"Magunknak játszunk, mint a gyerek" - Agárdy Gábor 90

Agárdy Gábor Kossuth-díjas színművész, a Nemzet Színésze, ikonfestő kilencven éve, 1922. augusztus 2-án született. Ez alkalomból emlékezünk rá.

A Nemzet Színészének pályájáról:

Már nyolc évesen színpadra állt

Apját, Arcali Miklós örmény származású szabómestert, aki gyermekként menekült szüleivel Törökországból Erdélybe, még gyerekkorában elveszítette. Agárdy Gábor, aki már nyolcévesen játszott a szegedi szabadtéri színpadon, 15 éves korában szerződött a szegedi Városi Színházhoz mint "táncos boy és kardalos". Az Országos Színészegyesület színésziskolájában 1938-ban végzett, ezután három évig szülővárosában játszott, majd egy vándortársulattal járta az országot.

Hadifogságból Feleki Kamill helyettesének

1942-ben katonai behívóval tábori színházba és az orosz frontra, végül Kisinyovban hadifogságba került. Itt nem vallotta be, hogy színész, hanem tanácsra festőnek mondta magát, és - mivel jó érzéke volt hozzá - kiváló portrékat készített orosz fogva tartóiról.
Kilenc hónap után hazakerült, ezután kisebb vidéki társulatoknál játszott, 1949-től a Miskolci Nemzeti Színház tagja lett. 1952-ben Gáspár Margit a Fővárosi Operettszínházhoz szerződtette Latabár Kálmán és Feleki Kamill "helyettesének", emiatt nehezen fogadta el őt a közönség. Három év után át is szerződött az akkor Ifjúsági, később Petőfi Színházba, ahol - saját bevallása szerint - pályafutása legszebb tizenkét esztendejét töltötte el. 298-szor alakította ott Katz tábori lelkészt a Svejkben, és több mint kétszázszor Bicska Maxit. 

A belgák hívták
A Petőfi Színház 1964-ben megszűnt. Agárdynak ekkor a belgiumi Gent színháza ajánlott kétéves szerződést, Bicska Maxi szerepére, de az illetékesek nem engedélyezték kiutazását. A Nemzeti Színház igazgatója, Both Béla rábeszélésére - bár nem vágyott oda - az ország első színházához szerződött, ahol sok szép, drámai feladatot kapott. 1985 után nyugdíjasként játszott, 1989-ben örökös tag lett a Nemzetiben, amely 2000-ben a Pesti Magyar Színház nevet kapta.

Fájdalmait legyőzve játszott
1954-ben szerepelt először filmen. Gyakran formált meg parasztszerepeket, illetve karakterisztikus figurákat (Égimadár, Csempészek, Akiket a pacsirta elkísér, Délibáb minden mennyiségben, Egy magyar nábob, Egri csillagok, Retúr). Utolsó filmszerepét 2005 nyarán a Márai Sándor azonos című regényéből készült A gyertyák csonkig égnek című filmben, testi fájdalmait legyőzve alakította. Alakításáért 2006-ban megkapta a Magyar Filmszemle Életmű-díját, amelyet személyesen már nem tudott átvenni.
Agárdy Gábor sokoldalú karakterszínész volt, komikus szerepeit éppolyan pontosan fogalmazta meg, mint a drámai jellemeket. Egyformán otthonosan mozgott minden műfajban, prózában és zenés darabokban, drámában és komédiában, számos veretes kabarétréfában, a rádióban, filmek és tv-játékok sokaságában. A közönség kedvence volt, még 83 évesen is játszott, majdnem hetven évet töltött színpadon, több nemzedék örömére.
Művészetét 1958-ban és 1962-ben Jászai Mari-díjjal, 1985-ben Kossuth-díjjal, 1995-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje kitüntetéssel ismerték el. 2000-ben a Nemzet Színésze lett.

