"Egy darabig eminensnek kell lenni" - Udvaros Dorottyát köszöntjük

Augusztus 4.-én ünnepli születésnapját a Nemzeti Színház művésze, Udvaros Dorottya. A színésznőt ez alkalomból összeállításunkkal köszöntjük.

Kislány: Kislányként anyámat nagyon szépnek találtam és imádtam a társaságában lenni. Ezt azért mondom, mert mi nem éltünk együtt, mivel én kollégiumban laktam, a szüleim pedig vidéki színháznál dolgoztak, a lakásunk pedig Budapesten volt. Tehát képzelheti milyen kitüntetett pillanat volt az, amikor együtt lehettük. Sajnos nem minden nap találkoztam édesanyámmal. Amikor a Kecskeméti Színház vidéken tájolt akkor apukámmal elmentünk a helyi piacra kiscsirkéket venni és anyukámat úgy ébresztettük fel, hogy rádobtuk a pici kis csirkéket. Anyukám nagyon szerette az állatokat. Annyira szerettem anyukámat, hogy amikor már nagyon hiányzott, akkor kinyitottam a szekrényt és beleszimatoltam a ruháiba, hogy érezzem az illatát.

Nagylány: Gyerekként láttam, hogy az édesanyám szépen kisminkelve, szép ruhákban játszik, de önmagában ez a tény nem motivált. Amikor elkezdtem gimnazistaként egy kis csapattal jeleneteket csinálni, akkor éreztem meg annak a varázslatát, hogy milyen az, ha az ember a kezébe vesz egy darab papírt, rajta ismeretlen mondatok, és azokat alig tudja elolvasni, majd eltelik egy idő, és a mondatok úgy mosódnak át rajta, hogy jó esetben végül a közönség előtt azok úgy hangoznak el, mint ha az ő saját gondolataiként ott és akkor törnének elő. Engem ez a folyamat, a közös agyalás érdekelt. Sokáig például sokkal jobban szerettem próbálni.

Gyermekség: Számomra a gyermekség és a kíváncsiság valamennyire kapcsolódik egymáshoz, hiszen egy gyermek még nem ismeri a világot, és elképesztő szivacsként gyűjt be minden információt. Az az ember, aki kíváncsi bír maradni élete végéig, valamilyen kicsi részben meg tud maradni gyereknek. Úgy érzem, nekem az a mázlim, hogy nem szűnök meg érdeklődni a szakmám iránt. Még mindig újra és újra fel tudja kelteni a kíváncsiságomat egy újabb szerep, egy újabb munka. Ebben még mindig találok megfejtésre váró titkot. Ez a legnagyobb segítség. Hiszen a munkában töltjük életünk legnagyobb részét, és ha nem olyasmivel tölthetjük életünk hat-nyolc-tíz óráját, ami nem okoz örömet, ami nem ad újabb és újabb feladatokat, nem tartja ébren a kíváncsiságát, az a legrosszabb.

Színészet: Egy előadás még akkor is lázba tud hozni, ha már eljátszottuk azt százszor is. Egy kicsit máshonnan tekintve a dolgot, a színészet egyfajta fizikai munka és versengés is egyben.

Cintányér: Érdekes dolog a színészi munka, mert tulajdonképpen a legkülönbözőbb hangszerként kell működnöd. Van olyan rendező, aki zongorát akar belőled, van olyan, aki oboát, és neked pedig állandóan, mint egy ilyen rezgő tömb azt kell befogadnod, hogy az illető, aki veled szemben van, mit akar tőled. És ahhoz kell igazodni. A rendezőnek kell kötelezően az egész előadásról, a darabról, a benne lévő összes szereplőről lennie egy összképének, mert azoknak mind össze kell állnia ahhoz, hogy végül egy jól működő, sikeres előadás létrejöjjön. Ezen belül aztán ezer út van, hogy az hogyan legyen, hogy ki legyen majd a darabban a nagybőgő meg a cintányér. Azért is jó, ha az ember nullpontról kezdi a szerepét, mert sokkal jobban tud figyelni. Ha én már otthon kitalálom, már az olvasópróba előtt, hogy én hogy fogom „elszerepelni” ezt a szerepet, és a monológomba jeleket írok, hogy itt fölviszem a hangsúlyt, itt fogok egy szünetet tartani, itt egy kicsit visszaveszem, ott majd energikus leszek, akkor nagyon kitolok magammal, mert lezárom magam és a befogadó felületemet becsukom. Miközben egy csomó ember azt gondolja a magamfajta színészről, hogy milyen szépen felkészült a szerepére. Egy frászkarikát. Úgy kell készülni, hogy befogadom, amit akarnak tőlem, ami felé az előadás akar menni.

