Miért fontos, miről szól a színházi nevelés?

A Független Előadó-művészeti Szövetség színházi nevelési szekciójának vezetőjének, Takács Gábor értekezését olvashatják arról, miért fontos, és miről szól a színházi nevelés?

Takács Gábor írása:

Miért fontos, miről szól a színházi nevelés?

Az elmúlt évadban sokszor, sok helyen, sokféle kontextusban említődött meg a színházi nevelés fogalma, célja, eszközei. A gyerekekkel és fiatalokkal való művészetpedagógiai munkában, a néző alkotóként való bevonása kapcsán sokszor hivatkozási alappá, viszonyítási ponttá váltak a műfajba tartozó előadások. Ma már szinte nem készül olyan kőszínházi igazgatói pályázat és évadterv, mely ne venné figyelembe az elmúlt időszak látható eredményeit, egyre több független társulat és alkotó próbálja ki magát ezen a területen, ugyanakkor a műfaj egyértelmű interdiszciplinaritása nem kap kellő figyelmet, elméleti és gyakorlati képzése továbbra is megoldatlan, a szakmai színvonal – érthető módon – meglehetősen egyenetlen.

Szögezzük le: nem látható pontosan, hogy mi történik ma Magyarországon a társadalmi elkötelezettségű részvételi színházak, ezen belül a színházi nevelés világában, nincs teljes rálátásunk az alakulóban lévő folyamatokra, részletes és átfogó tanulmány, színháztörténeti elemzés pedig nem foglalkozott ezidáig a területtel. Egy biztos: az itt alkotó színházak, csoportok, egyének továbbra is elsősorban a gyerek- és ifjúsági nézőkre koncentrálnak, és főként a hivatalos, központilag támogatott struktúrán kívül, az ún. független színházi területről érkeznek.

Ha a legfontosabb jellemzőt keressük, akkor kijelenthetjük, hogy a színházi nevelés ma gyűjtőfogalom, nem egyetlen módszer uralmát, hanem a módszerek sokféleségét, párhuzamosságát jelöli.[2] Az előadások és programok alapját az emocionálisan és intellektuálisan egyaránt hatásos előadás (helyzet, jelenetsor) jelenti. A hagyományos nézői szerep[3] átértelmeződik, a nézőknek aktivitást, interaktivitást, közös gondolkodást és cselekvést kínálnak az alkotók, ezzel különböző mértékben, más-más módszereket használva, de elmozdítják őket a résztvevői szerep[4] felé.

A színházi nevelési módszerek (de legalább ezek egy része) a kortárs magyar színház megújulásának egyik katalizátoraként tudnak / tudnának működni, a nézővel való érdemi kommunikáció alkalmazása színházi kultúránk egészére pozitív hatással lehet(ne). Fontos látni, hogy nem a színházba járó közönség utánpótlásának biztosítása a fő cél, a színház mint esztétikai műfaj megszerettetése csak „járulékos haszon”. Mindennek a társadalmi aktivitáshoz, a kritikus, kérdező, elemző állampolgári léthez sokkal több köze van, mint a puszta műélvezethez és szórakoztatáshoz.

A színházon, színházi eszközökön keresztül megvalósuló közös gondolkodás felelősséggel ruházza fel az alkotót is, a résztvevőt is: tétje van annak, hogy min és hogyan gondolkodunk. E programok jelentős része túlmutat az esztétikai problémák elemzésén és a különböző képességek, készségek fejlesztésén, érvényes módon mutatják fel az általános emberi (erkölcsi, etikai) és társadalmi problémák vizsgálatát. Felvállalják a társadalmi hasznosság értékét a színházművészet és a pedagógia összekapcsolásával. Olyan emberek nevelése válik céllá (s ezzel a színház pozitív értelemben eszközzé), akik nyitottak, önállóan gondolkodni, kérdezni és alkotni képesek (és akarnak is). Az alkotók arra keresik a választ előadásaikon, programjaikon keresztül, hogy mit jelent ma embernek lenni (akár fiatal, akár idősebb az ember).[5]

Nem azért kérdezik a résztvevőket, mert nekik maguknak ne lennének válaszaik (bár természetesen ez is elképzelhető – miért is ne vizsgálhatnánk olyan kérdést, melyre a kérdés feltevője sem tudja a biztos választ, vagy épp több – egyenrangú – válasza van), hanem egyszerűen azért, mert kíváncsiak azokra, akikkel dolgoznak, akikkel egy kommunikációs térbe kerültek. Akikkel együtt gondolkodnak és cselekednek egy modern társadalmi fórum keretei közt.

Ez a hozzáállás választásra, viszonyulásra készteti a néző-résztvevőt, meg kell válaszolnia magában a kérdést: ő vajon mit tenne hasonló helyzetben, illetve mi a személyes viszonya a játékban látott helyzethez. Ezek a színházak sokszor szélsőségesen fogalmaznak, hogy állásfoglalásra késztessék fiatal nézőiket. Az állásfoglalás sokszor művészi eszközök segítségével történik, a színész-drámatanárok hisznek abban, hogy a résztvevő alkotóvá is válhat. Nem ördögtől való gondolat, hogy a közös alkotás még a katarzis élményét is megadhatja a folyamatban részt vevőknek, sőt olykor a külső megfigyelőknek, nézőknek is.

Kijelenthetjük, hogy a színházi nevelési előadások és komplex programok a kortárs színház világához (is) tartoznak. Másfajta élményt kínálnak, más esztétikát, más célokat és eszközöket is alkalmaznak, mint amit az elmúlt évtizedekben itthon megszokhattunk ezen a művészeti területen. És persze nem feledhető, hogy az esztétikum mögött ott „ragyog” a didaktikusság néküli pedagógiai cél, a fontosnak ítélt emberi problémákon való közös gondolkodás és gondolkodtatás, cselekvés és cselekedtetés lehetősége és felelőssége.

A fentiek alapján fontos tisztában lenni azzal, hogy a színházi nevelés területén dolgozók jelentős része szakmaként gondol munkájára. Ez is olyan szakma, aminek alapjait meg lehet (és meg is kell) tanulni, amihez kell tehetség, és ami letagadhatatlanul személyiségfüggő. Lehet nagyon jól, professzionálisan és lehet semmitmondóan, dilettáns módon, a fiatalokat manipulálva, sőt veszélyesen is művelni. Természetesen mindegyikre van már példa a hazai gyakorlatban.

Budapest, 2012. július 10.