'Márpedig a művészet szerelem!' - 75 éve született Ruszt József

Hetvenöt éve, 1937. július 4-én született Isaszegen Ruszt József Kossuth-díjas rendező, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház alapítója, a múlt századi magyar színjátszás színházat és társulatot teremtő, meghatározó egyénisége.

Ruszt József, Trokán Péter, Kovács Lajos, 1980, fotó: Ilovszky Béla

Egy anekdota Ruszt Józsefről:

Egyszer megkérdezték Ruszt Józseftől, mit szeret legjobban az életben. Azt válaszolta, hogy a színházat. És a színházban mit szeret a legjobban? – érdeklődött tovább az újságíró. Ruszt azt felelte, hogy a próbát. Arra a kérdésre pedig, hogy a próbában mit szeret a legjobban, azt, hogy a szünetet.

Kritikusok szavaival Rusztról:

„A kegyetlen színház hazai apostola”

„A legkonzervatívabb színházi újító”

„A rituális színház hazai megteremtője”

Ruszt pályájáról:

Borbély apjának üzletét a Rákosi-érában államosították, ezután a fiatal Ruszt festeni kezdett, az eladott képek árából a családot segítette. Megbélyegzést jelentő "egyéb" származása miatt közgazdasági technikumban érettségizett, utána a Vasas Szakszervezet pénzügyi revizora lett. Többször felvételizett sikertelenül a Képzőművészeti Főiskolára, aztán 1958-ban egyszerre jelentkezett az ELTE bölcsészkarára, a Kertészeti Főiskolára és a színművészeti főiskolára - és mindhárom helyre felvették. A színi pálya mellett döntött, 1963-ban fejezte be tanulmányait a Színház-és Filmművészeti Főiskolán, Nádasdy Kálmán osztályában.

Még főiskolára járt, amikor 1961-ben az Egyetemi Színpadon rendezni kezdett, és diplomájának megszerzése után is párhuzamosan dolgozott hivatásosokkal és amatőrökkel. 1963-tól egy évtizeden át a Debreceni Csokonai Színház rendezője volt, közben az ELTE egyetemi színjátszóival is nemzetközi sikert arató kísérleti előadásokat vitt színre. A Debrecen és a főváros között naponta ingázó Ruszt az Universitas Együttessel szabadon kísérletezhetett, alakíthatta, csiszolhatta pedagógiai módszereit. Az Universitas az ország első alternatív színházi műhelyévé vált, amelynek Jordán Tamást, Fodor Tamást, Halász Pétert köszönheti a színházi szakma.

1973-tól öt évig Kecskeméten a Katona József Színházban volt főrendező, majd 1978-1979-ben a Népszínház főrendezője, újabb három évig művészeti vezetője lett, 1980-1982-ben a Szegedi Nemzeti Színház művészeti tanácsadója volt. 1982-ben megalapította a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházat, amelynek két évig megbízott igazgatója és művészeti vezetője, 1984-től 1987-ig igazgató-főrendezője, 1987-88-ban művészeti tanácsadója volt. Pályájának zalai szakaszát országos visszhang, számos hazai és nemzetközi elismerés kísérte, a társulat előadásait ebben az időszakban honorálták először rangos díjakkal itthon és külföldön. Kitalálta a középiskolásoknak szánt, a műfaj kulisszatitkait is megmutató beavató színházat, kinevelve ezzel a teátrum mai törzsközönségét.

Fotó: Ilovszky Béla, MTI

Az 1987-88-as évadban a Nemzeti Színházban rendezett, ezután a szegedi Nemzeti Színház társulatának újjászervezésében vett részt főrendezői, illetve művészeti vezetői minőségben. 1991-ben a szegedi társulatból kivált művészekkel megalapította a Független Színpadot, ez az alternatív színház 1991-től Budapesten működött. Ruszt 1994-től 1998-ig a Budapesti Kamaraszínház tagja, 1995-98 között művészeti vezetője volt.
Ruszt József mintegy kétszáz előadást állított színpadra görög drámáktól modern ősbemutatókig, Shakespeare Rómeó és Júliáját hatszor, hat különböző színházban rendezte meg. Számos klasszikus darabot új felfogásban, a legmodernebb rendezési elveket követve vitt színre. A zalaegerszegi teátrum megnyitójára emlékezetesen állította színre Madách Imre Az ember tragédiáját. Utolsó rendezése is ez volt ugyanitt 2004-ben, amikor Ádám és Éva szerepét ugyanazokra a színészekre osztotta, mintegy demonstrálva sokszor idézett mondatát: "Én mindig ugyanazt az előadást rendezem, csak másként".

