„Egy hajóban evezünk” - interjú Vidovszky Györggyel

Az idei Ördögkatlan Fesztiválon szerepel Tasnádi István és Vidovszky György közös munkája, a Bárka Színházban bemutatott East Balkán. Az előadás a West Balkánban történt tragédia kapcsán beszél a tizenévesek generációjáról, a rájuk épülő szórakoztatóiparról, s arról a közegről, ami ma formálja őket. Vidovszky Györggyel Varga Zsófia beszélgetett.

Feszült várakozás előzte meg a decemberi bemutatót, azt követően pedig rengeteg kritika született az East Balkánról. A médiavisszhangból ítélve az előadás képes volt elindítani egy beszélgetést, rengetegen akartak, tudtak hozzászólni a témához. Te is így látod?

Igen, és szerintem ennek a pozitív oldala kezdett működni. Már maga az előadás apropója, a West Balkánban történt tragédia több emberhez eljuttatta az előadást. Valószínűleg maga a téma nem merült volna fel bennünk, s a fogadtatása, az érdeklődés sem lett volna ilyen jellegű, ha nem kötődik a West Balkánhoz. Ilyen értelemben felhasználtuk ezt az eseményt és úgy látom, hogy ez jó irányba mozdította el az ügyet, talán sikerült megfelelni annak a kitüntetett helyzetnek, hogy sokan látják az előadást. Persze – főleg az előadás megszületése előtt egyébként – voltak negatív hangok, de eddig közel négyezer ember látta az előadást, ebből nagyjából kétezer-ötszáz diák, akik részt vettek feldolgozó drámafoglalkozáson is, amivel megpróbáltuk a témához felnőve kezelni az egészet.

Hogyan zajlik egy ilyen drámafoglalkozás? Alakítják az előadást az ott történtek?

Részben alakították már, és alakítani is fogják. Annyi jó történet fölmerült, hogy most ősztől valószínűleg meg is változtatunk egy-egy sztorit az előadásban. Megdöbbentő tapasztalat volt, hogy bármilyen – korban, iskolában is a legkülönbözőbb – csoport érkezik hozzánk, mindenütt tele vannak a diákok buli-történetekkel. Abban a pillanatban, ahogy a tanár kimegy, gyakorlatilag elindul a történetmesélés és mindenféle – sokszor durva vagy nagyon drámai – sztori előjön. Ezeket dolgozzuk föl azután az előadásban is szereplő improvizációs játék segítségével, amely során a diákok kisebb csoportokban, a színészekkel együtt játszanak el egy-egy történetet. Miután megállapítjuk, hogy egy hajóban evezünk, hogy mind tudjuk, miről van szó, áttérünk a szülő-gyerek viszonyra. Megkérdezzük, ki szerint mi kell egy ideális szülő-gyerek kapcsolathoz. Modellezünk egy helyzetet, amiben a színészek a diákok instrukciói alapján improvizálnak, például egy olyan szituációt, amiben a gyerek el szeretne menni egy buliba, de a szülei nem akarják elengedni. Rendszeresnek mondható, hogy ami elméletben megfogalmazódik a szülő-gyerek viszonyról, azután egyáltalán nem tükröződik a valós próbahelyzetben. A gyereket támogató csoport rendszerint elkezd hazudozni, megpróbálja trükkökkel manipulálni a szülőt – „majd elmosogatok, leviszem a szemetet, ötöst hozok haza” –, a szülőket támogató csoportnál pedig azt látjuk, hogy valami miatt vagy nagyon bekeményítenek, szigorúvá válnak vagy egyszerűen csak tehetetlenek. Mindig az a jó, ha egy olyan ponton sikerül befejezni a foglalkozást, ahol azt érzed, hogy a gyerekek elindultak a megértés felé vezető úton, ahol talán történt velük valami, amin el tudnak kezdeni gondolkodni.

Találkoztatok olyan nézővel, aki nem tudott mit kezdeni az előadással, akinek teljesen ismeretlen volt ez a világ?

