagyok/ Én már nem leszek másik/ Matatni szeretek, álmodok/ Egész kipusztulásig”. Ez teljes mértékben én vagyok. Telnek a napok, és csak gondolkodom, vajon mit is csináltam? A lelkem mélyén nem is izgat ez a kérdés, csak tudom, elvárás, hogy az ember prezentáljon valamit, miután eltűnt. Én meg csak matatok, álmodozom, és ezzel jól elvagyok. És ehhez az önálló esthez kellett ez a lehetőség, hogy senki nem kényszerített, nyugodtan tudtam szöszölni. És rettentő büszke voltam, hogy végül én szabtam határidőt magunknak. Mert megéreztem, hogy ha most nem csinálom meg, akkor ebben az életben már soha nem is fogom.
Az interjút és a fotókat készítette: Rick Zsófi
Színház.hu
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.