Tavaly a telihold boldogító képével búcsúztam, hát kezdem idén, 2012-ben is azzal. A Vár mellett bolygott épp e nagy fehér arc, míg a fesztiválozók dalkísérettel fogyasztották megérdemelt vacsorájukat. Túl lévén az első bemutatón.
A VIII. Fesztivál Viharos. Bár hosszú napok óta nem látott senki még csak viharfelhőket sem ezen a tájon, ezt előre nem lehetett tudni, amikor a vélhetően borús őszi és téli napokon a tervezés folyt. Akkor ugyebár csak a lényegre tekintett a grémium és feltűnt: a világ tele van viharokkal. Mit tagadjuk, Gyula előfutár volt, hiszen egy éve a szívemnek oly kedves Miranda című előadásnak itt volt a bemutatója.
Ha akkor megkérdeznek, azt súgom: keressenek hasonlóakat! De ment ez nélkülem is, azaz én már megtettem, ami tőlem tellett: hiszen a darabot megírtam. Azóta is fantáziálnak az ebből élők: utolsó-e, leszámolás-e, visszavonulás-e, beteg voltam-e? Nem emlékszem. Már bocsánat, de ennek 500 éve! Ha most valamire mégis rájönnek majd a konferencián, július 14-én akkor azt feltétlenül megírom. Nem tagadom, hogy én magam is kíváncsi vagyok. A résztvevők erős csapata sok jót ígér! (Üdvözletem M. Wells, igazán hálás vagyok Önnek a portrém azonosításáért.)
Mindig meghatódom, amikor azt látom, hogy komoly embereknek okoz fejtörést szerény munkásságom: pedig én csak írtam és játszottam. Bevallom ezt A vihar végén is: „célom a tetszés volt”. Mint oly sok embertársamnak. És néha egész jól megy! Itt van például Zoltán, aki grafikus és bűbájos barátnője, Orsolya.
A darabjaim alapján Zoltán rajzokat, plakátnak is beillő kép-zanzákat csinált. Csak ránézek és kiolvasom belőle az összes cselszövést, ármányt, szerelmet és mindent. A portrém is jó: a hajam és a bajuszom összetéveszthetetlen. Mit bajlódnak ezek a brit tudósok annyit a képekkel? …hahha.
Szóval, Zoltán nem a rajongóm úgy általában, a képeket sem évek hosszú során gyötörte ki a fejéből, hanem olvasta, hogy itt van ez a Fesztivál és gondolt egyet, levelet írt, a válasz bíztató volt és leült a gépéhez…igen, belátom, van jelentősége annak a pár száz évnek, ami minket a naptárban elválaszt…de a végeredmény mégiscsak összeköt. Erről jut eszembe, milyen jó kis naptár lehetne ebből a rajzsorozatból (na, jó, digitális nyomatokból)!
1.
2.
Estére mindenki a színházi bemutató lázában égett, bár nem kevesen a Hamletből merített néma bábjátékon tartottak bemelegítőt, míg odakint 40 fok körül volt a meleg.
És aztán eljött az idő: fanfárok és lovagok, apródok kísértében megtartatott az idei első premier: A vihar, bár pontosabb, ha azt mondom, ez egy előadás A vihar alapján… Miközben néztem, az volt az érzésem, nem is rossz ötlet: a Mesteremberek (Szentivánéji álom) előadják Will Shakespeare gubancait (Macbeth, Hamlet, Julius Caesar,Romeo és Júlia, stb). Mivel azonban ezt csak egy nő képes össze és szétszedni, elnevezték a főszereplőt Prosperának. Hosszú, fehér csipkés köntösében nem sokat volt jelen.
Hátulról irányítva a csalfa, részeges férfiak intézték a dolgokat, már amennyire Caliban hagyta őket. Szolgaság, hűség, ármány és örökség, ivás és ivás – tenger, testvérek, csalások, tündérek, koboldok, próbatételek – igen, ez vagyok én. Csak már késő, hogy új darabot írjak. Megtette (?) helyettem a beregszászi társaság, nem is titkolták, jól kiplakátolták. Lesz még ebből 3 előadás, azalatt végiggondolom, tetszik-e.
És amíg e naplót írtam, égszakadás-földindulás, eleredt az eső, megjött a vihar. (Tavaly is pénteken esett vadul!) Felsóhajtunk, levegőhöz jutunk és a távolodó dörgést hallgatva kérdően számoljuk a perceket: lesz-e ma előadás?
Szerző és fotók: Ránki Júlia
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.