"A mellünkön végig cipzár van" - Tolnay Klárira emlékezünk

1914. július 17-én született Tolnay Klári kétszeres Kossuth-díjas színésznőnk, aki a mai napon ünnepelné 98. születésnapját. Ez alkalomból összeállítással emlékezünk meg róla.

Klári és a gitár - Lelkes Péter tollából:
Tolnay Klári 1914-ben született. Soha nem tagadott le az életkorából. Már túl volt a 60-on, mikor elhatározta, hogy megtanul gitározni, mert akkoriban a gitár volt a trendi. Két műsorszervező is vitt neki gitárt ajándékba, hogy ezzel befűzzék egy nyugdíjasműsor hakni-pendlijébe. Sikerült is! Ezután liszteszsákként cipelték, futtatták egyik vállalattól a másikig. Öt fellépésük volt egy délután. A fellépésből végül lelépés lett. Az egyik vállalat folyosóján a színpad felé szaladtak, amikor Klári megbotlott és elesett. Másnap bokaficammal játszott a színházban, erős fájdalomcsillapítókkal. Egy ízben a lábát is eltörte már korábban, a Veszélyes forduló című darab egyik előadásán. A hakniban történt baleset után azt mondta: "Soha többé! Mintha anyukám szólt volna hozzám: Klári ne ugrálj, mikor a 70 felé közeledsz! " (Lelkes Péter írását itt olvashatják.)

"Örökké fényképezünk" - Tolnay Klári a színészetről:

Bajor Gizi mondta azt is, hogy nincs kegyetlenebb pálya, mint a miénk. Amikor az édesanyja haldoklott, rajtakapta magát, hogy a kezét figyeli. Én is eljátszottam már a nagybeteg, és az élettől búcsúzó anyámat, toporzékoló gyermekemet és a magam kispárnát rágó gyötrődését is. Ha az emberek tudnák, hogy mi öntudatlanul is örökké fényképezünk, talán nem is mernének előttünk, velünk élni.

Néha azt érzem, hogy a mellünkön, a hasunkon végig cipzár van, amit este hétkor a színpadon ki kell nyitni ahhoz, hogy megmutathassuk, mi van belül. A vágy villamosa után több pályatársam is féltett, óvott – mert ők értik igazán egy-egy alakítás lényegét –, hogy jaj, ne… nem szabad magam annyira kiadni!

Nem minden a tapasztalat. Az élmény hat a szerepre, de a szerep is visszahat a színész egyéniségére, közérzetére, sőt magatartására is. Volt nekem egy nagyon okos, színházat sose látott anyósom. Ő az én civil magatartásomból, otthoni gesztusaimból mindig visszakövetkeztetett rá, hogy mit próbálok. Amikor a naivák hosszú sora után kivételesen „nadrágszerepre”, valami ifjú hercegre készültem, az anyósom egyszercsak kifakadt: mi van velem, olyan furcsán jövök-megyek a lakásban, mintha folyton ellenőrizném, hogy helyükön vannak-e a bútorok… 

A színésznő egyszer így értékelte életét az őt faggató újságírónak:

„Hálás vagyok, hogy megadatott nekem ez a pálya. Nincsenek beteljesületlen vágyaim. A színházban kiélhettem, megvalósíthattam álmaimat, vágyaimat. Elégtételt vehettem a sérelmeimért. Színpadi alakításaimba sűríthettem tapasztalataimat, élményeimet. Minden lényegeset és lényegtelent, ami velem és körülöttem történt az életben. A művészet segített nekem mindent elviselni, sőt emelt fővel felvállalni a rosszat is. Ahogy öregszem, úgy hullik le rólam minden felesleges, mindaz, amit korábban fontosnak. lényegesnek hittem. Olyan vagyok, mint a léghajós Márai Naplójában, aki egyre magasabbra és magasabbra emelkedik, de ehhez a kosárból egyre több dolgot kell kidobálnia: először a homokzsákokat, majd a személyes holmijait, végül még a fogkeféjét is. Egyre feljebb és feljebb emelkedem, de közben tudom: közel az út vége. Kicsit már befejeztem... Befejeztem?” (Megjelent: Párkány László: Tolnay Klári egyes szám első személyben című kötetében)

