Black Comedy - Centrál Színház / Keszthelyi Nyári Játékok
Kilúgozott komédia
A színházéhség nagy úr. Főleg nyáron. A balatoni, kisgyerekes nyaraláson az igények lentebb csúsznak. Nálam is. A Keszthelyi Nyári Játékok repertoárja hetente-kéthetente változik, tömbösítve játszották idén a Centrál Színház „vígjátékait”. Az elmúlt években a felhozatal láttán eszembe se jutott elgondolkodni azon, hogy jegyet vegyek az amúgy feelinges Festetics Kastély szabadtéri előadására. Idén elcsábultam, Black Comedy, hm, nekem valahogy erről a szóról Joseph Heller világa jut eszembe. Bár így utólag nem tudom miről, hiszen az ajánló első mondata az arcomba vág: „A Black Comedy zseniális trükkje, hogy míg a szereplők a sötétben tapogatóznak, addig a közönség mindvégig fényesen mulat.”
A stáblistát olvasva nem éppen Liptai Klaudia és Blaskó Péter csigáz fel, de mondjuk Kovács Patrícia, Pokorny Lia (aki éppen ezen az estén nem játszott) még jó is lehet. A nagyon kutyafutta utánanézésből annyi derült ki, hogy a darabot 1965-ben írta Peter Shaffer, úgyhogy lélekben igyekeztem magam ebbe a korszakba belehelyezni, hogy ne érjen csalódás. Ennyit a miértekről. Lássuk a hogyant.
Kispárnával, szúnyogirtóval felszerelkezve várjuk a könnyed esti szórakozásnak elkönyvelt darabot. Oké, oké, olvastam, hogy lesz egy kis The Beatles az elején, jó, helyezzenek el minket a korban (bár igazából kortalan a darab és túl sok utalás nincs az 1960-as évekre). A srácok zenéjét nem hallgattam rongyosra, de azért ha szól a rádióban, nem tekerem el…. de fél óra az fél óra, nekem sok egy felvezető opuszként (a zárt előadáson a közönség gyülekezése alatt kezdik a játékot, nem igazán értem, hogy ezt itt mért vették el, miért kellett vigyázban ülve hallgatni őket ). Olyan ez, mint amikor azt hiszed egy koncerten, hogy még az intro van, kínosan vakaródzol, aztán kiderül, hogy ez már maga a koncert. Hát, itt nem derült ki. Szerintem tök felesleges volt, bár páran ülve csápoltak, tapsikoltak, de azért nem hullámzott a közönség. Itt már kezdett kopni a hurráoptimizmusom.
De végre felgördült a függöny, mögötte sötét. Lepukkant művészúr (Brindsley - Schmied Zoltán) menyasszonyával (Carol - Kovács Patrícia) gazdag mecénást (Bamberger - Vári-Kovács Péter) vár, ezért a szomszéd (amúgy homoszexuális) műgyűjtőtől (Harold - Simon Kornél) annak tudta nélkül áthozott pár bútort + a menyasszony „papikája” (Melkett ezredes - Blaskó Péter) is érkezik, hogy megnézze lánya pasiját. Aztán kimegy a biztosíték, a színpadra fény derül, persze a szereplők tapogatóznak a sötétben és „felfedik valódi arcukat”. Aztán jön papika, a szomszéd korosodó hölgy (Miss Furnival - Borbás Gabi) és a Harold is. Ezt követően a történet a világosságteremtés felé hajló Melkett ezredes és a műgyűjtő-barát „háta mögött” a bútorok visszacsempészését végigvivő Brindsley közti feszültség, ügyeskedés jellemzi, mérsékelten vicces jelenetekkel. Most leállok a történet további részletezésével, a „poént” nem lövöm le. Lássuk az összbenyomást.
A maga műfajában megállná a helyét, de az elsötétülés utáni első percekben az idősödő, prűd lelkészlány mellének fogdosása a bohém Brindsley részéről megadta az alaphangot… ezt ne.
Ha a hasra- és lépcsőről leesős, Harold melegségén ugrándozó poénok elmaradtak volna, akkor a darab a maga műfajában sokkal hitelesebb lett volna. Teljesen kilógott a sorból a később feltűnő exbarátnővel (Clea - Liptai Klaudia) folytatott beszélgetés, melyben saját kapcsolatukról és a férfiről „komolyan” beszélgetnek.
A homoszexualitás eltúlzottságának eszközkészlete a rendező részéről 2012-ben lerágott csont, a közönség részéről ezen vihorászni másfél órán át, ciki. Idegesség jelzéseként hajban turkálni, fejet fogni, ciki. Buta libát affektálással jelezni, ciki. De ami tényleg nagyon cipőnézős volt, az a lerészegedett Miss Furnival. Hiába próbáltam belesimulni abba a gondolatkörbe, hogy 1965-öt írunk, és ez a játékmód, ez az eltúlzott mimika és „gyermetegség” biztosan nagyon hatásos és nem közhelyszerű, újdonság és merészség volt a maga idejében (akár az 1967-es magyar ősbemutatón), de azóta eltel közel ötven év. Sohasem fogom megérteni, hogy ha a szövegbe bele mernek nyúlni (jelen esetben is új a fordítás), akkor miért maradnak meg ezek a toposzok színpadon (ahogy a mellettem ülő megjegyezte, Gálvölgyi-paródia elemek). De ezt még kipipálom, legyen meg az alkotó szabadsága, a szöveget napjainkhoz igazítja, az embereket viszont nem (mindig). Amire nem találok magyarázatot, az az, hogy a szereplők sötétben és világosban ugyanúgy játszottak, a sötétség leple alatt ugyanolyan manírral, mint alapjáraton. Tulajdonképpen a már sokat emlegetett meleg Haroldnak hittem el, hogy ő sötétben is homoszexuális.
Néhány szó még a díszletről. A fotókkal imitált berendezési tárgyak, műtárgyak a falon, az átlátszó falú hálószoba egyszerű, de hatásos, jól használható teret adott, elég volt a használatban lévő tárgyak között botladozniuk a színészeknek (ez a rész nem volt túllihegve, szerencsére).
Saját fanyalgásom ellenére a komédia, vígjáték kedvelői egy jól összerakott, kicsit poros darabra számítsanak, annak ellenére, hogy teljesen friss és a műfaj nagymenője lehet, hiszen a Pécsi Nemzeti Színház is játszani fogja saját változatát a következő évadban (szabadtéren már a nyáron látható).
Peter Shaffer: Black Comedy (r. Puskás Tamás)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.