Egyszer egy tizenkét éves, főleg kislányokból álló csoport jött el, ahol a buli-történetetek abból álltak, hogy az osztálykiránduláson hogyan szökdöstek át egymáshoz a fiúk meg a lányok. Ők túl picik voltak az előadáshoz. Nemrég azonban egy egyházi iskola diákjai jöttek el, akik úgy kértek beszélgetést, hogy jelezték, hogy ott a szülők is jelen lesznek. Döbbenetes volt, hogy a szülők – pozitív értelemben véve – teljesen ki voltak akadva az előadás után, csak hüledeztek és kérdőn néztek a saját gyerekeikre. Az után az előadás után olyan hosszan tartó, jó beszélgetés született, hogy az ember megint azt érezte: igen, ezért érdemes. Itt volt hatvan ember, akikben valami megváltozott.

Profikat és amatőröket/civileket is rendezel, a Cyber Cyrano vagy az East Balkán esetében egyszerre. Hogyan dolgozol egy ilyen vegyes csapattal? Inkább a profik felől közelíted a civileket vagy fordítva?

Mindig a civil oldalról közelítek, sokkal jobban érdekel, hogy a civilség, maga a személyiség hogyan tud átjönni, mit hordoz magában. Színészileg persze vannak határai, a legrosszabb, amikor valaki civilből kezd színészkedni, amikor kigondolja, mit hogyan kéne csinálni. Nemes Annánál, a Cyber Cyrano főszereplőjénél nincs ilyen elképzelés. Annával sikerült elérni, hogy meg tudja őrizni a személyiségét, saját magát, és eközben tudja reprodukálni azt az előadásban. Keveset ingadozik, hasonlóan játszik minden alkalommal, nem úgy, mint a partnerei, különösen Dér Zsolt, aki folyamatosan improvizál, változtat, beleír meg kivesz a szövegéből. Anna csakis állapotból tud dolgozni, kérte, hogy ne én indítsam zenével vagy fénnyel az előadást, hanem hagyjak neki időt, hogy ő dönthesse el, mikor kezdi. Nagyon sokat lehet tanulni azokból a helyzetekből, amikben nem színház- vagy színész-sematikus megoldások születnek, mert egy amatőrnél nem kerül elő, hogy színészként, „színészből” oldjon meg egy szituációt. A most készülő Hullámban is főleg olyan emberek kerülnek majd össze, akikkel itt vagy ott már dolgoztam, de ők eddig nem ismerték egymást. A széles körű szereplőválogatáson túl tartottam egy olyan napot, amikor összehoztam úgy harminc fiatalt, és úgy osztottam csoportokba őket, hogy ott mutatkozzanak be egymásnak. Baromi jó imprókat hoztak létre, amik közül benne is lesz egy pár az előadásban.

A felnőtt és fiatal színészek között is működik ez a kommunikáció, velük is így dolgozol?

A felnőttek más munkát igényelnek. Legtöbbször olyanokkal dolgozunk, a Bárkán különösen, akik kölcsönösen tisztelik egymást, de tisztában vannak vele, hogy nem ők viszik a prímet, hogy egy kicsit „untermannként” aládolgoznak a többieknek. Az Iskola a határonban egyértelműen így van, de még az East Balkánban is. Mindkét felnőtt színész emlékezetes, de alapvetően a háttérben maradnak, az első negyven percben nem is szerepelnek. Akkor van feszültség, ha a felnőtt színész nem fogadja el, hogy egy más munkamódszerrel felépülő fiatallal kell játszania, nem kapja ugyanazokat az impulzusokat, hiába ad, nem kap választ. De ilyen nagyon ritkán fordult elő.

Sokféle jelrendszert használtok az előadásban, külön dramaturgiája van a díszletnek, zenének, a jelmezeknek vagy épp a világításnak. Eleve így képzelted el ezeknek az eszközöknek a használatát?