Színészkollégái, tanítványai nemcsak Mesternek szólították, hanem annak is tartották Ruszt Józsefet. A hosszúra nyúlt, fárasztó próbákon sem vesztette el a türelmét soha, nem volt kiabálós, még csak nem is instruálta hangosan a színészeket. Egy alkalommal feltették neki azt a kérdést, hogy mit szeret legjobban a világon: "A színházat, a színházon belül a próbát, azon belül pedig a szünetet. Én a szünetben csinálom a színházat".

Művészi munkáját 1975-ben Jászai Mari-díjjal, 1989-ben Magyar Művészetért Díjjal ismerték el. 1975-ben lett érdemes, 1977-ben kiváló művész. A Kossuth-díjat 1993-ban kapta, 1997-től volt a zalaegerszegi színház örökös tagja.

Ruszt József 68 évesen, 2005. július 29-én halt meg Zalaegerszegen. 2008 óta nevét viseli a kecskeméti Katona József Színház egyik játszóhelye, hagyatéka 2010 óta könyvsorozat formájában jelenik meg Zalaegerszegen, az ottani színházban állandó kiállítás is őrzi emlékét.

Fotó: Színház

Naplórészlet - egy párizsi út után:

1965. május 31. (Bp.)

Vittem Bächeréknek egy fél literes tokaji szamorodnit. Nagyon hosszan elbeszélgettünk, bár a társalgás egy kissé nehezen indult. Erzsi, Pisti nővére kissé arisztokratikus jelenség, igen nagy igényekkel s szellemi téren talán egy kissé sznob megelégedettséggel. Férje, Laci nem sokkal lehet tőlem idősebb. Nagyon érdeklődött az itthoni állapotok felől. Így többnyire a Hruscsov leváltása után kialakult helyzetről, és Erzsivel Pistiről beszélgettünk. Sikerült tőlük 100 frankot szereznem, amit itthon kifizetek. Ez volt az egyik legjobb üzlet, amit kinn kötöttem, hiszen 100 frank mindössze 600 forintomba került. Nagyon érdekes, és számomra taszító jelenség a kinti életforma. Az emberek zárkózottak és maguknak élők. Attól, hogy kint minden üzlet és minden kereskedelem, minden szervezett és minden „megvan". Az embereknek nincsenek közös célkitűzéseik, közös örömeik vagy bajaik. Annyira kiszolgáltatottak a vezetésnek, hogy szinte semmiféle társadalmi önállóság nem tudatosodott még bennük. Mi örülünk egy új háznak, mely praktikus és modern kivitelezésű. Örülünk egy jó fordulatot eredményező rendeletnek vagy valamilyen pozitív változásnak… stb. Számukra ezek az örömök ismeretlenek, mert ők nem tesznek és nem is tehetnek ilyesmiért semmit. Mi sem sokat tehetünk itthon, de ha velünk történik valami, akkor mégis van valami esemény az életünkben, társadalmi méretekben. Kinn senkivel semmi nem történik, csak a társas együttélés szűk közösségében. Ezért is van az, hogy kinn igen komoly a családi élet, s mindent meg is tesznek azért, hogy ezt a családi életet biztosítsák és megerősítsék. Ezt a célt szolgálja a gyermekekkel kapcsolatos igen komoly állami segítség. S éppen ezért furcsa, hogy a gyermekholmik, játékok és ruhák szinte azonos árban vannak a felnőtt árukkal.

Amennyire mi itthon gyűlölni, fúrni és megvetni tudunk, olyan mértékben szabadságunkban van szeretni, támogatni és lelkesedni. Ez ott kinn szintén ismeretlen. Talán csak az egyetemi ifjúság élete más, de meggyőződésem, hogy csak addig, amíg el nem hagyják az egyetemet. Azután már ők is polgárok lesznek, és az idő kinn nagyon be van osztva. Nincs véletlen idő, egész életük egy nagy program. Képtelenség kinn igazi baráti kapcsolatot folytatni, mert azt az időt, amibe ez kerülne, valahonnan el kéne vonni. És erre sem a szokások, sem a helyi morál nem ad lehetőséget.

