Márta István saját elmondása szerint legalább napi 40 órányit dolgozik, mi 43 óránál feladtuk a számolást. Vele beszélgettünk a Völgy egyedülálló helyzetéről, lehetőségeiről és hogy mit jelent egy fesztivál, a nem feltétlen csak a fesztiválozásról szól.
Budapestről Pécsre tetted át a székhelyed, mi lett más?
Márta István: Teljesen megváltozott az életünk, gyakorlatilag Pécsre költöztünk, ott bérlünk a feleségemmel egy kis házacskát. Miután az Új Színház szétverődött, az infrastrukturális háttér, amely bizonyos keretek közt biztosította, hogy problémamentesen tudjuk szervezni a Művészetek Völgyét, megszűnt. Bonyolultabb és nehezebb lett a helyzet. Ráadásul pont az előkészületi fázisban kaptam meg egy olyan csodálatos munkahelyet, ami Közép-Európa egyik legnagyobb kulturális centruma, a Zsolnay Kulturális Negyedről van szó. A szokásos napi harminc óra munkaidőm hirtelen felszökött negyvenre.
Ráadásul anyagi gondokról is lehetett olvasni.
Márta István: Készültünk arra, hogy az idén biztos nem tudunk annyi pénzt összekalapozni, mint tavaly, mikor is 190 millió forint állt a rendelkezésünkre. A tervezett költségvetést eleve lecsökkentettük 80 millió forintra. Sajnos a rémálmaim következtek be: az egyetlen pályázaton, amin indulhattunk mindösszesen 10 millió forint NKA-s pénzt nyertünk. Egyértelművé vált, ha nem kapunk valamilyen kormányzati segítséget, akkor nem fog megvalósulni a 22. Művészetek Völgye. Réthelyi úr nem reagált a segélykérésünkre, viszont Balogh Zoltán erőforrás miniszter úr, szinte a hivatalba lépése után 20 millió forintot adott a saját keretéből. Ezzel együtt további 50 millió forintot kell megtermelnünk, hogy ne kelljen végleg bezárni a Völgyet. Nagyon nagy összefogásra van szükség ehhez. Nagyon számítunk a jegybevételből, bérleti díjakból, illetve a szponzori támogatásokból befolyó összegekre.
Annyi fesztivál van, eggyel kevesebb, számít ez?
Márta István: Lehet, hogy furán hangzik, de a Völgy fennmaradása nem elsősorban a fesztiválról szól. A legfontosabb, hogy a helyi lakosság és az Önkormányzat számára létszükséglet nyaranta ez a tíz nap. Egy sajátságos evolúciós folyamat része vagyunk, bizonyos fokig a Völgy önmagát formálja, itt nem elsősorban a pénzügyi kereslet és kínálat összefüggésére gondolok, hanem a lelki, kulturális igényekre inkább. A Völgy önjáró, furcsa dolog, egyetlenegy magyarországi fesztivált nem ismerek ilyet. A Művészetek Völgye tényleg „szervesült" a faluval, beépült a tudatába, szakrális eseménnyé vált. A falvaknak erre szüksége van, akarják és kérik is. Nekünk annyi a dolgunk, hogy próbáljunk ennek megfelelni. De ott van például a Molnár-ház újjáépítése, ami egy EU-s pályázat keretében volt lehetséges, kötelezettségekkel jár. Öt évig fent kell tartanunk az épületet, egy főállású munkatársat kell fizetnünk. Ezt csak úgy tudjuk megtenni, ha a Művészetek Völgye él, és belőle pénzt tudunk generálni erre a célra.
Mi lehet a megoldás?
Márta István: 140 kilométerre Budapesttől, mindenféle politikai és egyéb érdekektől mentesen próbáljuk csinálni a Völgyet, ez egyfajta szabadságot ad, másrészt egy óriási kötöttséget is a finanszírozásnál. El kell mondjam, hogy Európában mindenütt, az ilyen típusú kulturális, művészeti fesztiválok rászorulnak egyrészt a helyi önkormányzatok, tartományok, másrészt az állami támogatásokra. Nálunk az önkormányzati rész hiányzik, hisz nekik nincs pénzük. Ha megvan a 30-40 százalékos állami hozzájárulás, akkor lehet megcsinálni tisztességesen a rendezést. A falvakban megvan a politikai és társadalmi akarat, én úgy érzem a mindenkori kormányzatban is, csak valahogy ez néha elcsúszik.
Megnézve a hazai fesztiválok félmúltját azt látni, hogy a hideg profizmus fesztiválplázákat hozott létre, mely néhol már párosul a multik kegyetlenségével. A Völgyben meg mindig felbukkannak önszerveződések, melyek időről-időre teret nyernek. Ez tudatos?
Márta István: Ez egy érdekes dolog, ezeket nem mi szervezzük, viszont propagáljuk őket. Talán a legelső fecske a Kobuci volt ezen a téren. Kivettek egy portát és saját maguk finanszírozták a fellépőiket, de ami nagyon fontos volt, hogy a helyszín abszolút azonosult a mi értékrendűnkkel. Az idén indul Orsós Jani ötlete alapján egy minifesztivál, aki a helyi cigányönkormányzat vezetője, egyben kiváló kőműves szervez. Bemutatja a cigány kultúrát a saját udvarán. Ki tudja, lehet, hogy ez is kinövi magát a következő években. Nem mi, hanem a Völgy szellemisége dönti el, befogadja-e vagy kiveti magából. Az a dolgunk, hogy rásegítsünk.
Ha elvonatkoztatunk az anyagi lehetőségektől, mennyiben visszatérés az idei fesztivál a gyökerekhez?
Márta István: Öcs, Pula, Monostorapáti és Vigántpetend nagyon hiányoznak, és tényleg megszakad értük a szívem. Az viszont tény, hogy 1989-ben mikor kezdtük az egészet csak Kapolcson voltunk, jóval kevesebb programmal, jóval intimebb körülmények között, de már akkor is látszott, hogy az atmoszféra - amit a hely szelleme sugall -, teszi különlegessé a Völgyet. Most ezt próbáljuk kicsit visszahozni, az épített örökségünk, a porták és a természeti szépségek fontosságát hangsúlyozva. A kulturális programokon túl a gasztronómia, a kézművesség is egyfajta aktivitást tudnak adni a Völgynek, és szervesen illeszkednek az aurájába.
1989 óta eltel majd' negyedszázad, neked mit üzen most a Völgy, vagy te mit üzensz neki?
Márta István: Egyre erőteljesebb az a vonulat, hogy a helyi és a környékbeli értékek megjelentetésére nagyon odafigyelünk. Most nyílik a Kapolcsi Közös Piac, ahol a helyben készült termékeket lehet megvásárolni a kecskesajttól a mézig, majd mindent. Ehhez az is kellet, hogy a jogi környezet ne legyen gátja ennek. A másik, hogy az Éltető Völgy programsorozat - amely 60 környékbeli települést fog össze -, szellemi és kézműves termékei is megjelennek idén a fesztiválon. A Völgy önmagát alakítja, mi ebben mellékszereplők vagyunk. A főszereplők a Völgylakók, a művészek és a közönség. Nem szeretek üzengetni. Annyit viszont megjegyeznék, hogy ebben a frusztrált világban, ha még egymással szóba tudunk állni és ehhez még mosolyogni is tudunk, és jól tudjuk magunkat érezni legalább tíz napig, akkor nincs mit üzenni, mert ez maga az üzenet.
Szerző: Nuszbaum Tibor