"Egy elhatározás kellene" - Zenei gesztusokról Dinyés Dániellel

Sztrókay András beszélgetett Dinyés Dániellel az Ördögkatlan kapcsán.

 Sokadszor jössz zenélni az Ördögkatlanba, mi hoz mindig vissza?

Van Bérczes Lacinak egy elképzelése: hogy nem csak a sok embert megmozgató produkciókat szeretne az Ördögkatlanban, hanem olyanokat is, amik kevés embert mozgatnak ugyan, de emberileg és lelkileg sokat adhatnak – és sajnos vagy nem sajnos, a komolyzene az ilyen. Az Ördögkatlanban az a fantasztikus, legalábbis azokon a dalkoncerteken, amiket eddig csináltunk a feleségemmel, hogy végre olyan emberekkel találkozom, akiket nem látok év közben. Nem az történik, hogy bemegyek egy komolyzenei vagy kortárs koncertre és mindenkinek tudom nemcsak a saját, de az összes felmenőjének a nevét is hetedíziglen, hanem nagyon sok fiatallal talákozom, aki csak úgy becsöppen. Ezt sokkal jobban értékelem, mert pket az érdeklődés, nem pedig a megszokás motiválja arra, hogy beüljenek. Persze megeshet, hogy utálják és két dal múlva kimennek, de akkor már arról a két dalról meg tudják fogalmazni, miért utálják – és máris több ember van, aki komolyzenével egyáltalán foglalkozott.

Az idén négy operaénekessel együtt három Mozart-operával készültök, ez azért nagyságrendekkel komolyabb műfaj, mint egy dalkoncert...

Természetesen nem fogunk teljes operákat előadni – bár jó lenne persze, ha egyszer majd erre is sor kerülne. Nem szeretem azt a kifejezést, hogy közelebb vinni egy műfajt, mert valakinek vagy van szenzora valamire, vagy nincs, és onnantól kezdve csak szerencse kérdése, hogy találkozik-e az operával mint műfajjal; de most mégis valami ilyesmiről lesz szó. Találkozás lesz ez, valami olyasmi, mint azok az operamagyarázó délutánok, amiket annak idején a Pinceszínházban tartottam. Ezeken például Mozart Figarójával foglalkoztunk két-három énekessel együtt. Sosem akartuk azt vállalni, hogy „na most megfejtjük a Figaró átfogó mondanivalóját”, hanem azt mondtuk, hogy van másfél óránk, vegyünk csak két jelenetet, például Suzanna és Figaro első két kettősét. És semmi másról nem volt szó, mint hogy megpróbáltuk megérteni a jelenetet zeneileg, színházilag, emberileg egyaránt. Azt az élvezetet tudtuk nyújtani, hogy bárhol meg lehetett állítani a zenét, és szabad volt kérdezni. Ha valaki unta, elkezdtük megkeresni az okát – és hamar kiderült, hogy vagy a zenészek csinálták rosszul, vagy a nézőnek nem volt elég tapasztalata vagy gondolata ahhoz, hogy megértse, mi történik – vagy egyszerűen nem abban a korban élünk már, amikor az adott gesztus természetes volt.

Attól, hogy elkezdjük fütyülni egy opera ismert dallamait, még nem biztos, hogy tudjuk, mi az izgalmas benne. Hogyan kapcsolódik a zene az énekszólamhoz, amit fütyülünk? Mi az, hogy zenedramaturgia? Egyáltalán nem kellene természetesnek vennünk azt, ami az operában történik, mindig egy szinten kéne értékelnünk a színpadot és az árokból felzengő hangokat. Az opera műfajában számomra az a legérdekesebb, hogy a zenekar miért azt játssza éppen, amit – a dallam és a szöveg kapcsolata csak a felszín. Azt szoktam mondani, hogy amit beszélek, az az énekes, amit pedig gondolok közben, az a zenekar. Ha meghallgatom például, hogy a zenekarban mi történik, miközben Suzanna meggyőző erővel mondja a grófnak, hogy ott lesz a kertben és az övé lesz, pontosan tudom, hogy akkora hazugságokat mond, mint a huzat.

Azt szeretném megmutatni – és remélem, sokan lesznek, akik hajlandóak lesznek játszani –, hogy a zenei gesztusok hogyan tudhatnak átszüremkedni egy előadás bármely szegmensébe. (Ez egyébként a szakmán belül sem érdekel sokakat; a karmestert általában az érdekli, hogy kiálljon és lengesse a kezeit, az énekest az, hogy elénekelje a magas hangokat, a rendezőt meg, hogy “üzenjen” az előadásával. Mindig gyönyörűségesen lehet látni és hallani, ha egy rendező, karmester vagy énekes csak magával foglalkozott és nem a zenével...)