28-án szerdán reggel 8-kor volt kinn az első próbánk. Mindenki hasznavehetetlen állapotban volt, s ráadásul P. hülye szervezésének következtében mindenki ott volt a próbán, és semmi dolguk nem volt, csak zavartak bennünket. Én, mint azt már itthon is elterveztem, sok mindent akartam végképp a helyére tenni. V. azonban az előjátékot akarta próbálni. Kiss Elemér azonban olyan görcsösen humortalan rossz franciássággal mondta a szöveget, hogy az egyenest leégés lett volna. Minden befolyásomat latba vetve végül is megfúrtam az előjátékot, s megintcsak nekem lett igazam; én már itthon megmondtam, hogy kár az energiáért, mert nem lesz jó, és nincs is rá szükség. Ezek minden körülmények között nyerni akartak, s azt hitték, ha kinyalják a franciák fenekét, azok majd meghatódnak ettől. Miután elvetettük az előjátékot, én végig akartam menni a darabon, hogy precízebb gesztusokat állítsak be, amelyekből a szituációk világosabbak lesznek, másrészt pedig a számok utáni prózába való átmeneteket akartam kissé kicsiszolni és elegánsabbá tenni. Erre V. elkezdte a próbát, és mindenki begörcsölt. Én legszívesebben elhagytam volna a színházat, ha lehetett volna, annyira el voltam keseredve, hogy lényegében az egyetlen próbanapunkat is ilyen lehetetlen impotenciával, hiábavalóságokkal töltjük. V. állandóan rendezett, aztán végül is mindig mindent nekem kellett megmutatnom és megcsinálnom. Az egész úton asszisztenssé lettem degradálva, s V. végig aratta a sikereket és fogadta a gratulációkat és nyilatkozott a sajtónak. A próba végül is unalmas órák után véget ért. Én a végén megcsináltam a tapsrendet, és betanítottam a gyerekeket a meghajlásra, a ki- és beszaladásra.

V. aznap este megbetegedett. Szidtam az istent, hogy miért nem betegedett le előző nap, akkor enyém lehetett volna ez a próba is. Még vicceltem is, hogy ha V. előbb betegszik le, megnyerjük a fesztivált. A viccnek mégis lett valami eredménye, mert másodikak lettünk.

Már kedden, tehát 27-én megindultak az előadások. Én lényegében egyet sem láttam, egy-két együttest láttam próbálni, ez nekem untig elég volt. Többnyire a jobb előadások a rendezést illetően voltak jók. A színészek nemigen voltak jók, mi sokkal erősebb gárdával rendelkezünk. Ez alól talán csak a mexikóiak kivételek, akik viszont profi színház, és a szlovákok (akik elsők lettek), ők viszont végzős színművészeti főiskolások voltak.

Az első díjat megosztva a szlovákok és a spanyolok kapták. A szlovákok tényleg nagyon jók lehettek, személyesen ismertem őket, volt is egy közös fogadásunk, ahol nagyon undorítóan viselkedtek, viszont egytől egyig jó megjelenésű vagy karakterű srácok voltak. A spanyolok VegaHős falujának egy adaptált variációját játszották meghúzva, sőt át is téve modern környezetbe. A rendezés jó volt, s lényegében az ünneplés magyarázata politikai természetű volt: erős oppozíció a mai spanyol éra ellen. (Forrás: Jelenkor)

Interjúrészlet Ruszt Józseffel - Szerző: Nánay István:

– Szeretnék még egy kicsit visszakanyarodni az előző témához! Definiáljuk a színházat. Miért fontos, hogy fennmaradjon? Miért maradhat fenn?

