Székely László: "Kihalófélben a díszletgyártó szakma"

Székely László, Kossuth-díjas díszlettervező a nemrég kapta meg a szegedi színházi élet elismerését, a Dömötör-életműdíjat. A Délmagyarország interjúját szemléztük.

"Szeged a második otthonom, a szakmai tapasztalatszerzésben roppant fontos volt az a tíz esztendő, amit itt töltöttem. Máról holnapra kellett produkciókat létrehozni, ami nagy felkészültséget követelt. Amikor 1964-ben idekerültem, még kiváló műhely és kitűnő szakemberek álltak rendelkezésünkre" - emlékezett az idős mester. Elmondta, azok, akikkel együtt kezdte a szakmát, ma már nincsenek, kihalófélben az egész díszletgyártó szakma. "Ez óriási hiba, erre minden teátrum vezetésének oda kellene figyelnie, mert e nélkül a szaktudás nélkül nincs színház. Akkor jó egy díszlet, ha a darabot szolgálja, és nem a színpadképről beszélnek az emberek. Olyan teret kell létrehozni, ami a színészek játékát segíti. Igaznak tartom a régi mondást: színész nélkül nincs színház; a színészért van minden, a díszlet is" – mondta Székely László.

"Fájdalmasan gondolok vissza a nemrégiben elhunyt roppant agilis és érzékeny Angyal Máriára, akivel sok közös szegedi produkciónk volt, és nagyon szerettem vele dolgozni. Szerencsém volt a pályán, mert amikor megtörtént a nemzedékváltás, Békés András, Major Tamás és Vámos László után rám kaptak a fiatalok is. Székely Gáborral együtt alapítottuk a Katona József Színházat, ami fontos szakmai műhely lett. Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás, Csiszár Imre – és még hosszan sorolhatnám a neveket – szinte nincs is ma olyan jelentős színházi rendező, akivel ne dolgoztam volna. Ez büszkeséggel tölt el" - fogalmazott a díszlettervező.

Székely László szót ejtett korábbi mesteréről, a Dömötör-életműdíj első kitüntetettjéről, Varga Mátyásról is: "Tanárom volt, majd a főiskola után barátom lett. Sok olyan könyvet örököltem tőle, amit máig szinte bibliaként használok. Tanultam tőle egy mondást, amit én is átadtam a diákjaimnak: mindennap egy rajz. Az egy évben 365 – abból biztosan akad egy-két elfogadható."

Fotó: Karnok Csaba, szinhaz.szeged.hu

Székely László külföldi tapasztalatairól így számolt be a Bodolay Géza rendezésében készülő Andrea Chénier című Giordano-opera kapcsán: "Tavaly nyáron láttam a darabot a Bregenzi Fesztiválon, ahol egy 70 tonnás óriási fejet építettek a tószínpadon. Ilyenkor mindig szívbajt kapok, nekünk nincsenek ilyen lehetőségeink. A magyar színházak anyagi helyzete – különösen most, amikor teátrumok szűnnek meg – katasztrofális. Évtizedekkel ezelőtt, amikor Margaret Thatcher volt az angol miniszterelnök, Londonban jártam, és a szállodában belenéztem a parlamenti közvetítésbe, amikor épp azt mondta: uraim, nagyon nagy baj van, ezért minden pénzt a kultúrára és az oktatásra kell fordítani. Nálunk ez most nem egészen így működik."

A hazai helyzetet így látja: "A színházaknak nagyon kevés pénzből kell díszleteket gyártaniuk; valószínűleg azért dolgozom ma is a koromhoz képest ilyen sokat, mert a semmiből építek várat. Hosszú távon ez persze nem működik. Az ember olyan, mint egy akkumulátor, előbb-utóbb lemerül, ha nem tud feltöltődni. Ha nem tud kitekinteni a nagyvilágba, ellaposodik. Az utóbbi években már azt kérem a rendezőktől, hogy engedjék meg: én próbáljak meg kitalálni valamit, és csak azután egyeztessünk. A tehetségesebb ötletnek kell győznie. Ha a rendező a tehetségesebb, maximálisan szolgálom az ő és a produkció érdekét, ha viszont fordítva van, akkor megkövetelem, hogy a rendezés igyekezzen figyelembe venni, amit csináltam. Az összes Shakespeare-, Goldoni- és Moliére-darabhoz terveztem már díszletet. Az operát azért is szeretem, mert a monumentalitás, a látványosság felé viszi az embert. Egykor építésznek készültem, talán ezért szeretek a színpadon is építkezni" - zárta a beszélgetést Székely László.

Hollósi Zsolt interjúja a Délmagyarországban olvasható.