"Nyugodt, csöndes öregkor?" - Tolnay Klári vallomása:

Miért nem tanítok a főiskolán - kérdezték kollégák, újságírók és civilek is. Egyszerű a válasz. Nappal én borzasztóan privát vagyok. Kötésminták, fúszerkeverékek, jó olvasmányok foglalkoztatnak... Milyen példát, útravalót adhatnék a növendékeknek délelőtt tizenegykor, amikor színházilag zárva vagyok.
A kórházban ért a hír, hogy Perczel Zita a nagyok közül Kecskeméten szerepelt "A nagymamá"-val és éppen most meghalt. Tehát ő is belehalt a szerepbe... Ez borzasztóan megrémített, bezárkóztam a kórházi szobámba és ki sem akartam jönni...
Pasteurtől olvastam, hogy a kedvező véletlen csak azokat keresi fel, akik méltó felkészültséggel várják. Annak idején a Maude és Harold-ról azt mondtam, hogy kis korona őszülő fejemen.
Az Aranytó, az Utazás nénikémmel, az Örömszülők, a Társasjáték New Yorkban, az Ők tudják mi a szerelem, A nagymama... már koronaékszernek mondhatók. .
1999-ben apácaszerep vár rám. Életem kivételes pillanata lesz ez; serdülőkoromban egy kegyes tanítóapáca figyelt fel rám, ci indított el ezen a rögös pályán...
A Magyar Művészeti Ákadémia egyik ülésén Hernádi Gyula ült mellettem. Észrevettem, hogy kitartóan néz, arca merő tűnődés.
- Klári, darabot szeretnék magáról írni...
- Ugye, csak tréfál?
- Szó sincs róla! Ha gyerekkorát is beszámítjuk, maga már Ferencz József óta az élen van, nem lehet rajtakapni semmiféle áruláson.
- Nem tudok erre felelni. Végeztem a dolgom. Nekem a dolgom az volt, hogy amit a színpadra kijelöltek nekem, azt eljátszottam.
/Vajon betartja-e ígéretét Hernádi?

Müller Péter barátom, aki engem közelebbről is ismer, egy cikkében ezt írta:
" Léleklátó volt az az apáca, aki sok évtizeddel ezelőtt azt tanácsolta néki, a fiatal novíciának: menjen ki a világba, s legyen színésznő. Talán nem is a tehetségét, de lelkének izzó és gyötrelmes feszültségét látta meg, amellyel egy kolostor falai között megőrülhetett volna.
 Színésznő lett, de hozta magával az apácaságot is. A színpadon nemcsak a személyes sikert, de Isten és önmaga békéjét is keresi. Tud az angyalok nyelvén, de veszedelmes közelségből ismeri az ördög titkait. Profi "vérszínésznő", de színpadi lényéből valami olyan személyes és privát sugárzás árad, hogy az ember időnként felszisszen: ezt már nem szabadna megmutatni a nyilvánosság előtt. Ezt ő is tudja. Nemcsak merész kitárulkozó, de ügyes rejtőzködő is: hiszen mosolya mögé bújik - de ez a mosoly sohasem takarja el teljesen. Átszikrázik rajta egy életen át, vívott belső küzdelem tüze s nyugtalansága. Olyan küzdelemé, melyben egy nála gyengébb halandó régen összeroppant volna. Szomjasan kívánja a magányt - de nyilvánosság nélkül nem tud élni.
 Megveti a hírnevet és az ünneplést, de lényévél állandóan felidézi maga körül a csodálatot. Könyörtelen tekintettel átlát minden hazugságon - a sajátján is -, de nálánál varázslatosabban nem tud hazudni senki.
 Imái felszállnak a legmagasabb ideák válaszvilágáig - de ugyanakkor otthon van a kiábrándítóan józan és pocsék és zűrzavaros és bűnös hétköznapi világban."

Forrás: OSZMI, Színház.hu