Hogy mi a színész és a rendezőviszonya?: Szerintem az embernek egy darabig eminensnek kell lenni, aztán egyszer csak elő kell jöjjön belőle az iskolakerülő, csavargó, fékezhetetlen, megrendszerezhetetlen gazember, aki az igazgatói intőket minden előadás után hazaviszi, de egész egyszerűen kötelező érvénnyel lázadnia kell. Ha én nem vagyok azonos magammal, hanem az agyamnak bármelyik szelete kontrollál engem, hogy most hú, miért üvöltötted ezt, miközben nem is akartad üvölteni, azt nem lehet. Ezt egyszerűen nem lehet. Hogy, ha minden nap megverekszünk és minden nap igazgatói intőt kapok, nekem akkor is ön azonosnak kell lennem. Az más kérdés, hogy neki az a dolga, hogy akarjon tőlem valamit, mert másképp értelmezi a szerepet, mint én. Egy színésznek el kell kezdeni a legszélsőségesebb gazemberségeket megcsinálni, és hogyha azt mondták például, hogy üvöltsél, de te nem így oldanád meg a dolgot, juszt is nem kell üvölteni, hanem meg kell keresnie saját magának azt a, nem tudom mit - embere válogatja-, amitől ő, miközben mondja a szövegét, gondolatilag, érzelmileg, technikailag azonos... Ha az embernek, mondjuk, technikai nehézsége adódik, akkor minden előadás előtt be kell menni hat órakor a színpadra, el kell harsogni a dolgot, hogy megnyugodjak, és amikor kezdődik az előadás, akkor semmi mással ne törődjek, csak azzal, hogy mi az, amit közölni akarok. A közlésvágy mindent igazol. A közlésvágy a lényeg.

Pezseg: Harmadéves főiskolásként, amikor először megláttam a nevem a Nemzeti Színház próbatábláján, halálosan megijedtem. A darabban ugyanis az édesanyámat Törőcsik Mari játszotta, az apámat Cserhalmi György; együtt szerepeltem még Till Attilával, Őze Lajossal, Szacsvay Lászlóval és Máthé Erzsivel... de ez másodlagos kérdés. Nem az ijedtség dominál, hanem az, hogy valamit meg kell csinálni. Az is mellékes, hogyha a nálam egy kicsit idősebb színésznő ferde szemmel néz rám, vagy ha egy érettebb kollégának elege van abból, hogy én még az ikszedik próba után is csak téblábolok. Nem figyelek erre, mert valami egészséges ügybuzgalom pezseg bennem. Mindig mentes voltam a szakmai rivalizálástól is, erre nem pazaroltam az energiámat.

Művészet: A legérzékenyebbek pengeélen táncolnak az őrület és a zsenialitás határán. Néha vannak apróbb túlkapásaik, legjobb formájukban azonban elképesztő dolgok történnek körülöttük. A művészetben az a jó, hogy semmiképpen nem tud ártani. Egy köztéri szobrot, vagy egy festményt bármikor el lehet zárni a pincében, majd az utókor igazolja a művészt, vagy nem. A hatalom, a politikusok esetében ez sajnos jóval bonyolultabb.

Érzelmek: Én a saját érzelmeimet beletehetem az alakításomban, sőt tőlem ezt várja el a szakmám. Éppen ettől, hogy a privát érzelmeimmel töltöm fel a karaktert, válok azonossá azzal a figurával, akit életre keltek. Ez egy páratlan lehetőség számunkra, mert gondoljunk csak bele, a többi ember nem mutathatja ki a bánatát vagy a jókedvét a munkahelyén, mert őrültnek tartanák, ha sírva fakadna vagy örömében kurjongatna.

