Színházi kiáltvány a nemes magyarokhoz - Kelemen László 250!

"Mint ügyvéd kevesebb ésszel és szorgalommal jószágokat szerezhetett, vagy mint pesti tanácsos pár év alatt kétemeletes házat építhetett volna; de mivel a magyar színészet megteremtője, igazgatója és tagja volt, vagyonát áldozta fel" - írta a pályatárs Szigligeti Ede a kétszázötven éve, 1762. július 26-án született Kelemen Lászlóról, aki "megteremtette a magyar színjátszást". Őt idézzük cikkünkben, melyben egy régi kiáltványt is megidézünk.

Kelemen László pályájáról

Kelemen László Kecskeméten született. Életének korai szakaszáról keveset tudunk: vélhetőleg a piaristáknál tanult, majd jogot végzett. Tanulmányai során külföldön is megfordult, s Schiller, Beaumarchais műveit látva döbbent rá a színjátszás jelentőségére, a nemzeti öntudatra gyakorolt hatására. Tanulmányainak befejezése után a gödöllői Grassalkovich-birtok ügyésze lett, s tisztes jómódra tett szert.
Kelemen a "kalapos király", II. József halála utáni hazafias közhangulatban Pestre sietett, hogy elősegítse a magyar nyelvű színjátszás megteremtését, állandó színház megteremtésén buzgólkodjék. Társulatot szervezett inkább lelkes, mint rátermett fiatalokból, akik közül csak Moór Annát lehetett színésznek tekinteni. A lelkes és agilis Kelemen megszerezte - legalábbis szavakban - Pest vármegye és az 1790-ben összeült országgyűlés támogatását is, s elérte, hogy Kazinczy országbíró utasítására a budai és a pesti német színház bérlője, Unwerth gróf fellépési lehetőséget biztosítson számukra azokon a napokon, amikor a német társulat nem játszott.
A Magyar Nemzeti Játékszíni Társaság 1790. október 25-én mutatkozott be a zsúfolásig telt budai Várszínházban. Az első magyar szavak Simai Kristóf "Igazházi" című darabjának bemutatója alkalmából hangzottak el a színpadról, hagyományosan e napra teszik a magyar színjátszás születésnapját. Az előadást két nappal később a pesti Rondellában megismételték, s a közönség ekkor is kitörő lelkesedéssel ünnepelte az aktorokat. Több előadásra azonban nem kerülhetett sor, mert az üzleti konkurenciát gyanító német színháztulajdonos azonnali hatállyal visszavonta a játszási engedélyt.
Kelemennek sikerült szabadalom-levelet kieszközölnie, amely biztosította, hogy az ország bármely városában magyar nyelvű előadást tarthasson. Utolsó pénzén az akkori hajóhíd budai végénél, a mai Várkert Kioszknál épített egy raktárba színpadot. A társulat itt 1792. május 5-től folyamatosan játszott, 1796 tavaszáig 155 előadást tartottak. Kelemen László még kántori állásáról is lemondott, hogy minden idejét a magyar színészet ügyének szentelhesse. Hatóságoknál kilincselt, beadványokat szerkesztett, pénzt gyűjtött, s ő ültette át magyarra az előadott darabok nagy részét, így tucatnyi német színmű mellett lefordította Moliére Képzelt betegét és Shakespeare Othellóját. Természetesen játszott is, a feljegyzések szerint igen jó ösztönös színész volt, különösen a komikus és katonás szerepekben.
A magyar jakobinusok összeesküvésének leleplezése után az udvar a színészeket a magyar rebellió szítóinak minősítette, így működésüket ellehetetlenítették. Ehhez járultak az anyagi nehézségek és a belső viszálykodás, így a társulat 1796-ban feloszlott, csak adósságot hagyva hátra. Kelemen László visszatért a polgári életbe, Nagyváradon lett tisztviselő.
A színház iránti lelkesedése mit sem csökkent, így 1799-ben, amikor Kolozsvárott is megindult a magyar színjátszás, újra színház szervezésébe fogott. Próbálkozott Nagyváradon, Szegeden, bejárta az egész országot, de minden kísérlete balul ütött ki. 1801-ben Losoncon adósságai fejében lefoglalták minden színi kellékét és vagyonát, csak kölcsönpénzen tudott elvergődni Ráckevére, ahol kántortanítói állást vállalt. Innen Makóra, majd Csanádpalotára költözött, ott érte 54 éves korában, 1814. december 27-én a halál.
Sírja körül ma kegyeleti park van, alakját Petőfi versben, Jókai színműben örökítette meg.