Aki berúgta a festő ablakát 
Agárdy Gábor a festészettel gyermekként, hatéves korában került kapcsolatba, ekkor rúgta be labdával Erdélyi Mihály festőművész ablakát. Erdélyi szárnyai alá vette, tanította, így vált élete elmaradhatatlan részévé a festés. 1968-ban az Egri csillagok bulgáriai forgatása idején egy szófiai templomban szeretett bele az ikonfestésbe, amelynek egyik hazai specialistája lett, munkáit több önálló kiállításon is bemutatták. Ikonfestménye megtalálható a pannonhalmi apátságban, a II. Alekszij orosz pátriárka számára ajándékozott műve az oroszországi Danyilov kolostorában, s a II. János Pál pápa számára Szent István királyról készített ikonja a Vatikánban, utóbbit személyesen adta át a pápának. A kiváló színész ötvös remekműveket is készített.
Agárdy Gábor hosszan tartó betegség után, 2006. január 19-én halt meg Budapesten. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra, síremlékére egy Márai-idézetet véstek: "Amíg az embernek dolga van a földön, él."

Kubik Anna így búcsúzott Agárdytól:

(…) Az önátadás kivételes képességének, ami Gabi bácsit jellemezte, mi, fiatalabbak szí npadon kí­vül is boldog részesei lehettünk. "Aki szereti a szí vnek tisztaságát, beszéde kedvesség..." - olvashatjuk a Példabeszédekben, s amikor Őt hallgattuk próbák szünetében, köré gyűlve előadás után, szegedi, miskolci emlékeit idézve, szí vének szeretet-harangocskáit hallgattuk. Azért mesélt a régvolt évtizedekről, mert azt akarta, hogy jobb színészekké váljunk és tisztességes emberek legyünk. S ilyenkor valóban, bennünk is csendültek a szívharangok, s általa, az Ő közelében az ember igazabbnak és tehetségesebbnek érezte magát. Felnagyultak, valósággal csodás régióba emelkedtek a történetei! Vele mindig sokkal izgalmasabban, érdekesebben történtek meg a dolgok, s mi rajongtunk ezekért a mesékért. S értettük is: családjának drámai űzetése, a világháborús poklok, szeretett színházának 20. századi sorsa épp elég zivataros idő volt... A nagyabonyi ivóban pedig a Reményt kell mesélni ahhoz, hogy elhiggyük, felszánthatjuk a császár udvarát..

Én megköszönöm a Jóistennek, hogy 200 mélyfényű, igazi ünnepi estén át Vele együtt járhattam a Hargita hófödte ösvényeit, valóságosan is lavinát indí tva... Hisz, ahogy Sütő András írta Gabi bácsinak születésnapi köszöntőjében" "nincs ott semmilyen nyereség, semmi javulás, ahol a veszteség és a nyomorúságos állapot ki nem mondatik." (…)

Agárdy Gábor szavaival:

Héttől tízig: Van otthon egy tükröm, s ha abba belenézek, és az azt mondja, hogy hagyd abba öregem, mert ezen már nem nevetnek, csak kinevetnek - abbahagyom. Az már szánalmas lenne. De ezt még nem érzem. Fáradtságot azt igen, a korom is indokolja, de héttől tízig csak a színpadnak élek. (…)

Víz: Ha hiszi, ha nem, ásványvíz van a poharamban. Nézze csak meg. Egyébként nem iszom se bort, se sört. Még Jávor Pali beszélt le róla: „Ne igyál bort!” „Miért?” – kérdeztem. „Mert sok benne a lé!” – szolgált a magyarázattal. „Akkor mit igyak?” – néztem rá csodálkozva. „Konyakot!” – vágta rá. Úgyhogy sokáig konyakoztam, majd áttértem a vodkára. És kizárólag csak előadás után nyúltam a pohárhoz. Akkor viszont jogot formáltam arra, hogy talicskán toljanak haza, az már nem tartozott a közönségre. Világéletemben gyűlöltem a részeg színészt, mármint azt, aki illuminált állapotban jelent meg a próbán vagy az előadáson.

Színész: Ha egy színész elhiszi, hogy héttől tízig ő Anglia királya, az nem normális, de ha nem hiszi el, akkor nagyon rossz színész. Engem mindig a darab, az író, a figura érdekelt. Sosem tudtak rávenni, hogy műsorokban szerepeljek, "énekeljen el művész úr egy szerepet" alapon.