Sárkány: Előadás után mindig marad bennem valami feszültség. Milyen volt? Milyen voltam? Mennyire sikerült? Én ilyenkor egy sárkány vagyok – mondja erőteljesen, de kimérten. – Sö-á-rö-k-á-nyö! Érted?! Lehet, hogy máskor is, de ilyenkor különösen. Fiatalkoromban azt hittem, hogy ez a felfokozottság előadások előtt és után majd idővel, ahogy rutinja, biztonsága lesz az embernek, szépen el fog múlni. Hát egy túrót múlik el! Csak egyre nagyobb a drukk és a kétség! Több a félelem, a szorongás. Meg jönnek a kényszerképzetek. Belépek a színpadra, és orra bukok. Belépek, és egy szó sem jön ki a torkomon. Be se lépek, és ugyanez… Szörnyű!!!

Csehov: Ma este éppen Csehovot játszunk, ő az egyik szerelmem. Hatalmas ajándék egy színésznek elmondani egy Csehov monológot, de ha az ember néha elmehet táncolni és énekelni egy darabba, akkor az valami vérpezsdítő. Máskülönben az éneklés boldogsághormonokat termel.

Szerepálom: A Phaedra mindenképpen szerepálom volt. Többször megtalált, sőt volt, hogy egyszerre ketten is felkértek rá. Végül egy mai átiratra, egy kortárs operarészletre mondtam igent, Salzburgban volt a bemutató, és rettenetesen megbuktunk. Dermedt csöndben, fagyos rémülettel fogadták. Nem az történt, amire vágytam, hogy bekerülök vele a halhatatlanok közé, és a színészmúzeumban egy egész szoba lesz tele a Phaedra-fotóimmal. Ehhez képest ültem egy kanapén, smink nélkül, mackóban, törölközővel a fejemen, és borzalmasan néztem ki. De nem bánom, mert hihetetlenül jó volt a csapat. Nagyon szeretem a rendezőjét, Schilling Árpádot, és bármilyen hülyeségre hív, valószínűleg megyek. Hiszem, hogy a színészet lényege, hogy olyasmibe is belemenjünk, ami a mások szemében kockázatos.

Tempó: Korábban Magyarországon nagyon erős volt a kisrealista színjátszás. Mániákusan, hónapokig kerestük minden egyes mondatnak és mondattöredéknek az igazságát. Ez ma már nem fontos. Nem érdekes – hogy így fejezzem ki magam – a pöcsölés. Maga az élet nem ad erre lehetőséget, mindenen gyorsan túl kell esni. Szerintem ez totális tévedés, mert általában eljön az a pillanat, amikor fejvesztve próbálunk visszakapaszkodni ahhoz, amin gyorsan túl akartunk lenni. Most az önálló estemben is azt szeretem, hogy még nincs vége. (…) Egész egyszerűen megváltozott az életünk tempója. Annak idején a Katonában fél tizenegyig még boldogan ott ültek a nézők. Ma kilenc óra után mocorogni kezd mindenki, és annak örül, ha fél tízkor már az utcán van. Csökkent az emberek tűrő- és befogadóképessége. Már nem néznek meg véghetetlen hosszú filmeket, csak gyors vágású, tömör klipeket. Katartikus élményem volt Kim Ki-duk Tavasz, nyár, ősz, tél című filmje, ami olyan, mint egy nagy, lassú, széles folyó. Azt éreztem az első tizenöt percben, hogy ha nem történik valami, megölöm magam. És a film végére eljutottam oda, hogy bármeddig tudnám nézni. Egyszerűen én magam, a lelkem, a tudatom elkezdett kisimulni, és hagytam, hogy a film áthömpölyögjön rajtam. Iszonyú nehéz megteremteni a helyzetet. De úgyis vissza fogunk ehhez térni, mert az emberi természet nem bírja a végsőkig pörgetni magát. Nem megy, mert megbolondulunk. Nagyon le kéne lassulnunk.

Munka: Az életem során mindig azt reméltem és remélem, hogy ha valamiért nagyon megdolgoztam, akkor azt érdemes lesz megnézni. Persze ez nincs mindig így; van úgy, hogy sokat dolgozunk valamin, aztán mégsem lesz semmi értékes belőle.

