A mozgás alkimistája az Olimpián - Akram Khan

2012-es Olimpiai Játékok nyitóünnepségének kiemelkedő, művészi értékű epizódját Akram Khan, a világ és az angol kortárs táncművészet egyik legjelentősebb alkotója koreografálta. Egy korábbi táncpróba során elszenvedett sérüléséből felépülve táncosként is újra láthatták a nézők. Az alábbiakban összeállítást olvashatnak balesetének fizikai és lelki hatásáról, a művész belső reflexióiról, megismerhetik Akram Khan művészi, emberi attitűdjét.

„A tánc intelligenciája az intellektus fölött áll, a test őszintébb és félreérthetetlenebb”.

Az olimpiai megnyitóról - kritikus szemmel

Danny Boyle, a Gettómilliomos Oscar-díjas rendezője azután kérte fel együttműködésre a bangladesi művészt, miután látta Khan egyik átütő erejű, a lélek felemelkedésének módját, az esszenciálisat kutató művét, a 2010-ben bemutatott Vertical Road -ot. Elmondások szerint egyetlen szóban foglalta össze megbízása lényegét: „halandóság”, s az ember halandóságát értve alatta.

Az olimpiai megnyitón látott rövid kompozíció nem csak nyugalmat és elgondolkodtató pillanatokat jelentett az angol történelem részleteit bemutató képeskönyv vibráló, gyors élőképváltásai után, hanem tiszta és intenzív mozgásnyelve elmélyülésre késztette a nézőt – mint Akram Khan munkái mindig. Ötven hivatásos táncos dinamikus mozgásával, egy 9 éves kisfiú és saját karizmatikus jelenlétével ezen az estén egyedül az ő koreográfiája tudta csak kifejezésre juttatni az olimpia egyik alapvető eszméjét: az ember képes legyőzni saját belső akadályait. Akram Khan mozdulat-esszenciái valamennyi művében kutatják, magukba sűrítik és feltárják az emberben rejlő ösztönös erőket, az ember belső harcait. De rendkívüli művész lévén képes azokat integrálni, teremtő spirituális energiákká átszellemíteni, átformálni, s ami még ennél is lényegibb, mélyre ható, erőteljes dinamikájú koreográfiái által a nézőkben is megérinteni, megmozdítani, elindítani ugyanezeket a folyamatokat. A mozgás alkimistája ő.

Szerző: GM

Egy baleset tapasztalatai

Komoly nehézségeket jelentett Khan számára, hogy a nyitóünnepség előkészületeinek idején súlyos balesetet szenvedett. Párizsban, egy másik tánc próbája közben elszakadt az Achilles-ina. Műtétre volt szükség, amit hosszú felépülési időszak követett.

„Járni még csak tudtam volna a műtét nélkül – mondta ennek kapcsán a koreográfus –, de soha nem lettem volna képes olyan gyorsan táncolni, mint ahogy szoktam. Nem lett volna meg az ehhez szükséges testi erőm.”

„Most teljesen nélkülözöm a testem, az összes technikámat és minden erőmet. Majd visszajönnek, hisz olyan ez, mint a kerékpározás, de mindent elölről kell kezdenem. Ez egy kicsit aggasztó. (…) Érzelmileg és lelkileg is kemény átélni. Vissza kell szerezni a magabiztosságot”.

Igyekszik megérteni, hogy sérülése mit üzen számára. Úgy véli, arra készteti, gondolja át, tökéletesítse saját munkamódszerét:

„A táncos a testével kommunikál. Ezúttal a testem visszabeszélt. (…) Szeretnék több időt szentelni egy-egy munkának. Nem akarom a táncos világ nagy masinériáját, a vele járó adrenalint, és nem akarom diktálni a tempót. A közönség megváltozott, nagyétkű, mindig többet és többet akar, és azt gyorsan akarja. Az örökös elvárásnak való megfelelés tönkreteszi a művészeket.”

A csoda szigetei

Az Olimpiát megnyitó „Isles of Wonder” (A csoda szigetei) c. előadásának rendezőjével való találkozásáról:

„Dannyvel és a nyitóünnepségért felelős stábjával való munka izgalmas és szerénységre intő tapasztalat volt. Megtiszteltetésnek éreztem és büszke voltam, de féltem is tőle. Megpróbáltam intimitásunkat és kreativitásunkat újra összefüggésbe hozni ezzel a gigantikus világgal, gyökereinkkel és a jövőt érintő reményeinkkel. A sport és a művészet közelítése természetesnek tűnik. Az ember mindkét területen próbára akarja tenni magát, meg akarja tudni, mire képes; a sportban a kitartás, az állhatatosság, a művészetben a teremtő képzelet határait kutatja.”

