Újra írt Schilling - Arról, ami fájdalmasan hiányzik

Schilling Árpád A színházi szakma emancipációja címmel publikált cikket a pénteki ÉS-ben, melyben javaslatot tesz a pályázati rendszer átalakítására, a POSZT válogatás, és a színházigazgatói kinevezések gyakorlatának megújítására.

Az ÉS cikkéből:

Schilling Árpád, a Krétakör alapítója úgy véli, a pályázati rendszer mára köznevetség tárgyává lett, hiszen nem tudunk olyan alkalmat mondani, „amikor mind a szakma, mind a politika képes lett volna végigvinni egy tisztességes, átlátható, nyilvános és komplex szakmai szempontok mentén védhető folyamatot”. A Trafó kapcsán megemlíti, hogy a több mint fél éve húzódó pályázati processzus során, melyből -az intézmény által érintett Független Előadó-művészeti Szövetség is kimarad - nem történt „korrekt” tájékoztatás” a döntések okairól, sem arról „miért nem hirdették ki győztesnek az egyetlen érvényes pályázót”.

„Hogyan lehetne megértetni legalább a színházi szakmával, hogy a jelenlegi rendszer továbbörökítése csak annak jelentős megújításával érhető el?” – veti fel ennek apropóján a kérdést Schilling, aki szerint 20-30 év múlva csak akkor lesz nézője a jelenleg még mainstream színházi hagyománynak, ha „a színház eszköztárát kitágítjuk, a színészek és rendezők kompetenciáját szélesítjük, a színházi intézmény működtetésébe a maiaktól eltérő képesítésű szakembereket is bevonunk, az intézményt kinyitjuk, átjárhatóvá tesszük, új funkciókkal ruházzuk fel”. „Aréna és fórum. Élményszerzés és tanulás. Itt kellene tartanunk. A XXI-sz. kérdése ugyanis már nem ezekre az evidenciákra vonatkozik, hanem újra a tartalom és a forma dialektikájára, illetve annak tudatos élményszerzésre gyakorolt hatására” – szögezi le Schilling, aki úgy gondolja, a színházművészet újra felfedezőkre vár, de a színházi iskolákban képzett diákok mérhetetlen hátránnyal indulnak, hiszen az oktatásuk nem elég szervezett és mobilis.

Schilling úgy hiszi, a jövő színházi embereinek azt kellene kutatnia, miként lehet ámulatba ejteni, és szembesíteni önmagával a nézőt, de ennek felfedezéséhez megfelelő munkakörülményekre, támogató szisztémára és egy átlátható, felmenő rendszerű pályázati struktúrára volna szükség.

Felvázol egy olyan rendszert, melyben „az arány van kőbe vésve, nem az összeg”, az állami intézményhálózat dologi része normatív úton támogatható, de minden egyéb pályázati úton dőlne el. Körülhatárolt feladattípusok mellé rendelnék a keretösszegeket, amelyeket a „100%-ot vagy semmit” alapon osztanának szét. Ezt többek közt szakemberek, felkért tanácsadók tennék, akik a kulturális koncepció kidolgozásában is segédkeznének, amelyért a kulturális miniszter harcol. A kurátorság pedig foglalkozás volna, nem önkéntes munka.

Schilling cikkében üdvözli azt az erőfesztíést, amely a szakma egységét kívánja biztosítani és amely a Pécsi Országos Színházi Találkozón is megnyilvánult, azonban az idei programot bírálja. „Ebből a programból a független, kortárs színházművészet alkotóit zavaros szakmai indokokra hivatkozva kifelejtették. A szakmát ma elsősorban Vidnyánszky Attila szellemisége osztja meg. Az ő nevéhez fűződik a 2009-ban kodifikált első, magyar Előadó-művészeti Törvény 2011-es újrafogalmazása, amelynek egyik sarokpontja a területért felelős (tavaly NEFMI, idén EMMI) miniszter által kinevezett szakbizottságok felügyeleti-, javaslattételi-, valójában véve azonban irányítási joga. A színházi bizottság élén maga Vidnyánszky Attila, a törvény megalkotója ül. Egyben ő a jelenlegi kormányzó pártot kritikátlanul támogató, a párt egyes rendezvényeit kulturális programmal ellátó színházi érdekképviseleti szerv, a Magyar Teátrumi Társaság megválasztott elnöke is. Vidnyánszky tehát egyszerre dönt és érdeket képvisel, ami egyértelműen kizárja annak lehetőségét, hogy a színházi bizottság döntéseit illetően konstruktív vita alakulhasson ki. A színházi bizottság elnöke egyben a kaposvári színházi főiskolából létrehozandó színházi intézet vezetője is, nem mellesleg a debreceni Csokonai Színház igazgató-főrendezője, a Széchenyi Akadémia helyét elfoglaló Magyar Művészeti Akadémia egyetlen színházi tagja: azt is mondhatnánk, hogy Vidnyánszky Attila a mai magyar színház legfontosabb képviselője. Habár színházrendezői tehetségéhez kétség sem fér, egyéb szakmai minőségében azért helyenként megkérdőjelezhető” – fogalmaz Schilling, aki úgy véli Vidnyánszky túlhatalma torz szerkezetet eredményez, így az egyensúly, amire sokan áhítoznak, messze nem teljesül.

„A POSZT versenyprogramjának korábbi válogatási szempontjait minden előzetes szakmai egyeztetés nélkül felülírták. Kik? Feltehetően Vidnyánszky Attila kezdeményezésére a szervezők. A POSZT állami támogatásának feltételéül azt szabta a Magyar Teátrumi Társaság, hogy a beválogatott produkciók között mindenképpen szerepeljenek tagjai” – veti fel Schilling, aki azt is hozzáteszi, hogy a vidéki színházakra valóban indokolatlanul kevesebb figyelem jut. Schilling szerint az éves mustrán nem csak nekik, hanem a gyerekszínházi előadásoknak is helyet kell biztosítani, és kötelezővé kellene tenni, hogy a POSZT programjába legalább két zenés előadás is bekerüljön.

Schilling a színházigazgatói mandátumok ésszerű korlátozását is javasolja. „Senki nem tekintheti örökbérletnek az állami tulajdont” – írja, hozzátéve: egy-egy igazgató legfeljebb két (esetleg három) ciklusra kapjon megbízást, ne legyen köteles átvenni a társulatot, tehát a pályázó személy vagy csapat programmal és az ahhoz szervesen kötődő személyi állománnyal pályázzon. „Ugyanakkor biztatni kellene a magyar színházi rendezőket és színészeket, hogy merjenek kockáztatni, pályázni, helyet változtatni, s egyben megőrizni azokat az értékeket, amelyeket magukénak vallanak” – fejti ki Schilling Árpád, aki szerint a 2011-es törvény bebetonoz egy monolitikus struktúrát, amelyben a mobilitás, az arányok, a szakmai érdekképviselet és az innováció kevésbé játszik szerepet.

„A magyar színházból fájdalmasan hiányzik a tisztességes, szabad verseny gyakorlata. A színház a világ tükre, mondhatnánk” – összegez Schilling Árpád.

Forrás: Élet és Irodalom