'Munkával kell letörni a sztereotípiákat' - Bábszínész házaspár a Katlanon

A Hepp Trupp kétszemélyes társulat nemrégiben, a VI. Kaposvári Nemzetközi Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálén fesztiváldíjat kapott a Bódog és Szomorilla című előadásért a gyerekszínházi előadások kategóriában. A fesztiváldíj egyben meghívást is jelentett az Ördögkatlan fesztiválra, ennek apropóján beszélgetett a bábszínész házaspárral Sándor Zita.

Mennyire vagytok ismerősek a Katlanban?

Schneider Jankó: Régről ismerjük az Ördögkatlant és az ötletgazdákat is. Az ismeretség egészen a Bárka Kikötő koráig megy vissza, a Mátyás király asztalánál előadásnak a Bárkában volt a bemutatója. A 3 kismalac és a farkasok című előadásunkat pedig játszottuk is az Ördögkatlanon, de akkor még a pécsi Bóbita Bábszínház tagjai voltunk. A környéket is nagyon szeretjük – én gyerekkoromnál fogva –, aztán Vikit is elrángattam Villányba már többször kirándulni. Azt nem tudom, hogy főleg Pécs környékéről jönnek-e az Ördögkatlanra, vagy inkább az ország minden részéből. Azt gyanítom, hogy inkább az utóbbi lehetséges, a hely földrajzi szépségei és a programok miatt.

Nagy Viktória Éva: Pécsett bóbitás színészként ismernek minket, vagy külön, név szerint – Jankót főleg. Most más felállásban fogunk játszani, Hepp Trupp néven ezen a környéken nem vagyunk ismerősek.

Biztosan nagy döntés volt, hogy függetlenné váltok, megalakítjátok a Hepp Trupp-ot és átköltöztök Pécsről Debrecenbe. Úgy tűnik, hogy jól működik a vállalkozásotok, a Bódog és Szomorillával fesztiváldíjat nyertetek, sokat utaztok. Arra lennék kíváncsi, hogy tovább tart-e a lendület, és továbbra is jól működik ez a független, szabadúszó lét?

Viki: Pont most kezdtünk el beszélgetni a tervekről, és úgy tűnik, hogy a jövő évad tele van. Ez azzal a szerencsés együttműködéssel lehetséges, hogy a debreceni Vojtina Bábszínház számít ránk. Ha összeszámoljuk, a vojtinások fél évadában részt veszünk. Emellett Jankó a Budapest Bábszínházba is meghívást kapott egy szerepre, lesz egy rendezése Szombathelyen, nekem egy Szabadkán.

Ha jól értem, akkor egyfajta szimbiózisban éltek a Vojtina Bábszínházzal, a szabadúszó léteteken sokat segít, hogy tudtok ott játszani. Első hallásra azt hinné az ember, hogy konkurenciát jelentetek a már évek óta működő helyi bábszínház számára.

Jankó: Végtelenül szerencsés és szeretetteljes volt a fogadtatásunk itt. Kölcsönösen segítjük egymást a Vojtinával: ők bástyaként rengeteget segítenek azzal, hogy tudunk náluk játszani, és tulajdonképpen mi is segítünk azzal, hogy játszunk. Kevesebb színészük van most, többen nyugdíjba mentek vagy elmentek, náluk is rengeteg a feladat.

Viki: Asbóth Anikóval, a Vojtina igazgatójával kialakult kapcsolatunk megkönnyíti a szabadúszó életet – nem kell napi szinten harcolni azért, hogy legyen elég felkérés, meghívás. Ez egy nagyon hálás állapot, és a társulat esetében sem éreztük azt, hogy rossz szemmel néznének ránk, mert külsősként bekerülünk egy-egy produkcióba. Úgy gondoltuk, hogy ebben az együttműködésben úgy vagyunk korrektek, ha nem ütköztetjük az érdekeket; nem akartunk arra törekedni, hogy bérletet alakítsunk ki iskolás csoportoknak. Mind a három előadásunkat játszottuk már Debrecenben, és kialakult egy kis bázisunk, vannak visszatérő nézőink és többen érdeklődnek a hírlevelünk kapcsán is irántunk.

Jankó: Ősztől pedig szeretnénk megkeresni azokat a környékbeli településeket, ahonnan nem jutnak el a Vojtinába. Országos szinten is sok előadásunk volt – ez az ESZME-nek (Európai Szabadúszó Művészek Egyesülete) köszönhető, rajtuk keresztül tudtunk az idei évadra pályázni, nekik is sokat köszönhetünk. Idén még nem, de jövőre tervezzük, hogy külföldre megyünk. A külföldi fesztiválokon való fellépés A 3 kismalac és a farkasok esetében nagyon bevált: játszottuk angolul, csehül, románul és lengyelül is (a maroknyi mennyiségű szöveget lefordíttattuk, felírtuk a paravánra a megfelelő szemmagasságba kiejtés szerint és onnan leolvastuk előadás közben).

