Pályára lép az Intenzív Osztály - Interjú Marsalkó Eszterrel

A Színház- és Filmművészeti Egyetem végző dramaturg osztályának tagjaival készült riportsorozatunk 8. részét olvashatják Marsalkó Eszterrel, aki arról is mesél, miért jár mostanában ritkábban színházba, miért foglalkoztatja egyre jobban az írás.

Milyen színházi előadás tetszett legutóbb, milyen színházat nézel szívesen?

Az utóbbi másfél évben elég ritkán járok színházba, a legjobb színházi élményeim nagyrészt pár évvel ezelőttiek. Mostanában a Caligula helytartója tetszett, a régebbiek közül örök kedvenc a Zsótér Sándor-rendezte K. Mama, nagyon emlékezetes volt Jan Fabre Orgie de la Tolérance című előadása, amit Avignonban láttam. És egyébként – bár vicces, hogy ezt színházi élménynek tekintem – fontos tapasztalat volt, amikor néhány éve Kárpáti Péter osztályfőnök bácsink vezetésével improvizációs gyakorlatokat csináltunk Gödön egy héten keresztül.

És mikor, miért hagyott alább a színházba járási kedv?

Két évvel ezelőtt, Berlinben lett elegem. Azt éreztem, hogy túladagoltam magam. Itthon volt egy spektrum, amit meg tudtam nézni, és miután megnéztem, beteltem. Aztán Berlinben rájöttem, hogy ott a kőszínházi élet még egyhangúbb, mint itt. Ezt nem valami arrogáns módon értem, most nem minőségről beszélek. Nem az a lényeg, hogy rosszak vagy jók az előadások: egyszerűen csak jobban hasonlítanak egymásra. Ez önmagában még nem lenne baj, csakhogy arra is rájöttem, hogy ezek az (egyébként hasonló) előadások nem az én színházi világom. Még azt is megkockáztatom, hogy igazából nem is hasonlítanak, csak ebben ez egy dologban, hogy engem nem fognak meg. Három-négy évvel ezelőtt ez még nem zavart volna, akkor még mindent látni akartam, tapogatóztam, kerestem, hogy mi érdekel. Azt hiszem, az utóbbi években alakult ki valójában a színházi ízlésem, jobban tudom, hogy milyen az én világom, és azóta járok ritkábban színházba.

Marsalkó Eszter, fotó: Borovi Dániel

A dramaturgi munkán kívül (vagy belül) miket tudsz még elképzelni magadnak?

Az írás egyre jobban foglalkoztat, annak színházi, vagyis alkalmazott értelmében. Írni valamit és részt venni a színházi megvalósulásában. Korábban azt képzeltem, hogy fordítani fogok, amit tökre élvezek is időnként. De azért, ha sétálok az utcán a babakocsival, nem azon szoktam gondolkozni, hogy milyen szó kéne egy fordításba, hanem inkább a saját szöveg-ötleteimen.

Szóval leginkább írónak tartod magad?

Nem gondolom, hogy én „alanyi jogon” író lennék, sosem írnék például novellát. Nem úgy működik az agyam, mint egy regényírónak, aki kitalál embereket és történeteket. Inkább, ha van valami alap – dokumentumok, történetváz –, akkor én kitalálom, hogy ezt hogyan lenne érdekes megírni, átírni, színpadra alkalmassá tenni. A történetek éppen megfelelő formába öntése vagy rendezése érdekel. Persze ez is ugyanúgy fikció, mert te találod ki a helyzeteket és a történéseket, de azért van alattad egy ugródeszka.

Melyik munkáidra gondolsz vissza szívesen?

Két kedvencem van a Néder Pannival közös munkáink közül. Az egyik az 1968 ötvenéves évfordulója kapcsán az AKKU-ba készült performansz, amelyben egy fiú felnőtté válásának kerettörténetén keresztül próbáltunk arról beszélni, hogy milyen is lehetett akkoriban élni. A másik a Krúdy Gyula szerelmi életének egy epizódjából készült, Hát hogy szeret maga engem? című előadás a Pinceszínházban. Itt az eredeti levéldrámából megismert történetet magunk alakítottuk, találtuk ki újra.

Zenés színház, opera?

Számomra a színház általában zenés valamit jelent, és az ilyen előadások is szoktak tetszeni. Valahogy a kompakt élményhez nekem általában hozzátartozik a zene, de ezt nem úgy kell érteni, hogy kifejezetten a zenés műfajokat szeretem. Inkább úgy mondanám, hogy szerintem egy prózai előadásba is kell valahol valamennyi zene. Mikor a Túl a Maszat-hegyen szövegpéldányát készítettük a Pesti Színházban, az írókkal (Varró Danival és Teslár Ákossal) együtt találtuk ki a dalok helyét a szövegben, és akkor sokat is tanultam erről. Egyszer nagyon szeretnék együtt dolgozni egy zenésszel úgy, hogy én írom a szöveget, ő a dalokat, és végül lesz belőle egy musical.

És mik a terveid a jövőre nézvést?

Hamarosan elköltözöm Edinburgh-ba, úgyhogy jelenleg kicsit légüres térben vagyok. Ha kapok munkát, akkor évente egy-két produkcióra haza fogok jönni, mert akármilyen jól tudsz nyelveket, egész más az anyanyelveden dolgozni. Augusztusban lesznek kisebb asszisztensi munkáim az Edinburgh-i Fesztiválon, aztán pedig megpróbálok más színházi munkákat is szervezni magamnak. Írni és fordítani pedig akárhol lehet.

Ha bármit választhatnál, mi lenne az álom-munkád?

Ez ugyan nem igazán konkrét dolog, de számomra az lenne az álom, ha tudnám, hogy a következő tíz évben lesz pénzünk egy társasággal minden évben egy előadásra, amit teljesen mi találunk ki. Különálló előadások lennének, de az egész valamilyen értelemben sorozat lenne, mert hogy mi találnánk ki a témát és a szereplőket. És ugye az úgy van, hogy az ember ideális esetben arról beszél, ami foglalkoztatja, szóval ez a sorozat a mi tíz évünkről, a gondolkodásunk és a személyiségünk változásairól szólna. Vagyis - a konkrét előadás témájától függetlenül - óhatatlanul az életről.

De visszatérve a realitás talajára: nekem nagyon fontos, hogy többféle dolgot tudjak csinálni.. Például jó lenne csinálni Pannival egy előadást, közben írni a következő valamit, fordítani, elmenni asszisztensnek külföldre, aztán megcsinálni a szinkront egy filmhez. Ebben a sokféleségben nekem az az értékes, hogy folyamatosan segít a jelenre koncentrálni. Pozitív értelemben rákényszerít, hogy reagálj érzelmileg arra, amit tanulsz, ami körülötted, veled történik – mert lehet, hogy majd csinálsz belőle valamit..