A Színház- és Filmművészeti Egyetem végző dramaturg osztályának tagjaival készült riportsorozatunk 9. részét olvashatják Boronkay Somával, aki arról is mesél, miért bosszantja, hogy nincs meghatározva a dramaturg feladata.
Most végeztél színházi dramaturg szakon…
Is. Az ELTE skandinavisztika, norvég szakán is most szereztem meg az abszolutóriumot.
És melyikkel vannak inkább terveid a jövőben?
A kettő ötvözésével talán. Amiből meg lehet élni, az a norvégtanítás, és ha emellett van színházi munka, az jó, de hát abból nem lehet megélni. Nagyobb a kereslet norvégtanárra, mint dramaturgra.
Teszel lépéseket afelé, hogy inkább dramaturg legyél, mint norvégtanár, vagy azt gondolod, hogy ez majd inkább alakul?
Egyrészt majd alakul, másrészt azért olyan nagy lépéseket nem teszek, mert nem feltett vágyam, hogy dramaturg legyek, holott olyan diplomát kaptam, amiben ez szerepel – de a képzésünk ennél sokrétűbb volt.
Mi a gond a dramaturgsággal?
Idegesít, hogy nincs meghatározva a dramaturg feladata. Állandóan változik, és nincsenek korlátok, bármi lehet – és ez engem teljesen szétzilál. Hogy nem tudod belőni, hogy te most hol vagy, mi vagy, meg mi a feladatod és funkciód. A dramaturgság az egész próbafolyamatot tekintve kívülálló dolog – ami nekem imponál –, de közben eltart és elidegenít az egésztől. És akkor máris nem vagy benne teljes erőbedobással. Én pedig általában valamit vagy teljes gőzzel, vagy sehogy nem csinálok. Skizoid állapot – benne is vagy, meg nem is. És ez szerintem borzasztó, nem lehet megtanulni kezelni, mert mindig új helyzetek jönnek.
Boronkay Soma, fotós: Borovi Dániel
De hát nem neked magadnak kell megtalálnod a feladatot benne?
Lehet, de én magamtól nem tudtam soha. Ha nem mondják meg, hogy ezt csináld, azt csináld, akkor én ülök, és nem csinálok semmit – már ha nem érzek belső késztetést. Ha önmagamtól megtalálom a feladatom az egészben, vagy megszeretem valami miatt, az a jobbik eset – de eddig ez nem mindig fordult elő. Sokszor időpazarlásnak érzem a próbákon való ücsörgést. Ott ülsz, és nem történik semmi. Osztályfőnökünk, Upor László szokta mondani, hogy a dramaturg igazi feladata, hogy meglássa azt az akár pár percet a többórás próbából, ami hasznos az előadás számára. Én türelmetlen vagyok ahhoz, hogy ott üljek több órát azért a pár percért. Lehet, hogy az alázat hiányzik belőlem.
Helyette inkább mit csinálnál?
Most például Bertolt Brecht: Sárgarézvásár című művét kellene fordítanom, hogy az év végére megjelenhessen, ami nagyon jó dolog, csak nagy munka, de élvezem. Ezen kívül olvasnék, írnék, kutatnék. Meg rájönnék, hogy valójában mi is érdekel. A Színművészetin eltöltött öt év sok mindenre rávilágított, hogy mi nem – közben nagyjából arra is, hogy mi az, ami igen. Legalábbis be tudom határolni.
Végül is akkor a dramaturg szak nem volt annyira rossz választás.
Nem, egyáltalán nem bántam meg, hogy elvégeztem, mert nagyon sok mindent kaptam – tudásilag és emberileg is. Ráadásul a Színnművészeti legnagyobb előnyét, kapcsolati tőkét is. Csak mindeközben valahogy kiveszett belőlem a szenvedély. Húszévesen, teljesen naiv vidéki fiúként belecsöppentem valamibe, nagy rácsodálkozással. Aztán ez sajnos fokozatosan kopott el belőlem. Az ember éveken keresztül nap mint nap jár be az egyetemre, és fokról fokra ábrándul ki az egészből, illetve magából a magyar színházi szakmából, ahogyan megismered az embereket, és az egész mechanizmusát.
Akkor te tulajdonképpen most nagyon egyedül érzed magad?
A képzés utolsó két éve volt a gyakorlati rész, és nekem szerencsém volt, mert tevőlegesen is részt vettem előadásokon, nem csak ültem a próbán. Három előadás dramaturgja is voltam (kettőé a budapesti Katona József Színházban, egyé pedig a Budapesti Kamaraszínházban), ami kicsit sok volt így elsőre. Utána kimentem Berlinbe pár hónapra Erasmus-ösztöndíjjal. És akkor kezdődött egyfajta egyedüllét. Olyan értelemben egyedüllét, hogy nem volt iskola, ami megszervezze a napot. Ott voltam – neked kell meghatározni, hogy mi legyen, mit akarsz. És én ezzel nem tudtam mit kezdeni. Gondolkodtam, csomó kérdés felmerült, és sok minden elkezdett nyomasztani, hogy mi lesz, amikor végzek, mit akarok, mit fogok csinálni. Ez sokáig nyomasztott – és nyomaszt a mai napig is. Átmeneti megoldásokat találtam, menekülőutakat. Egyedül érzem magam, igen. Ehhez biztos hozzájárul az is, hogy általában nem nagyon érdekel, amit ma Magyarországon színházban látok.
Hasonló gondolkodású, világlátású fiatalok azért csak vannak…
Az eddigi tapasztalataim alapján nem vagyok bizakodó, hogy jön egy rendező, akivel ugyanazt gondoljuk. Zsótér Sándors szokta mondani nekem, hogy legyek türelemmel, majd jön a nagy találkozás. Erre mindig csak azt tudom mondani: de ki? Az egyetem alatt elég sok mindenkit megismert az ember – ha nem is közös munkák, de rendezések alapján –, és nem nagyon tűnik úgy, hogy bárki lenne, szóval nem vagyok nagyon bizakodó ezen a téren, sőt szerintem nem fog bekövetkezni, hogy „megtalálom a rendezőmet” úgymond, mint dramaturg. De lehet, hogy erre nem is vágyom.
Akkor te most hogy tekintesz magadra?
Eddigi dramaturg-tapasztalataimban leginkább a szöveggel való foglalkozás érdekelt. Az, hogy egy meglévő szöveghalomból (lehet az dráma, újságcikk, talált szöveg) hogyan lehet színpadképes szöveget létrehozni. Számomra ez a dramaturgszakma legérdekesebb része. Most is épp ezt csinálom, hiszen Táborosi Margarétával készülünk a jövő évad elején Dunaújvárosban bemutatásra kerülő Don Juan menyasszonyai című előadásra, mely egy általunk létrehozott Don Juan-variáció.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.