A Színház- és Filmművészeti Egyetem végző dramaturg osztályának tagjaival készült riportsorozatunk 10. és egyben utolsó részét olvashatják Khaled-Abdo Szaidával, aki arról is szólt, miért jár a szabadság áldozatokkal.
Miért akarsz dramaturg lenni?
Amikor felvételiztem az egyetemre, azt sem tudtam mi az, hogy dramaturg. Nem mintha most tudnám, de azt tudom, hogy nekem mit jelent. Szerintem a dramaturg az a luxus, aminek a hiánya világosan látszik, de a jelenléte soha. Azért nehéz dramaturgnak lenni, mert neked kell rájönni, hogy mi az, amiben szükség van rád. Én legalábbis így dolgozom, nem csak az íróasztalnál, nem csak a szövegen, a műsorfüzeten, hanem a próbákon is ott vagyok, ha tehetem, segítek mindenben, belekontárkodok mindenbe.
És jól érzed magad?
Óriási szerencsém volt, mert akivel eddig elkezdtem dolgozni, azzal megmaradt a munkakapcsolat. Szerintem az első munka mindig az ismerkedésről szól, a rendező-dramaturg viszony akkor kezd jól működni, ha kialakult az az intim bizalom, amiben már lehet teljesen nyíltan működni. De ez csak egy felfogás. Számomra a munkám, a színház szerelem, az adott próbafolyamat alatt mindent feláldozok a produkcióért, és épp ezért csak olyan dolgokban tudok dolgozni, amikben hiszek.
Felnőtt dramaturgként hogyan szeretnéd folytatni?
Fontos számomra a szabadság, valószínűleg éhen halnék, ha csak a dramaturgi fizetésemből akarnék megélni. Fontos, hogy azokkal az emberekkel tudjak dolgozni, akikkel szeretek, hogy megválaszthassam hova megyek, és ott meddig maradok. Egyelőre nem tudom elképzelni, hogy leszerződjek valahova (nem mintha ez a veszély fenyegetne), borzasztóan élvezem, hogy mindig új kihívások elé vagyok állítva.
A legutóbbi szerelem a bábszínház, a gyerekszínház. Imádok gyerekelőadásokban dolgozni, másfajta gondolkodást kíván, jár bizonyos megkötésekkel, de sok mindenben nagyobb szabadságot ad. Nagyon foglalkoztat a csecsemőszínház, ahogy külföldön, például Franciaországban, komoly kísérletekkel megalapozva művészi szinten dolgoznak előadásokon, picike gyerekek számára.
Az elmúlt évadban hol dolgoztál?
Dolgoztam Győrben, a Vaskakas Bábszínházban és a szombathelyi Mesebolt Bábszínházban Bereczki Csillával. Zalaegerszegen pedig Kárpáti Pistával, a Griff Bábszínházban. Ezenkívül a negyedéves bábosztálynak írtam egy mesét La Fontaine állatmeséi alapján, amiből vizsgát készítettek. És Kiss Eszter Szabó Lőrinc-estjének szövegén is dolgoztam Bereczki Csillával.
A legutóbbi kihívás a három hónapos párizsi Erasmus-ösztöndíjam volt. Két bábtársulatnál dolgoztam, és egy alternatív színházi társulatnál, egy lakásszínházi előadáson. Franciaországban nincsenek dramaturgok, úgyhogy mindenhol nagyon nagy szeretettel fogadtak, lecsaptak rám. Izgalmas volt franciául dolgozni, franciául a színházról beszélgetni, belelátni az ottani működésbe. Sok kortárs darabot olvastam, sok embert megismertem.
Félsz a jövőtől?
Arra persze már rájöttem, hogy a szabadság mérhetetlen áldozatokkal jár. Tavaly Budapesten kívül még három vidéki városban éltem, aztán Párizsban. Jövőre ugyanez vár rám: szeptember Párizs, aztán Budapest, Szombathely, Erdély és talán újra Párizs… Az embernek nagyon erősnek kell maradni, hogy ne veszítse el a talajt a lába alól, hogy pontosan tudja, hova miért megy, hogy elviselje a gyökértelenséget, amivel ez a sok változás jár. De mint mondtam a színházi munka számomra szerelem, ami minden áldozatot megér, és sosem éreztem eddig azt, hogy egy munkát nem érte meg elvállalnom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.