„Azonnal egymásra hangolódtunk Dannyvel, mert nagyon-nagyon emberi és egyáltalán nem beképzelt. Mi, művészek igen ügyesen színleljük a szerénységet, de Danny tényleg az. (…) Rögtön éreztem, valódi az együttműködés lesz köztünk, mert voltak hozzám kérdései. (…) Tetszett, hogy kitart a gondolata mellett, miszerint az olimpia és a megnyitó az emberek ünnepe. Az egész az embereknek készül.”

Akram Khan meglepődik azokon, akik szerint egy olimpiai megnyitóra pazarlás 27 millió fontot költeni:

„Hiszek abban, hogy a művészet segít az embernek felülemelkedni a nehézségeken, túlélni a nagyon-nagyon nehéz időszakokat.”

A világ minden táján művészeti bizottságok tagjaival beszélgetve megfigyelte, hogy óvatosak, amikor a művészetre kell pénzt adni. Véleménye szerint ez bizonytalanná teszi az alkotókat, feszültséget kelt bennük, de ez nem feltétlenül rossz – mondja. „ A művésznek ösztönző erőként kell felhasználnia a feszültséget és a súrlódást.”

Az alkotásról

„Mindennek a testemből kell jönni. Ahogy idősödöm, egyre jobban leköt a dolgok fogalmi, koncepcionális oldala, de számomra ösztönösen mindig az első a mozdulás, a mozgás. Az igazság a mozdulatban rejlik, és ez nem a táncból, hanem a táncos vagy a koreográfus személyéből ered.”

A koreografálás folyamatáról:

„Először megfogalmazom, mit szeretnénk megvizsgálni, kutatni. Ez általában egy év, amikor már teljesen beivódik az emberbe. A stúdióban mindent elengedek. Nem próbálom azt újraalkotni, ami a fejemben van, csak hagyom, hogy történjenek a dolgok. Nagyon későn hozom meg a döntéseket. Aztán öntöm formába. Akkor tudom, mit akarok, amikor már megtaláltam. Olyan ez, mint egy felfedezés, feltárás; olykor nagyon hosszú időbe telik megtalálni, amit az ember keres.”

Akram Khan bangladesi szülők gyermekeként Londonban született, az 500 éves klasszikus indiai tánctechnikát, a kathakot tanulta a világhíres Sri Pratap Pawar guru vezetésével az Indiai Táncakadémián. A kathak klasszikus formanyelvével kapcsolatos gondolatai rávilágítanak alkotói motivációira is:

„A kathak szigorúságán és matematikai pontosságú mintázatán belül próbálom megtalálni a szabadságot, mint egy dzsessz-zenész. (..) Olyan dolgokat veszek elő, amelyekről érzem, valami univerzálisat tudok belőle csinálni. A többit hagyom, amíg fel nem készültem rá, amíg meg nem ismerem az utat. De mindig a kathak-táncos szemével nézek és látok. (…) A bokacsengők felerősítése spirituális értelmet hordoz, és nekem fontos a spiritualitás” – mesélte Kahn.

“A kathak-táncban a férfi táncos hosszú haja Krisnára utal. Óriási felháborodást váltott ki, amikor leborotváltattam a hajam; azt mondták, tiszteletlen vagyok. Erre én azt feleltem: ilyen a természet. Kopaszodom” – nyilatkozta egyszer a koreográfus.

DESH

Az alkotótársak Akram Khanról:

Nitin Sawhney, állandó zeneszerzője: „Olyat csinál, amire rajta kívül senki más nem lenne képes. Nincs benne félelem, ami nehéz, de inspiráló.”

Egy másik állandó munkatárs, Anish Kapoor építész: „Erős színpadi jelenlétre képes. (…) A klasszikus kathak tradícióhoz és egyéni módon közelít.”

Sylvie Guillem balerina szerint, aki 2006-ban, a Sacred Monster c. darabban volt a partnere: „rendkívüli energia és fény lakozik benne, bármibe kezd, azt intenzíven csinálja. Magabiztos, ha vannak is kételyei, soha nem mutatja.”

Hanif Kureishi író, filmrendező: „ő nem lázadó, hanem elszánt és célratörő.”

Továbblépés

„Kezdetben nekem kellett a közönség felé mozdulnom, hogy kommunikálni tudjunk. Most inkább az a meggyőződésem, hogy a közönséget kell közel húzni magamhoz. Ha az ember őszinte és hiteles abban, amit csinál, akkor suttoghat is a színpadon, mégis hatni tud az emberekre.”

„Elkezdtem felvállalni, elfogadni a mozdulatlanságot. A táncosok félnek ettől. De egy bizonyos ponthoz érve az embernek ki kell üresítenie önmagát, hogy be tudjon fogadni más hatásokat.”

Ha tovább olvasna, kattintson a képre.

Akram Khan Gnosis című darabja augusztus 25.-én Weimarban, Desh című előadása pedig szeptember 26-28-ig Rómában lesz látható.

Az összeállítást készítette: Tóth Berta/ Színház.hu

Forrás: akramkhancompany.net, The Guardian, The Independent, etc.