Ha fáj: Nagyon szeretem azokat a feladatokat, amelyek úgy tűnnek, hogy nem is fogom tudni megcsinálni őket. Ezek engem inspirálnak. Ilyenkor mindent mozgósítok, és összetöröm magam. És ami még nagyon fontos, az, hogy egyáltalán nem sajnálom magam. Tehát ha fáj, akkor még nem hagyom abba. Nem vagyok hülye, tisztában vagyok vele, hogy vannak korlátok, amelyeken túl már nem megy tovább az ember. De ha fáj kicsit, azért még nem adom fel.

Katarzis: A szenvedés és a fájdalom megtisztít. Átmossa a lelket. Egyébként sem vagyunk alkalmasak a folyamatos örömre. Az emberi természet nem alkalmas erre, telítődik örömmel és bánattal is. Hamar ráununk a jóra is. Az emberi természetet a kutakodás hajtja, ennek óhatatlan velejárója, hogy az ember sokkal többet bukik és sérül. Apám mondta mindig, bármilyen rossz is történik az életben, abban is van valami jó. Valóban mindig merített a bánatból is. Azért fontos, hogy az emberek szórakozásként ne csak echte szórakozással találkozzanak, mert a lélekátmosáshoz mindig katarzis kell.

Milliomos: Nagyon szomorú vagyok azért, mert annak idején nem volt divat a színészeknek jogdíjat adni. A szereplők örök életükre lemondtak az őket megillető jogaikról, a filmgázsi pedig képletes összeg volt akkor még. Ha akkor olyan szerződést írtam volna alá, amely fizetne nekem a mai napig, akkor most milliomos lehetnék, mert az MTV szinte minden héten leadja a Te rongyos életet.

Múlt: Iszonyatosan rágódom az életem bizonyos lépésein, azon, hogy miért csináltam úgy, ahogy csináltam, és miért nem tettem másként. De ami a pályámon történt, az egyáltalán nem érdekel.

Nő: Lehet, hogy egy nő azt érzi, a világ azt követeli tőle, hogy megálljon a saját lábán. Ám aki egy kicsit is érzékeny, nagyon hamar rájön, hogy az esendőségnek is van vonzereje. Aki nem akar mindig erősnek mutatkozni, hanem meri megmutatni a gyengeségeit, előhívhat a többiekből, a párjából, munkatársából másfajta reakciót is: segítséget, több szeretetet, több odafigyelést. Nem biztos, hogy hamarabb ér célba egy olyan, aki nagyon erősnek, lendületesnek és független nőnek próbál mutatkozni. Aláírtam, amikor azt kérték, hogy a parlamentben is több nő legyen. Természetesen azt mondom, hogy igen, de semmit sem minden áron. Főleg nem olyan áron, hogy valaki feladja azt, ami annyira speciális benne. Nem véletlenül alkottak minket különbözőnek. A férfiaknak több az izomzatuk, erősebbek, fizikailag többet bírnak, talán vakmerőbbek is, amikor valamilyen tervet kell kitűzni és megvalósítani. Mi, nők talán egy kicsit óvatosabbak és átgondoltabbak, gömbölyűbbek és puhábbak vagyunk. Ez így van rendjén. Ezt nem szabad feladni, mert akkor rengeteget veszítenénk.

Csúcs: Szeretem a vízpartokat is, de a legmegnyugtatóbb, ideális környezet számomra az, ha a szabadban lehetek a kutyáimmal és olvashatok. No meg a csúcs az, ha kialszom magamat.

Mozgás: Egyszerűen az lebeg a szemem előtt, hogy nemcsak tetszeni akarok, meg csinos lenni, hanem én tisztelem a testemet. És ha használni akarom, akkor meg kell adnom, ami jár neki. (…) Azt gondolom (és ezt minden sportoló alátámaszthatja), hogy amikor úgy érzem, elég kéne, hogy legyen, akkor kell még kétszer megcsinálni a gyakorlatot. Ez mindennel így van, a szellemi munkával és a fizikai munkával is. Ha már fáradt vagyok, akkor kell még egyszer átismételni a szövegemet, mert ott fog történni valami lényeges dolog.

Forrás: Nemzeti Színház, meszarosmarton.wordpress.com, www.pezsi.eu, www.kulturpart.hu, Nők Lapja, Örkény Színház, Heti Válasz, Színház.hu, stb