Szabó István - "Valahol eltévedtünk"

Valahol eltévedtünk - A színházak pénzügyi kálváriatörténete 2008–2012 címmel közölt elemzést a Színház című lap legfrissebb számában. Áttekintésük az önkormányzati színházak és a független társulatok "pénzügyi lehetetlenülését követi végig, különös tekintettel az ország színházi zászlóshajójára, a fővárosra mint finanszírozóra és a budapesti színházi életre". A Színház engedélyével részletet közlünk Szabó István írásából.

Az utolsó békeév

Az utolsó békeév a színházak finanszírozása szempontjából tulajdonképpen 2008 volt. (A 2006 augusztusában bejelentett színházi törvény előkészületei – a szakmai viták, a konzultáció, majd 2007-ben a kodifikáció megkezdése – addig nem zavarták a napi gyakorlatot.) A Költségvetési törvény 7. számú melléklete a korábbiakhoz hasonlóan számszerűsítette az állam szerepvállalásának mértékét. A nem állami színházak működésének folytonosságát és egyáltalán a színházi struktúra fennmaradását ekkor még ennyi garantálni tudta.

A 2008-as költségvetési évre 11 milliárd, pontosabban 11 010 millió forint volt az állami költségvetés hozzájárulása. (A továbbiakban millió forintokra kerekítve jelölöm az összegeket.) A kőszínházak támogatása 9 680 millió forint volt, ezen belül 3 713 millió segítette a fővárosi színházak működését. Ezt a törvényben akkor „működtetési hozzájárulásnak” nevezték, amit a fenntartó önkormányzatok kaptak. A konkrét összegek megállapítása bázisalapon, az aktuális lobbiérdekek figyelembevételével történt. Az önkormányzatok pedig, miután érdekeltségük saját támogatásuk emelésében már 2006-ban megszűnt, évről évre a legkevesebb hozzájárulást szavazták meg színházaiknak. A színházi törvény azzal kecsegtetett, hogy átláthatóbb viszonyok jöhetnek létre, és csökken az alulfinanszírozottság.

(...)

2012-ben az elfogadott fővárosi költségvetés azt mutatja, hogy folytatva az előző évek trendjét, a fenntartó megint kevesebb támogatást ad színházainak. Az apparátus dicséretére legyen mondva, hogy nem a korábban jól bevált „fűnyíró-elvet” kívánják alkalmazni. A „bérleti oda-vissza” legalább ennyi mozgásteret teremtett. A legjelentősebb elvonás a két nagy szórakoztató színházat érinti. Ezek a nevükre érkezett állami támogatáson kívül jelképes összeget kapnak csak, miközben a tavaly megállapított bérleti díjat be kell majd fizetniük a közös kasszába. Több mint egymilliárd forint jut vissza a fővároshoz, és ez a pénzmozgás kevésbé lenne kifogásolható, ha ezt az összeget, mondjuk, a színházépületek felújítására fordítanák. Talán majd jövőre, vigasztalhatjuk magunkat, ha még egyáltalán lesz értelme a bérleti díjas konstrukciónak.

A jövőről egy vonatkozásban

Mára a radikális átrendeződésnek és a megfontolt reformnak egyformán gátja lett a pillanatról pillanatra változó törvényi helyzet. Szép lassan oda jutottunk, hogy már csak az egzakt szabályoktól teljesen akadálymentesített Új Előadó-művészeti Törvényben bízhatunk. Lesz is itt rend hamarosan. A független színházaknak már végük, a minisztérium várhatóan bezár két színházat, és erre kényszerül, jó esetben nem nagyobb számban, a főváros is. Talán a vidéki hálózat átmenthető még. De kikkel és hova?

Sok értelme nincs a találgatásnak. „Ahogy lesz, úgy lesz. Bárhogy lesz, úgy lesz” – itt az idő, hogy a fiatalabb generációk is megtanulják a régi slágert. A színházakat továbbra is regisztráltatni kell, besorolásuk mikéntje azonban, ahogy az ÚEm. tv.-ből, úgy az azóta megjelent NEFMI-rendeletből sem világos. A lobbizás gőzerővel folyik, az ítélethirdetésre még várni kell.

Idézhetnénk Micimackót is, különösen a jelen helyzetre illő fejtegetését:

„A dolog úgy áll – vallotta be végre Nyuszi –, hogy mi bizony valahol eltévedtünk.

Egy árokban pihentek, Micimackó már unta az árkot, gondolta, ez valahogy úgyse jó így, mert akármerre indultak, mindig ugyanabba az árokba értek vissza. […]

– Ha haza akarunk találni, és képtelenek vagyunk… úgy gondoltam, hogyha ide akarunk visszatalálni, akkor ezt sem találnánk meg többet, […] akkor esetleg olyasmit találunk, amit nem keresünk, és akkor az a valami, amit keresünk, de nem találunk, talán az a valami lenne, amit nem keresünk, de találunk.”

Igen, ez a passzus az egyik kiindulópontja a Micimackó és a tao című remek kis könyvnek. Ám hagyjuk most az árkot, az úgyis megvár bennünket, maradjunk inkább a mi taónknál.