Viki: Meghirdettünk egy kézműves tábort a gyerekeknek, nem telt be a létszám. Valószínűleg azért nem, mert hiába alakult már ki egy kis közönség, az azért a város viszonylatában még kicsi. Nyilván kell idő, mire ezzel a vicces névvel eleve tudnak kezdeni valamit. Nem is derül ki a nevünkből, hogy mivel foglalkozunk, úgyhogy ezzel a saját életünket nehezítettük.

Nekem találónak tűnik a választás. Mókás, és meg is magyarázzátok a honlapotokon (http://www.hepptrupp.blogspot.hu/), ugyanakkor jelzitek vele, hogy nem csak a kicsikhez akartok szólni.

Viki: Valahol azért nem akartuk belerakni a „bábszínház” megjelölést, hogy megmaradjon a művészi szabadság. Előfordulhat, hogy olyasmivel rukkolunk elő, amiben nincs semmiféle báb, vagy egy olyan előadással, ami kifejezetten felnőtteknek szól. Szerettük volna, hogy a név miatt ne nyomjanak rá a társulatra már látatlanul is egy bélyeget, mert erre a műfajra sajnos könnyen rákerül. Ugyanakkor ez persze kihívás is, munkával kell letörni ezeket a sztereotípiákat.

Mik a következő saját produkciókra vonatkozó tervek?

Jankó: Van még egy nagyobb ívű saját bemutatónk, a Fehér hercegnő és az Arany Sárkány, amire sajnos most nem kaptunk pályázati pénzt az NKA-tól. Nem adjuk föl, de arra az időszakra, amikorra terveztük, nem fogjuk tudni megcsinálni. Ebbe a mesébe egy-két éve szerettünk bele, megkerestük Finy Petrát, aki szívesen dramatizálná. Már megvan az alkotógárda, mindenki neki tudna és akarna állni – annál viszont nagyobb beruházás lenne, mintsem hogy önköltségként belevágjunk. Pályázati pénzekre várunk, addig lefagyasztjuk. A Mátyás király asztalánál egy egyszemélyes darab, de Viki végig ott van segítőként – ugyanezt szeretnénk megcsinálni, csak megfordítva, én lennék a segítő.

Viki: Fekete Dóra lenne a díszlet- és jelmeztervező, ő ért az anyagokhoz, jelmezekhez is. Molnár Gábor és Molnár Tamás pedig a bábokat tervezné, nagyon jól áll nekik a keleti vonalkezelés, nekem pedig régi álmom, hogy egy marionettel játszhassak. A másik saját produkció a Karácsonyi bárány, ami abszolút szezonális. Egy pici előadásról van szó, amihez gyerekeknek és szülőknek szóló kézműves foglalkozás van kapcsolva. Ebből tavaly tartottunk egy szakmai bemutatót, még nem tudtuk beindítani.

Jankó: Ebben az előadásban a családiasságon van a hangsúly, hogy megteremtsük a karácsonyvárás élményét. Lecsendesítés, a karácsonyra való ráhangolódás vele a szándékunk, illetve a kézzel készítés élménye is fontos benne.

Milyen a kapcsolat a debreceni közönséggel, hogy érzitek magatokat itt?

Jankó: Viki visszatérő, én pedig friss szemmel úgy látom, hogy gyorsan változik a város, sok különböző arca alakul ki, ami nagyon szimpatikus. Viszont annyira még nem vagyunk benne a vérkeringésben. Közvetlen a kapcsolatunk a közönséggel, ha nem is mi szedjük a jegyet, törekszünk arra, hogy fogadjuk őket, hogy lássuk a reakcióikat. A 3 kismalac és a farkasok után – ez persze létszámfüggő – van egy bábsimogatás. Egy nagy bábszínházban ez nem így megy, viszont a diaszpórában élő bábosoknál gyakran.

Viki: Igen, itt más a helyzet, mint egy nagy színházi teremben. Azt gondolom, hogy a legtöbb családi- vagy magántársulat, akik szakmailag is elismertek és erősek, vidéken élnek. Nagyon jó vidéki műhelyek alakultak ki. Örömteli, hogy itt csatlakozott hozzánk Sinka Judit rendezőasszisztens és egyben hangosító, szervező, a társulat oszlopos tagjának tekintjük. Rajta tartja a szemét a dolgokon és hogy ő a mi külső szemünk – látja az előadások közötti különbséget és figyeli a közönség reakcióját. Tényleg közvetlen kapcsolatban vagyunk a közönséggel, van például olyan család, aki ismerősként köszön ránk (holott egy ideig csak az interneten látták az előadásainkat), de személyesen ismerünk olyan két és fél éves kislányt, aki otthon naponta eljátssza a Bódog és Szomorillát. Lassacskán új kapcsolatokat alakítunk ki, megkockáztatom, hogy a várakozásunkon felül indult el a szabadúszó működésünk.

 Sándor Zita