Operett: Mennyire nehéz eljátszani? Mert ha egy komikuson nem nevetnek, az tragédia. Az operában énekelnek, a prózában szépen beszélnek, ám az operettben egy arasszal a színpad fölött kell játszani, különben mit sem ér az egész. Nem lehet olyan mélyre menni a pincébe, hogy szenet se találjon az ember, ez a műfaj lebegő. (…)

Sinkovits: Sinkovits Imrével 38 évig egymás mellett öltöztünk. Több időt töltöttünk együtt, mint a családunkkal. Amióta nincs köztünk, senkit nem engedek magam mellé, egyedül szeretek készülődni. Készíttettem egy ezüstplakettet, rajta felirat: „Itt öltözött Sinkovits Imre.” Ha benn vagyok, gyertyát gyújtok, s mindig viszek friss virágot. Azzal vigasztalom magam, hogy csak elment valahová, és nemsokára visszajön. Várom, mikor köszön rám… Képtelen vagyok elfogadni a halálát. Nem csak kollégák voltunk, hanem barátok is. Egymásra néztünk, meg sem kellett szólalnunk, és tudtuk, mi a baja a másiknak.

Reklám: Én nem vállalnám, de a fiatalokat megértem. Színházi fizetésükből messze nem tudnak megélni, nincsenek komoly feladatok, sem film, sem tévéjáték, hát aprópénzre váltják a tehetségüket. Olyan világban élünk, ahol ha nincs márkás autód, háromszintes házad, nem vagy ember. S közben elvész az alapkérdés: miért is mentél erre a pályára?

Agárdy Gábor és Avar István A gyertyák csonkig égnek-ben

Kitüntetés és ünnep : Azt szoktuk mondani, hogy minden kitüntetés ideje a harag napja. Aki nem kap elismerést, az vérig sértődik. Ezt nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni. Nagyon jóleső érzés, ha megbecsülik az embert, figyelnek a munkájára. És a parlamenti lépcső piros szőnyegén is élmény felsétálni. Persze soha nem ezért dolgozunk. Nekem legalább is a színpadon még nem jutott eszembe, hogy egyszer majd jön a kitüntetés. Minden előadásnak ünnepnek kell lennie, legelőször is nekem. Mert önzőek vagyunk. Valljuk már be végre őszintén: mi, színészek nem a közönségnek, hanem saját magunknak játszunk. Olyanok vagyunk, mint a gyerek. S ha tetszik a játék, amit kitaláltunk és továbbadunk, az nagyon jó érzés. Engem szomorúsággal tölt el, hogy a mai színházban a színésztől a játékot veszik el. A rendezőközpontúság nem az én világom. Persze mindig hozzáteszem: „Igen, én már öreg vagyok, konzervatív vagyok, azért nem értem meg őket.”

Béres Ilonával

Kultúra: Valami félrecsúszott, valamiben tévedtünk, azt is feltételezem, hogy nem rossz indulatból, csak rossz számításból. Azt is tudom, hogy ezt rendbe hozni iszonyú nehéz. Aztán itt van a színház: zsúfolt házakkal játszunk, hál' istennek, működünk, de egyre nehezebben. A Metropolitan sem a bevételből gazdálkodik, komoly állami dotációt kap. Most itt fölemelik a gáz-, a villanyáram árát, eltörlik az áfa-visszatérítést, ami súlyosan érinti a teátrumokat, de nem emelik az állami dotációt. Jegyárakat képtelenség emelni, hisz ezt is alig tudják megfizetni. Ne emlegessük hát annyit azt az Európát, ahol jóval magasabbak a fizetések. Vagy: méltán hirdetjük, hogy fontos a kultúra. De nincs kultúra oktatás nélkül, kulturált oktatás pedig nincs. De hát bírja ez a nép. Kibírta a tatárjárást, törököt és sok egyebet.

Voltunk mi már: Voltunk mi már szocialista realisták, idealisták, naturalisták, brechtisták, shakespeare-isták… Most meg? Mázlisták! Hogy egyáltalán még létezünk. Ám minden elmúlik egyszer. A színház előbb-utóbb visszatér az ember ember által való ábrázolásához.

Forrás: Színház.hu, MTI, www.magyarszinhaz.hu, OSZMI