Miért pont Mozartot – és miért pont a három Da Ponte által írt operát választottad?

Egyrészt azért, mert Mozartnál rengeteg jól követhető, képszerű dolog van. Másrészt azért, mert ez a három Da Ponte-szövegkönyv nagyon közel áll egymáshoz. Négy éven belül íródtak, és óhatatlanul hatottak egymásra. A Figaro az első, és elhangzik benne az a mondat, hogy Così fan tutte le belle, és aztán hogy, hogy nem, két évvel később születik egy opera, aminek az a címe, hogy Così fan tutte. A három opera témája szorosan összefügg; a szerelem körül forog, de mégis egy társadalmi réteg kipellengérezése a Figaro; a szerelem körül forog, de közben igazából a túlvilági erőkről szól a Don Giovanni – A Così fan tutte meg egyszerűen a szerelemről szól. Van önidézés is: a Don Giovanniban előkerülnek a Figaro témái, de érdekes téma például Cherubino, az állandóan csak a szerelemről beszélő, túlfűtött siheder és maga Don Giovanni párhuzama. A sok kapcsolódási pont miatt úgy szeretném csinálni ezeket a koncert-foglalkozásokat, hogy egyszerre ne csak egy operával foglalkozzunk, hanem folyamatosan szemezgessünk a három operából.

Nagyon kevesen foglalkoznak operapedagógiával, miért van ez? Túl szent a műfaj?

Egyrészt Magyarországon élünk, és ha valaki csak egy kicsit megkapagatja, mi történt az elmúlt tíz évben a magyar operajátszás terén – de mit beszélek múlt időben: történik éppen –, akkor világossá válik, hogy enyhén szólva sem ez a központi problémája a műfajnak. Másrészt pedig nehéz zenéről beszélni, zenés színpadról beszélni pedig pláne az – igazából csak az tudja, aki ebben él és ezzel foglalkozik – és attól még, hogy ezzel foglalkozik, egyáltalán nem biztos, hogy tud róla beszélni. Bár vannak ilyen programok az operaházban is, ott kifejezetten a kicsikre koncentrálnak; ez a fajta beavatószínházi foglalkozás, ha úgy tetszik, a Vidovszky Gyuri által oly erősen képviselt drámapedagógia, egyáltalán nincs. De már az a tény is, hogy az operarendezők döntő többsége nem a fiatal generációból van, az egész műfaj megújulásának elodázását mutatja. Mély meggyőződésem, hogy az operával foglalkozó vezetőségeknek a 90 százaléka nem néz annyi egyéb színházi előadást, hogy feltűnjön nekik az a minimum hat-hét 28 és 38 év közötti fiatal, akik a legnagyobb kedvvel és tudással vetnék bele magukat egy operai rendezésbe.

Szerinted mire lenne szükség ahhoz, hogy ez a műfaj, akár az Operaházon kívül is, életre keljen?

Ez csak akarat kérdése, hiszen ehhez csupán egy pianino, egy kis szoba és néhány énekes kell. Általában is azt gondolom Magyarország zenei életéről, hogy nem arról van szó, hogy ne lenne zenei vagy emberi “alapanyag” vagy néző, hanem egy elhatározás kellene. Arról, hogy akkor mit is akarunk csinálni? Körbenézni a világban és azt mondani: értjük, hogy ez volt harminc-negyven éve, azt is értjük, hogy öt éve mi volt, értjük, hogy ki mit szeretne – de akkor most azt is nézzük meg, hogy mi a helyzet a minket körülölelő világban. És akkor lehet, hogy azt látnánk, hogy úristen, Németországban, Franciaországban vagy Amerikában mi minden van, de közben azt is tudatosíthatnánk, hogy mi magyarok vagyunk, tetszik vagy nem. A kinek hülye, kinek okos magyar észjárásunkkal, vérmérslékletünkkel, a Balkán felé húzó egyik felünkkel és a még mindig a Monarchia felé húzó másik felünkkel, a részben vérmes, részben borzasztóan filozofikus, EU-s zászlócskákkal díszített természetünkkel. És akkor, mindezeket együttvéve rájöhetnénk, hogy milyen színázat lehet, inkább azt mondom: kellene csinálni. Ez az egész országról is szól, nem csak a művészeti életünkről. Körbe kellene nézni, megérteni, feldolgozni; magunkba nézni, megérteni, feldolgozni; ezeket összegyúrni, megérteni, feldolgozni; és aztán dönteni el, merre tovább. Ezek közül a fázisok közül sajnos egyik sem hagyható el.

 Szerző: Sztrókay András

Színház.hu