Kelemen Lászlóék kiáltványa

Nemes Magyarok! Drága Hazafiak! Hozzátok kedves Mieink!

Kik ebben a drága nemzetben még mai napon is különös vigasztalásotokat találjátok, folyamodik egy csekély számú magyar ifjúság, s igazságos panaszait önti szánakodó kebletekbe. Ez az ifjúság ugyanabban a szerencsés időben, melyben önnön magatok is régtől fogva hanyatló drága hazánknak boldogító javaiban tehetséggel munkálkodtatok, egy nemzeti játékszíni társaságban összeállott arra, hogy a magyar nyelvnek s a jó ízlésnek kipallérozásában teendő fáradhatatlan igyekezete által tetszésteket megnyerhesse.

De az agyarkodó mostoha szerencse összetapodta minden igyekezeteinket, mert ahelyett, hogy a hazánk javára és dicsőségére célzó dicséretes és nem csak örömmel, hanem álmélkodással is tapasztalt lépéseink úgy mint Európának más boldogabb városaiban, illendő segítséggel támogattattak volna, minden érzékenység nélkül hagyattattak s minden elmebéli tehetségünk, melyről a hazát oly sokszor már bizonyossá tettük, amely talán másutt bő jutalommal is fájlaltatott volna, minden részvétel és segedelem nélkül megvettetik. Ketté repednek szomorodott szíveink s könnyárakra fakadnak, megszégyenült szemeink midőn kényteleníttettünk szemlélni, hogy anyanyelvünkhöz való buzgó hajlandóságunk, s ehhez kapcsolt igyekezetünk a legtehetősebb hazafiak közt sem találván pártfogóra, kényszeríttetik elenyészni, midőn minden segedelem, sőt minden reménység nélkül a hazának közeppetében elhagyattatván, dicséretes előmenetelünket félbeszakítani és az egész világ előtt megszégyeníttetve bujdosni kényteleníttettünk, minthogy tetszésekben, s nagy szívűségtekben sokat bizakodtunk. 
Így múljanak el tehát igyekezeteink, s a mi velünk született büszkeségünk, hogy sokakat képzelünk magunknak? Igen is a ti szívűségtekben megcsalattatott reménységünk véget szakaszta a hazának e részről várandó dicsőségét. Így tehát ellenben fenn marad tovább is agyarkodó irigységnek régen épült győzedelmi kapuja, mert megjövendölte, hogy a magyar nemzet az ilyeneket se nem érti, se nem érzi! Nekünk mindenkor nehezen fog esni, az ilyen szemrehányásokat elszenvedni, az az egy lészen mindazonáltal mindenkor vigasztalásunk, hogy mi a mi tehetségünket soha sem sajnáltuk. Ti is azonban szánakozzatok rajtunk és legalább ezen igyekezetünk előmozdítására tett csekély adósságunkból segítsétek ki szegénységünket, s ne kívánjátok tőlünk, hogy az egész magyar nemzetnek eltörülhetetlen szégyenére, szemetek láttára a játékszínhez szerzett ruháinkat s eszközeinket dobszó alatt idegen országfutóknak, kiket magatok sem akartok megszenvedni, eladni kényszeríttessünk.
Ezer s kétszáz forintokkal ki elégíttetnek minden adósságaink, melyektől megszabadulván, minthogy boldogulásunkat nem remélhetjük, eloszlunk egymástól nagy szívfájdalommal, s ottan fogjuk keresni szerencsénket, ahol kenyerünket feltaláljuk.
Senkit se botránkoztasson meg pedig ezen szerencsétlen sorsunk, mintha gondtalanul, vagy vigyázatlanul gazdálkodtunk volna, erről a számadó könyveink tegyenek bizonyságot. A ti kezeitekben áll már most kedvelt magyar közönség a mi sorsunk, tétszéstektől függ jövendőbeli még meg nem vesztegetődött becsületünk, s ha ebben is elvonjátok tőlünk segítségeteket, mi ugyan készek leszünk drága hazánkért többeket is elszenvedni, de titeket is a ti jövendőbeli unokáitok meg fognak ítélni elhagyattatásunkért.
A most szükséggel tusakodó és elszéledni készülő:
Nemzeti Játék Színi Társaság

Forrás:  Bayer József: A nemzeti játékszín története - MTA Irodalomtörténeti Bizottsága, Bp., 1887.