Húsz évig igazgatta a Budapesti Játékszínt melyet nemrég bezártak, őt pedig közös megegyezéssel eltávolították. Több mint negyven éve van a pályán, de többször abba akarta hagyni. Balázsovits Lajost a Szabadföld kérdezte.
“Elfogultság nélkül mondhatom, hogy az elmúlt 20 évben, igazgatásom alatt több volt a siker, mint a kudarc. (…) Az utóbbi évek során sokszor felmerült, mi legyen a Játékszínnel, de a bezárás gondolata mostanáig nem került szóba. A politikai szándék megvolt arra, hogy átkerüljünk a minisztériumtól a fővároshoz, de döntés sosem született róla. Mindig a pénzen bukott meg a dolog. Mi kaptuk a legkevesebb támogatást, évi 110 millió forintot. Talán attól féltek, előbb-utóbb előállok azzal, hogy nekünk is adjanak annyit, mint a hasonló méretű színházaknak - vagyis a dupláját. De én nem kilincseltem” – mesélte Balázsovits Lajos, aki azt is elárulta, nem érezte, hogy baj lesz, váratlanul érte a szerződésbontás.
“Voltak ugyan átvilágítások, vizsgálódások nálunk, de ezeket annak tulajdonítottam, hogy kormányváltáskor szoktak ilyenek lenni. Emlékeim szerint én minden választás után gyanús lettem. Most "lecsaptak" rám, a háttérben mindent szépen előkészítettek” – fogalmaz Balázsovits, aki szerint egyértelmű, hogy politikai okok miatt lett vége a színháznak. “Nézze, Magyarországon bármi megtörténhet, már semmin nem kell csodálkozni. De hát tudjuk, nálunk mindig is divat volt valahová nagyon odaállni. Én liberális eszméket vallok, sajnos ez a szó más értelmet nyert mára, de nem politikai színezettel használom. Számomra duplán szomorú, hogy pártkötődések alapján különböztetik meg az embereket, nem pedig a teljesítményük alapján” – magyarázta a volt igazgató, akit családjáról is kérdeztek.
“Editet én beszéltem rá, hogy vállaljon több feladatot nálunk, lesse el a titkokat a legnagyobbaktól, köztük Darvas Ivántól, Garas Dezsőtől, Zenthe Ferenctől. És azt is eltökéltem, hogy amit én tudok a szakmáról, azt ne csak másoknak, hanem végre a lányomnak is átadjam. Eleve érdekes szituáció, amikor apa és lánya együtt dolgozik. Rendezőként ugyanolyan színésznőnek tartottam, mint a többieket, sőt néha még szigorúbban is bántam vele. Kevés a lehetőség, bezárultak a kapuk. Arról nem beszélve, hogy a szerződtetések tavasszal lezajlottak. Mit mondjak, ügyesen kitervelték ezt a bezárást... Nálunk nem volt társulat, akik itt játszottak, most jóformán sehová nem tudnak elmenni” – fejtette ki Balázsovits Lajos.
Arról is beszélt, hogy végre lenyírja a füvet a kertben, nem akar hamar dönteni a jövőről, de biztosan dolgoznia kell. A kérdésre, azért a színjátszással, ugye, nem hagy föl, azt felelte: “Rendkívül különös viszonyban vagyok a színjátszással. Egyetlen vágyam az volt, hogy színész legyek, mindazonáltal többször abba akartam hagyni a pályát, közvetlenül a diplomázás előtt is. Miféle dolog az, hogy férfi létemre esténként kifestem magam és ugrabugrálok a színpadon vagy a filmfelvevőgép előtt? Igazából a lelki töltés hiányzott. Sosem tudatosult bennem, hogy színész vagyok. (…) A nyolcvanas évek végén úgy éreztem, a színházak leszálló ágba kerülnek, nagyon nagy bajok lesznek. A rendszerváltás körül a színészkamara ügyvivőjeként azt próbáltam megértetni a kollégáimmal, ha mi nem lépünk, akkor helyettünk fognak lépni. És lám, ennek is eljött az ideje. (…) A sikert szenvedésekkel és kudarcokkal vívtam ki. Elárulom magának: nem volt sima sztráda. Egyszer talán írok egy könyvet erről az útról. Ha érdekel egyáltalán valakit” – összegzett Balázsovits Lajos.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.