Egy szellemi immuninjekcióról - Hegedűs D. Géza vallomása

Egy forró júliusi estén készültem kérdezni Hegedűs D. Gézát az Ördögkatlan Fesztiválon is látható előadásáról, A pestisről. De nem hagyta. Kérdések nélkül mesélt Camus-vel való találkozásairól, szellemi sötétségről, erkölcsi világosságról – és a történetek fontosságáról. Sztrókay András és Hegedűs D. Géza jegyzetét olvashatják.

Amikor elolvastam Camus regényének Francis Huster által dramatizált és Márton László fordította színpadi változatát, fölkavaró szövegnek gondoltam. Visszasajdult, amikor először találkoztam Camus műveivel – főiskolás voltam, még kint is volt a kollégiumi szobám falán ennek az erős, emblematikus, sugárzó személyiségnek a fotója. De most nyílt csak alkalmam rácsodálkozni, hogy Camus írása milyen gyémánttisztasággal ragyog az időben, és hogy – ellentétben más egzisztencialista kortársaival – mennyire érvényes ma is. Nagy történet ez, amelyben egy városi közösség élete jelenik meg a színpadon éles drámai helyzetben, a pestis miatt lezárt Orán városában. Gyönyörű, ahogy Camus nem furakszik az alakok elé és hagyja, hogy minden egyes szereplője, aki mind fontos, nagy karakter, feldolgozza a helyzetet és megpróbálja megtalálni a maga igazságát ebben a létformává váló állapotban.

Nekem mint színésznek még nem volt alkalmam sosem monodrámát csinálni. Az előadás különlegessége, hogy nem lineáris, hanem egy nagyon árnyalt, sokrétű, töredezett, időben össze-vissza ugráló szövegre épül. Rendkívüli koncentrációt és belső tudatosságot igényel, hogy átélve mindazokat a helyzeteket és mindazoknak az alakoknak az igazságát, akiket megjelenítek, belül a legtudatosabban snitteljem a jeleneteket, vagy éppen kilépjek belőlük és kommentáljam, hogy hol vagyunk, mit csinálunk, kik a résztvevők. Ez nem valami színészi bravúrkodás, zsonglőrködés, hanem egy igazi egynemű, különös drámai ötvözet készítése, ami Camus rendíthetetlenségének és erkölcsi értelemben vett keménységének hála erős, törhetetlen: egy ragyogó gyémánt. Jó élmény megélni esténként, hogy eggyé válhatok, együtt gondolkodhatom a közönséggel; hogy megoszthatom a kételyemet és szinte együtt kereshetjük a kérdéseinkre a válaszokat. Az előadásunkban szinte személyesen szólíttatik meg mindenki, és mintegy cinkosává, részesévé, esendő alakítójává és elszenvedőjővé válik ennek a történetnek. A saját bőrén, a saját lelkén, agyában és szívében érzi a probléma súlyát, nehézségét, végletességét. A színház mindig drámaivá avat emberi viszonyokat – és ahogy Thomas Mann írja: az ember minősége igazán véghelyzetben mutatkozik meg. Ez alapvető a színházban: minél végletesebb, annál mélyebbre hatol és annál többet érthetünk meg a létünkből.

A szellemi ambícióval megáldott, a szó igazi értelmében értelmiséginek vagy gondolkódónak nevezhető ember nem tud létezni a saját történelme nélkül. A személyes, családi történelme nélkül, a közösség történelme nélkül, ahol szocializálódott, a város, az ország, vagy éppen szellemi mennyországunk, Európa történelme nélkül. A szellemi dimenzióban nincsenek bevérzett határok, megalázott emberek, ott mindenki egyenrangú, és jól is tudjuk érezni magunkat, mert a képzeletünk és kíváncsiságunk oda röpít, ahova akar. De, az évtizedekben visszatekintve, sok az elintézetlen dolog az időben – és ez engem mint művészembert energiával tölt el és kötelességgel ruház fel. Azzal a kötelességgel, hogy a gyakran fellelhető sötétséget valamilyen világossággal, érzelmi és intellektuális élménnyel tudjam megváltani. A pestis nézői között van, aki személyesen is megélt hasonló tragédiát életében, de van, akinek csak a szülei, nagyszülei, dédszülei. Mindenesetre mindannyian hordozzuk az idegrendszerükben, génjeikben, szocializációnkban és kultúránkban azt, amitől megérezzük Camus esetén a tévedhetetlenséget, pontosságot, az analitikus tisztánlátást és erkölcsi értelemben véve megerősödhetünk általa, mint egy szellemi immuninjekció által.

Sosem voltam Afrikában, ahol A pestis játszódik. De kaptam egyszer a feleségemről, aki többször is eljutott oda, egy ajándékot: egy kis bronz reliefet. Három alak van rajta, három feketeafrikai törzsi emblematikus lény, középen egy öregember, jobbján egy középkorú, balján egy fiatalember. Az idős alak egy történetet mesél, a másik kettő pedig figyeli, elismétli és továbbadja. És ez a zulu törzseknél pontosan így is volt: miden este összeült a közösség, és legelejétől elkezdték mondani a történetüket, és a végén hozzá kellett adni, ami aznapi történt velük. Minden nemzedék ott volt. Na, ez hiányzik ma. Tudni azt, ami volt, s minden nap hozzáadni, ami ma volt, ami még a most, a jelen, de holnap már a történetünk része. És minden nap el kell végezni ezt a munkát. Ezzel a művel talán esténként ezt el tudom végezni.

A pestist augusztus 5.-én az ördögkatlan közönsége is megtekintheti.

Szerző: Sztrókay András