A világítás végül nem úgy sikerült, ahogy gondoltam, de van benne egy-két nagyon jó gondolat. Azért hívtam külföldi világítástervezőt, mert Magyarországon a legtöbb színházban a világosítók, fővilágosítók szokták a rendezővel együtt megtervezni a fényeket, nincs nagyon hagyománya, hogy egy fővilágosító a próbafolyamat kezdetétől fogva azon gondolkodjon, mi ad hozzá majd az előadás világához, inkább csak megoldjuk a végén és egyszerűen egy díszletet világítunk be. Sok külföldi előadásban láttam, főleg Írországban, például Sarah Jane Shiels munkáiban, hogy milyen dramaturgiai funkcióval tudják ellátni a fények az előadást. Ezzel párhuzamosan Berlinben láttam egy előadást Heike Vollmer díszletével, ami teljesen egyszerű volt és fantasztikusan működött. Heike gondolkodása nagyon felemelő, inspiráló, frissítést hoz, hogy más az első gondolata, hogy elrugaszkodik a realitástól. Erre a háztetőre szerintem mindenki emlékezni fog az East Balkánból. Mindig megkérdezzük, vagy ha nem, akkor a nézők kérdezik meg, hogy miért van a háztető. Nagyon sokat mondják a feje tetejére állított világot, meg azt is, hogy lefelé ásunk és nem fölfelé. Volt egy csomó jó ötlet egyébként, amikre mi nem is gondoltunk.

Milyen vélemények hangoznak el az előadás zenéjével kapcsolatban?

Főleg a hárfáról szokott szó lenni. Megkérdezik, miért volt benne hárfa, de szerencsére nem kérik számon, hogy miért nem használtunk igazi, ismert groove-okat. Érdekes ellentétnek szokták gondolni, hogy a hárfa torzítottan, effektesen szól, és az előadás elején tulajdonképpen popzenét játszik. Szokták mondani, hogy rögtön lehet érezni, hogy végig ebben a kettősségben fog mozogni az előadás. Van egy díszlet, ami nem az, van egy hangszer, ami nem az, van egy csapat, akik színészek, miközben nem is azok, előadnak vagy nem adnak elő. Jó ez a bizonytalanság, kettősség, mert hosszú ideig ébren, életben tart dolgokat.

Pár napon belül az Ördögkatlanon láthatjuk az előadást. Más lesz fesztiválon játszani, mint a Bárkában?

Nagyon várom az Ördögkatlant, mert szerintem az East Balkán nagyon jól fog működni a nagyharsányi tornateremben, a díszlete és talán a közeg, a hangulat miatt is. Egy fesztiválon fölfokozottabb az érdeklődés, speciálisabb, értő közönség jön össze, akik jót akarnak látni. Mindenki sokkal pozitívabban ül be, kiválasztottabbnak érzi magát és az előadást is. Ráadásul Dér Zsolttal most lesz az utolsó két előadás, mert fölvették a főiskolára.

Maradtok valamilyen más programon is?

Nem, én csak aznap megyek le – próba, két előadás, és lesz egy előadás utáni beszélgetés Tasnádival, Sissóval és velem, utána utazunk haza.

Nem először jársz az Ördögkatlanon, két éve is szerepeltetek itt az Istentelen ifjúsággal. Milyennek látod a fesztivált?

Én nagyon bírtam az Ördögkatlant, mert azt láttam, hogy gyakorlatilag a semmiből meg tudott születni egy a Művészetek Völgyéhez hasonló fesztivál, ami ugyanazt a logikát követi, de annyira még nem kommercializálódott. Nagy volumenű koncerteket illetően is működik, de sokkal tisztább és egyszerűbb. Amikor két éve ott voltam, felmentünk a Vylyan teraszra, csak ültünk ott a domboldalon a naplementében, egy jazz-zenekar játszott és valami méregdrága vörösbort ittunk, az csodálatos volt. Egészen különleges az a szabadság, amit megél ott az ember. Hogy nincs más dolgod, csak az, hogy ott üldögélj. És akkor mindig beleakadsz egy ismerősbe, akinek örülni tudsz.

Szerző: Varga Zsófia

Színház.hu