Az Európai Bizottság egy 2009. október 28-án kelt levélben tájékoztatta a külügyminisztert, hogy nem emel kifogást a vállalkozások által az előadó-művészeti szervezetek részére nyújtott, adóból levonható támogatásokra vonatkozó kulturális célú támogatási program ellen, mivel az az EK-Szerződés 87. cikke (3) bekezdésének d) pontja alapján összeegyeztethető a közös piaccal. A több oldalon keresztül indokolt engedélyezés, valamint az engedélyezés óta eltelt időben történt változások talán nem teszik feleslegessé néhány probléma felvetését.

Kezdjük talán a jogalapokkal, amelyek egyáltalán a kérést megindokolták. Ezek:

1. Az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról és sajátos foglalkoztatási szabályairól szóló 2008. évi XCIX. törvény.

2. A társasági adóról és az osztalékadóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény 4. § (37), (38) és (39) bekezdése, valamint a 22. § (1) bekezdése.

3. Az előadó-művészeti szervezetek működésével kapcsolatos hatósági

eljárások részletes szabályairól, továbbá a zenekarok és énekkarok tevékenységéhez szükséges tárgyi feltételekről, valamint a fizető nézőszám

alsó határáról szóló 7/2009. (III. 4.) OKM-rendelet.

Ezek közül az 1. és a 3. alapjában megváltozott, még akkor is, ha csak törvénymódosításnak tüntették fel. Az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról szóló rész ugyanis teljes mértékben kicserélődött, kicserélődik, és ennek megfelelően a 3. pontban megjelölt rendelet sem ugyanúgy szolgálja ugyanazokat a szándékokat. A törvénymódosítás fogalma hivatott elleplezni azt a tényt, hogy itt egy új törvény született. Az ÚEm. tv. brüsszeli kontrollját még akkor is meg kellene kérni, ha a 2009. évi határozat indoklásának ismeretében megállapítható, hogy most is bizonyosan pozitív döntés születne.

A határozat megújítására szükség lenne azért is, mert a jelenlegi engedély meghatározott időszakra, 2015. december 31-ig szól, és volumene is konkrétan rögzített: „A támogatási program költségvetése 6 évre 28,45 milliárd HUF. A támogatás összege megegyezik az éves adóveszteséggel, és évről évre növekedést fog mutatni.”

Millió forint

Miután várhatóan a meghatározott keretet már 2014-ig sikerül kimeríteni, érdemes lenne ezt a kérdést tisztázni.

A határozat indoklása a közgazdasági fejtegetések mellett a művészeti ág(ak) szempontjából is releváns érveket tartalmaz, amelyek garanciát jelenthetnek a fennmaradásukat biztosító állami támogatást illetően. Íme néhány tanulságos bekezdés:

„A Bizottság emlékeztet rá, hogy nonprofit – és általában tőkehiányos – kedvezményezettekről van szó, saját forrásaik és jegybevételeik általában nem elegendőek fennmaradásuk biztosításához. Tipikus esetben a támogatások legfontosabb forrása a helyi hatóságok költségvetése, amelyet általában nagymértékű hiány jellemez. Az előadó-művészetek olyan művészeti forma, amely magas személyzeti költségekkel és drága műszaki háttérrel jár, mialatt jellegénél fogva – a közönségnek fizikailag a helyszínen kell tartózkodnia – korlátozott a fogyasztók száma.”

„A közvetett kedvezményezettek szintjén az intézkedés egyértelmű előnyt nyújt az előadó-művészeti szervezetek részére, mivel az adókedvezmény nélkül nem valószínű, hogy hasonló mértékű támogatásban részesülnének...

A szóban forgó támogatások révén megerősödik bizonyos kedvezményezett előadó-művészeti szervezetek versenyhelyzete a többi szervezettel szemben. Emellett valamennyi támogatott előadó-művészeti szervezet helyzete megerősödik a versenytársakkal szemben. Ennek megfelelően az intézkedés torzítja a versenyt.”

A tao fennmaradásának nem látszik akadálya. Ugyanakkor a vállalkozások addig lesznek motiválva, hogy előadó-művészeti szervezeteknek nyújtsanak adományokat, amelynek összegét leírhatják társasági adójukból, amíg nem jelenik meg számukra „vonzóbb” ilyen irányú lehetőség, például a sport, vagy nem látják úgy, hogy érdekeltségüket az adótörvények folytonos változása negligálja.

A gazdasági társaságok számára vonzóbb lehet például az igazi mecénási szerep, amikor támogatásuk nyilvánosságot is kaphat, ezért reklámértékkel is bír.

Egyre inkább problémát jelent az is, hogy a gazdasági szervezetek bizonytalan anyagi helyzetük miatt csak az év vége felé mernek nyilatkozni adományozó hajlandóságukról, pedig a színházaknak „egyenletes eloszlásban”, sokkal korábban lenne szükségük a támogatásra.

És itt van még az a kérdés, hogy szükség van-e a tao-ra, ha a fenntartók saját támogatáshányadukat a befolyó adományra sandítva folyamatosan csökkentik. Ezáltal eljutunk oda, hogy minden színház a közönségigény maximális kielégítésében lesz csupán érdekelt. Csak azt kérem, ne nevezzük ezt népszínháznak!

A teljes cikket a Színház című lap legfrissebb számában olvashatják.

Forrás: Színház