Színház- és Filmművészeti Egyetem végző dramaturg osztályának tagjaival készült riportsorozatunk 6. részét olvashatják Boross Martinnal.
Milyen színház érdekel?
Elég különböző dolgokat csináltam eddig, és különböző műfajú előadások voltak rám nagy hatással. Nem tudom eldönteni, hogy ezekre a konkrét műfajokra vagyok fogékony, és azért érintettek meg, vagy a kiemelkedő színházi élmények hozták a műfajt közel. Még elsőéves koromból emlékszem például egy Szentivánéji álomra, amit Oskaras Korsunovas rendezett. Általában nem a történetmesélő fizikai színház érdekel, de ez az előadás kivételes volt. Egy másik nagyon fontos élményem a Frankenstein-terv, ami ugye nyilvánvaló, hogy egész más műfaj. Az egyik kedvenc előadásom pedig nem is előadás: egy ál-dokumentum színházi kísérlet, amit a Space színház csinált. Az előadás javarészt abból állt, hogy az utcán csináltak villáminterjúkat a hovatartozásról. Igazából nem is tudom, mennyiben tudok konkrét példákon keresztül válaszolni a kérdésedre.
Vegyük úgy, hogy ez volt a válasz első része?
Azt hiszem, egy-egy előadás helyett inkább jelenségekről kellene beszélnem. A jelenség az olyasmi, mint valami színházi életérzés vagy valamilyen iskola, egy gondolkodásmód. Van az Artus-jelenség, a Kárpáti-jelenség, az egyetem-jelenség – ezek voltak eddig számomra a legfontosabbak.
Boross Martin, fotó: Borovi Dániel
Mesélj egy kicsit az Artus-jelenségről!
Két és fél éve vagyok az Artus társulat tagja, úgynevezett alkotó-előadóként veszek részt a produkciókban, csakúgy, mint a társulat többi tagja. Ez azt jelenti, hogy közösen gondolkodunk, rajzolunk, építünk, és végül Goda Gábor a maga rendezős/dramaturgos szemléletével előadássá formálja a kollektív gondolatokat. Az előadásokra aztán a mozgásnak, a vizualitásnak és a performanszos színházi formanyelvnek a keveréke jellemző, szöveget keveset használunk. Kialakulnak ugyan történetek néha, de semmiképpen nem hagyományos narratíváról van szó, inkább a motívumoknak kezd története lenni. A legfontosabb, amit az Artusban tanultam, a gondolati precizitás és fegyelem fontossága, hogy hogyan lehet egyszerűségre és tisztaságra törekedni.
Csinálsz saját előadásokat. Ezekben hasznosítod a tanultakat?
Két saját projektet csináltam az elmúlt két évben. A Pamlényi Pál Postás Panoptikumot interaktív színházi játékként lehetne definiálni. A Dinamó Művházzal létrehoztunk egy koherens világot – egy postahivatal világát. A lazán összefüggő és alapvetően eltérő formanyelv szerint működő jeleneteket csak az kapcsolta össze, hogy egy csomag kézbesítésének ad hoc állomásainak tekintettük őket. A nézők instrukciókat követve haladtak végig egy úton az általunk kigondolt fiktív világban, kicsit úgy működött, mint a szerepjáték. Ezzel szemben a másik projekt, a Harminchatok egy drámai szövegre épült, volt benne rendes cselekmény, szerepek, zene… Igaz, hogy én írtam a szöveget, ezért lehetséges egyáltalán, hogy egy úgynevezett drámát csináltam meg. Mert igazából nem is drámát, inkább előadást írtam. Lényeg, hogy két alapvetően különböző szemléletű dologról van szó, de utólag azért rájöttem, hogy volt bennük hasonlóság, és pont ez a lényeg.
Hogy érted, hogy ez a lényeg?
Az útkeresésem nem arról szól, hogy az interaktív műfajok, vagy a zenés szertartásszínház mellett kötelezzem-e el magam. A Pamlényi esetében egyértelmű, hogy a közönség különleges pozícióban volt, a Harminchatokban is erre törekedtem, más eszközökkel. A jelenetek nagy része nyilvános helyeken játszódott, például a falugyűlésen vagy a zsinagógában. A nézőket arra kértük, hogy aktívan vegyenek részt a szertartásban, alakítsák a „népet”. Nekem az a fontos, hogy amit csinálok, az hasznos legyen, élményszerű legyen. Meg kell teremteni annak a feltételét, hogy történjen valami a nézőben, hogy valami megváltozzon az előadás hatására.
Ha választhatnál, hol, milyen keretek között szeretnél dolgozni?
Furcsa erre a kérdésre válaszolni. Az jut eszembe, hogy néhány évvel ezelőtt egy pályakezdő színházi ember általában kőszínházi szerződésre vágyott. Aztán jött egy fordulat, és a közvetlen előttünk járó generáció már inkább a független társulati munkában kezdett gondolkodni. Azt hiszem, azóta megint változott a helyzet. Én, csakúgy, mint sokan mások is a könyezetemben, most a projekt-alapú színházi működésben hiszek. Egy ügy kedvéért szerveződik össze egy társaság. Persze ebben a rendszerben is lehet egy állandó csapat: egy rendező, egy produkciós vezető, egy dramaturg-szövegíró, egy látványtervező, egy technikus, akik mindig együtt dolgoznak.
Te mivel magyarázod ezt a változást?
Elég komplex dologról van szó. Az biztos, hogy a társulati működéshez képest ez egy individualistább szemlélet, és szerintem - részben legalábbis - társadalmi változásokat követ. A mobilitás felé nagyobb igénnyel forduló generáció keresgéli az útját. Nem lehet mindent ugyanazzal a társasággal megvalósítani. Valahogy úgy képzelem el a jövőmet, hogy mindig új emberekkel találkozom, új impulzusok érnek, és így talán nem fogom körbebástyázni magam mindenfélével.
Van már következő projekt?
Egy buszon utaznak együtt a nézők és a szereplők. A busz cirkál a városban, a szereplők föl-le szállnak, az ablakon keresztül látott és a fedélzeten zajló jelenetekből fog összeállni az előadás. Ez a terv, és kezd alakulni hozzá a produkciós háttér is, de még nagyon sérülékeny az egész. Eddig mindig szerencsém volt, valaki mindig belépett, mikor segítségre volt szükségem. Hudi László, Goda Gábor, Kulcsár Viki, Nánay Fanni…
Be fogod vonni a nézőket is?
Abban az értelemben, amit általában nézőbevonásnak nevezünk, nem - erre a legtöbb ember elég rosszul reagál. Én máshogy értelmezem a bevonást. A befogadói élmény intenzitása érdekel, ebben az irányban keresek tovább.
Ez elég magabiztosan hangzik
Ez lenne az ideális forgatókönyv. Így szeretnék tovább dolgozni, feltéve ha egyáltalán fogok tudni dolgozni, ha kapok lehetőségeket. Ha adódik egy lehetőség, akkor viszont nem kesergek az illékonyságán, bár a jelenlegi helyzet nem sok optimizmusra ad okot. Ez is a mobilitás felé kell, hogy lökjön, ezzel kell első körben küzdenem, vigyázva, nehogy az érvényesülési harcban meg a lényeg sérüljön. Ez így kimondva hülyén hangzik, de azt szeretném, ha lenne értelme annak, amit csinálok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.