– Ez nagyon nehéz dolog. Azért nehéz dolog, mert a színház – kettős értelemben is, koncentrikusan és excentrikusan is – generációs összefogás eredménye, és ez különösen azokban a történelmi szakaszokban lényeges, amikor nagy lemaradásokat gyorsan akar a társadalom behozni. Ezekben mindig generációs szakadások vannak. Magyarul: egy színház generációs összeesküvés, és akkor talál hangot, és akkor lesz érvényes, ha a közönségben megtalálja a saját generációját. Éppen ezért tör előre világméretekben – Amerikától ma már, sajnos, Franciaországig és Angliáig – a kommersz és az úgynevezett tömegkultúra – bár ezt a kifejezést én nem szeretem, mert kategorizálni akar –, mert ki akarja tágítani ezt az összeesküvést a legszélesebb társadalmi rétegekre és összemosni benne a generációkat. De Londonban is ugyanolyan padláson vagy pincében fogsz verssel adekvát színházat, dallal adekvát zenét hallani, és nem a stadionokban. Itt, a második világháború óta, stadionok vannak, mindenféle értelemben. Kivéve az opera, ahol mindig van egy olyan emberi kunszt, hogy ki tudja-e énekelni azt a c-t vagy azt a díszítést, mert maga az emberi hang olyan szép, mint a Himalája vagy a virágzó fa. Ennek a primer volta még mindig valami természeti szépként megmarad. A színház tulajdonképpen az operában meg a balettban fogja megtalálni a túlélés lehetőségét, mert egyszerien természeti, ahogy a lány mozdulata szép, vagy a fiútest szép a maga mozgásában. Mint egy szép kutya. A társadalmi mondandó vagy feladat funkciói kiürülnek – visszautalok arra, hogy tanítanak, és nem nevelnek –; a civilizáció kiüríti a kultúrát önmagából, és panelekkel helyettesíti, ezzel leszűkíti, leszegényíti a saját motivációit... és az érzelmek megtanulják azt a kicsi, ilyen-olyan hedonizmust, ami hasonlít a kamaszkori szerelmi élményhez. Márpedig a művészet szerelem! A kultikus művészetek, a színház eredete – ha tetszik – a vallás, a teleológia: hogy a világnak valamiféle értelme van, hogy a megváltást – a kereszténység nagy forradalmát – az élet minősége – ahogyan te azt leéled – újra elhozza, és eljutsz valahova. Tehát az Isten, a vallás a történelmen keresztül méri meg, hogy te jobbra vagy balra kerülj. Mivel ennek tudata az egész filozófiánkból kiesett: ilyen értelemben nincs történelem, csak eseménysorozatok vannak. Ettől atomizálódik a társadalom, tehát tulajdonképpen nincs is generációs összefogás, truppok vannak, kommandók vannak. Hogy ez meddig tart, és igazuk van-e azoknak a jósoknak, akik valami kataklizmát jövendölnek – ha nem atomháborút, akkor vírust vagy mit tudom én micsodát –, mert a világ megoldhatatlan már? Most mondjam? A vizek koszosak, nem tudjuk, mit eszünk, kicsit sokan vagyunk, s egyre többen leszünk stb. Filozófia nincsen, a filozófia nem tud világos magyarázatot adni, mert minden részlete megmagyarázható. Ha a világ matematikailag leírható, nincs szükség Istenre, és hogyha nincs szükség Istenre, akkor nincs szükség művészetre, akkor jön a műselyem, jön a műanyag... Az alaphelyzet az – ahogy én azt harminc évvel ezelőtt tanultam –, hogy az egész fogmosó pohár egy molekula. Kész! Ettől kezdve a dolgoknak nincs értelmük, csak funkciójuk.

– Képesnek érzed-e az emberi társadalmat arra, hogy miután felismerte e szörnyű építményének lehetséges következményeit, elkezdje visszabontani?

– Az biztos, az emberiség föl fog lázadni, akármilyen ostobának tűnik ez a mondat így önmagában. Ezzel a globalizációval elindul egy rettentő nagy helycsere: aki itt van, az odamegy, aki ott van, az idejön, mindenki zavar mindenkit... egyre strukturáltabb rendben persze. Miért kell Zalaszentgróton kínai diszkont? Mert húsz forinttal olcsóbban lehet tornacipőt kapni? Persze, de mit jelez ez? Én nem azt mondom, hogy a kínaiak menjenek haza, vagy ne jöjjenek el onnan! Csak zavarban vagyok, mert nem tudom ezeket a jeleket értelmezni. S ha ezekre a nagy, okos emberekre gondolok, meg amiket ők elgondolnak, akkor én is nagyon riadtan nézek a jövőbe, mert ez a sebesség, amit a mai világ diktál, egyszerűen antropológiai nonszensz, nekünk ez nincs beépítve. Ehhez egyszerűen egy új antropológiai lénynek kell eljönnie... Én ehhez nem értek, és marhaságokat mondani felelőtlenül nem akarok... Nem lehet tudni, hova rohanunk, csak rohanunk. Azt tartom a legnagyobb problémának, hogy rettenetesen leszűkülnek és lesoványodnak azok az emocionális mezők, amelyek az eddigi emberi történelem értelmét meg a szépségét produkálták, hogy érdemes élni. Hát érdemes élni? Érdemes gyerekeket nemzeni!?

– Egy kicsit még kanyarodjunk vissza „a” színházhoz: Taub János egy vele készült beszélgetésben azt mondta, hogy azért beteg a magyar színház..., színjátszás...

– Nem csak a magyar színház. A német színház is beteg, minden színház beteg. Az egész kultúra beteg.

- Taub azt mondta: az egyik lehetséges oka, hogy sokkal több a magyarázó, azaz esztéta, kritikus, dramaturg stb., mint a csináló.

– Azért én ezt egy kicsit felületes megjegyzésnek tartom. Van benne igazság, de... Most így van, tegnap nem egészen így volt, holnap nem biztos, hogy ugyanígy lesz – én ezt nem tartom annyira lényegesnek. A lényeges – ha akarod, mottó is lehet – az, miért csináljuk. Azt mondja Béranger: „Csak azért élek, hogy dalokat költsek. Ha ön megfoszt helyemtől, nagyuram, dalokat költök majd, hogy éljek!” Itt tartunk. (...)

A folytatást a Színház című lap 2005-ös mellékletében olvashatják.

Forrás: Színház, OSZMI, MTI